Kösz, jól megvagyunk!

Időnként olyat teszünk, hogy magunk is megbánjuk, olykor idegenként állunk saját cselekedeteink előtt, néha meg nem értjük magunkat. A csúcs, amikor hitetlenül azt kérdjük magunktól: ez én voltam? A többszörös személyiség már nagyon régen foglalkoztatja ez embereket. Hogy hogyan alakul ki, és hogy mi a szerepe a különféle énállapotoknak az életünkben, arról Szendi Gábor pszichológus mesél.

Patológiás és normális közt nincs szakadék, a két szélső pólus közt az átmenet folytonos. Kisgyermekkorban szinte mindenkinél megfigyelhetők szélsőséges, nehezen irányítható énállapotok. Ezek a fejlődés során egyre inkább integrálódnak egy nagy egésszé, s ezáltal az emberek ezeket az olykor szélsőséges viselkedéseket is sajátjukként élik meg, s olykor, ha meg nem is tudják akadályozni "tevékenységüket", de tudatában vannak, hogy "ezek" ők. A személyiség egész életünk során fejlődik, és általában egyre integráltabbá válik, vagyis nő a kontrol az egyes részek felett. Belső konfliktusaink sokszor tekinthetők úgy, mint két énrész összeegyeztethetetlen törekvései. Hasonló a helyzet a nehezen kontrolálható vágyakkal (szexuális csábítás és csábíthatóság, játékszenvedély, különféle függőségek). Ezek lényege, hogy bizonyos ingerhelyzet előhívja azt a személyiségrészt, amely vágyik a szexuális kalandra, nem bír ellenállni a kártyának, vagy ha billentyűt lát, egyből internetezni akar. Ilyenkor ez a személyiségrész ellentmondást nem tűrően átveszi a hatalmat, és az ingerhelyzetben ő irányít minket. Ha erőszakkal akarjuk őt kitörölni magunkból, nem lesz sikerünk, mert ő is élni akar, ő is mi vagyunk. Egyik részünk nem ölheti meg a másik részt, csak az egészet.
A Dr. Jekyl és Mr. Hyde híres története, valójában egy megtörtént eset irodalmi feldolgozása, csak Stephenson még nem többszörös személyiségnek hívta a jelenséget. A történetben a jó rész kétségbeesésében inkább megöli magát, csakhogy elpusztítsa önmagával együtt a rossz részt. Dr. Jekyl mai terápiája arra irányulna, hogy a benne élő agressziót tanulja meg kiélni szociálisan elfogadott módon, s ez lenne a gyógyulás.

Szendi Gábor