Megmentő szerelem

Egy alkoholistával együtt élni rengeteg fájdalommal, szenvedéssel jár, különösen, ha a beteg nem akar harcolni az addikciójával szemben. Mégis sokan - legtöbbször nők - azt gondolják: a kapcsolat érdekében, majd az "ő kedvéért" képes lesz a partner megváltozni és küzdeni a betegsége ellen. Valóban megmentheti a szenvedélybeteget a szerelem ereje?

"Azt mondják a pszichológusok, hogy egy alkoholista lánya vagy maga is alkoholista lesz, vagy az ilyen férfiakat vonzza" - mondja Vera, aki maga igazolja azt a tételt, hiszen - egyetlen kivétellel - minden fontos kapcsolatában problémát jelentett az alkohol.

"Nem kívánom senkinek, amit megtapasztaltam. Amikor nagyon szerelmes voltam, és teljes erőmből akartam, hogy a párom meggyógyuljon - csődöt mondtam. Bevállaltam a teljes absztinenciát, próbáltam vigyázni rá, de közben folyton azért kellett aggódnom, hogy mikor csörren meg a telefonom, a vonal másik végén a szomszéd vagy a sarki kocsmáros, hogy a párom megint nem tud magáról. Nem segített, hogy nem volt otthon ital, és pénz sem volt nála, hogy vehessen magának, kölcsönkért, vagy zaciba csapta az értékeit. Eldugott üvegekre bukkantam a lakásban, a bőréből dőlt a részegekre jellemző áporodott, savanyú bűz. Könyörögtem, fenyegetőztem, zsaroltam, hogy feküdjön be a kórházba, keressen meg egy szakembert, én itt leszek kint, várom, mert akarom, hogy mi legyünk a tökéletes pár, de egyszerűn nem ment. Végül, több hónapnyi álmatlan éjszaka után feladtam. Nem csak az alkoholba, a tehetetlenségbe is bele lehet dögleni."

Társfüggő szimbiózis

Vera egyébként ma már tudja magáról, hogy kodepedens, vagyis társfüggő. Csak akkor érezte magát nőnek, ha volt mellette valaki, és csak akkor gondolta magát fontosnak, ha a párja rá volt szorulva, meg kellett őt menteni. Ahogy mesélte, eleinte azért maradt meg a társa mellett, mert úgy érezte, meg tudja gyógyítani, és ha ez sikerül, akkor minden bajnak vége lesz, boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Később belátta, hogy ehhez egyedül kevés, de "szar alaknak" tartotta volna magát, ha a legnagyobb bajban hagyja egyedül azt, akivel szeretik egymást. Saját bevallása szerint komoly erőfeszítésbe került, hogy belássa: neki is segítségre van szüksége, és magát kell szeretnie elsősorban, hogy ne kerüljön újra ebbe a helyzetbe.

Funk Sándor szerint ez egy tipikus viselkedési forma. "A szenvedélybetegek párja nagyon jellegzetes a figura, akinek pontosan körülhatárolt a szerepe. Gyakran a két ember között egyfajta beteges szimbiózis alakul ki, amelyben mindketten viszonylag jól érzik magukat. Nem arról van szó, hogy a társ is beteg, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a párja. Csakhogy az, hogy a másik többé-kevésbé életképtelen, a 'megmentő' fontos szerepébe hozza őt. Azt érzi, hogy tulajdonképpen az alkoholista életét menti meg vagy tartja fenn. Benne ugyanaz az érzés munkál van, mint a szenvedélybeteg esetében."

Önámítás a gyógyulásról

A szenvedélybetegség mögött ugyanis egy hazugság van, nevezetesen az, hogy a beteg bármikor le tud szokni, sőt lényegében már le is szokott, és különben is, amit művel, az nem olyan nagy probléma. Ezért aztán akaraterő ide-vagy oda, nem szokik le.

Funk Sándor szerint sokszor a vele élő is abban reménykedik, hogy az illető könnyen meggyógyul. "Ez az életcélja, és ennek fényében állandóan terveket sző, amiket végre is hajt. Úgy véli, hogy minden probléma, ami egyébként rendes normális párkapcsolatban is előfordul, kizárólag az alkohol miatt van. Emellett azt is elhiszi, hogy minden rendbe jön, abban a pillanatban, ahogy az illető meggyógyul, és akkor ők teljes értékű, egészséges párrá válnak. Ezzel a jövőképpel kezdődik a kapcsolat, csakhogy később az illető észreveszi, hogy valójában becsapták, illetve ő csapta be saját magát."

A társ viselkedése - az addiktológus szerint - ilyenkor kezd érdekessé válni, a kodependensek nagy része ugyanis akkor sem bontja fel a kapcsolatot, amikor ráébred, hogy a gyógyulás önámítás volt. Ilyenkor valamilyen megszokásos tehetetlenség tartja össze őket.

A tabletta mond nemet
A Nyírő Gyula kórház addiktológiáján alkalmazzák az úgynevezett "beültetést". Ez a módszer az együttműködő alkoholbetegeknek segít, úgy, hogy a bőrük alá egy tablettát juttatnak, ami visszatartja őket az ivástól. Ha ugyanis a beteg a beültetés után iszik, borzasztó rosszul érzi magát. A beavatkozás előtt beleegyező nyilatkozatot íratnak alá a páciensekkel, és azt is feltételül szabják, hogy jó egészségi és szellemi állapotban legyenek. Funk Sándor osztályvezető főorvos hangsúlyozza, hogy ennek a - gyakran sikerrel alkalmazott - módszernek előfeltétele, hogy legyen egy párja az illetőnek, és ő is aláírja a szerződést. A társnak ez után nagyon erőteljesen kell ellenőriznie a beteget, és meg kell akadályoznia, hogy igyon. "Kössön szerződést vele" - javasolja a szakember. "A páciens vissza akarja nyerni a szabadságát, ezért akár írásban ígértessük meg vele, hogy nem fog inni. Ettől fogva csak azt kérjük számon, amit ő megígért. Vegyük azonban észre, hogy az alkoholista folyton ígérget, de eszében sincs betartani. Ezért, amikor a szerződéssel elfogadjuk az ígéretét, szánjuk el magukat arra, hogy kemények leszünk, és ha nem tartja be, akkor annak legyenek következményei."

Hátra arc, és fuss!
Funk Sándor nem titkolja, hogy a leszokás a betegnek és a társának is kőkemény küzdelem. "Sajnos, az alkohol borzasztó probléma. Akinek a társa alkoholista, az gyakran komoly szenvedésnek teszi ki magát. Nagyon rossz látni olyan asszonyokat, akik nagyon szeretik a férjüket, és kitartanának mellette nagyon sokáig, de az alkoholista férj pokollá teszi a környezete életét, a feleségéét, a gyerekekét, esetleg a szüleiét is. Ezért amikor elkedvetlenítenek a tapasztalataim, azt szoktam tanácsolni a nőknek egy-egy kapcsolat elején, hogy menjenek el egy étterembe a kiválasztottjukkal, figyeljék meg, hogy mennyit iszik és hogyan. És ha sokat iszik és gyorsan, akkor felállni, hátra arc, és futás."

Kovács M. Veronika