Kockázatok és hamis hatások

Medikalizációnak nevezzük azt, amikor az élet dolgait, testünk működésének megszokott jelenségeit, a viselkedés másoknak nem tetsző formáit, a hétköznapi terhek és nehézségek okozta rosszkedvet, lehangoltságot, netán apátiát betegségnek nevezik el és általában gyógyszeresen kezdik kezelni. Rosszul érzed magad? Vegyél be két tablettát, és máris megoldódik minden. Mennyit költesz havonta fájdalomcsillapítóra, vitaminokra, szem-, csont-, izomerősítőre, hangulatjavítóra? Tényleg azt hiszed, hogy a gyógyszertárban oldódnak meg a problémáid?

Még se híre, se hamva nem volt a ma mindenható és mindenütt jelenlévő gyógyszeriparnak (az antidepresszánsokat ma már az ivóvízben is kimutatták, a tejjel mesterséges hormonokat és antibiotikumokat fogyasztunk), mikor Bálint Mihály pszichoanalitikus orvos megírta Az orvos, a beteg és a betegség című könyvét, melyben vázolta azt az alkufolyamatot, aminek során a beteg kezdetben lelki panaszait próbálja felajánlani orvosának, de süket fülekre talál, majd közösen találnak egy "orvosilag elfogadható" betegséget, amivel aztán évekig lehet járni az orvoshoz. Bálint csoportokat szervezett orvosoknak (ma is Bálint-csoportnak nevezik az ilyet), ahol az orvosok rendszeresen megbeszélték nehéz eseteiket. A nehéz esetek közös vonása volt, hogy valódi elváltozás vagy a panaszokra magyarázatot adó szervi ok nemigen volt található, a panasz mégis makacsul fennállt. Ilyenkor a csoport nagyító alá vette a beteg kórtörténetét, a kezelő orvos személyiségét, és tanácsokat fogalmazott meg a kolléga számára. Így aztán kolléga legközelebb azt javasolta krónikus betegének, üljenek le rendelés után fél órára beszélgetni, s sokszor kiderült, hogy az illető tüneteit krónikus családi problémák okozzák. Félórás beszélgetés hatására aztán évekig nem látta többet a beteget az orvos. Mi történt? A testinek álcázott lelki problémának visszaadták közösen az ő igazi nevét, és ettől az életprobléma visszaváltozott életproblémává, és a beteg ösztönzést kapott arra, hogy ne a gyomrát kezeltesse, hanem az életét próbálja rendbe rakni.

Kovács József egy cikkében igen találóan írja le, hogyan is néz ki ma a medikalizáció.
"Az életproblémáival küszködő, magára maradt ember sokszor nem tud segítséget kérni mástól, mint az egészségügytől, mert ma nincsenek a társadalomban olyan intézmények, amelyek az ilyen emberekkel hivatásszerűen foglalkoznának.... Az egészségügyhöz azonban csak orvosi problémákkal fordulhat legitim módon. A biztosító is csak az ilyen problémák kezelését téríti meg az egészségügyi intézménynek. Így nagy a nyomás, hogy ezek a korábban életproblémáknak számító kérdések ma a pszichiátria nyelvén fogalmazódjanak meg. Mindezt segíti, hogy a patológia határai nagyon elmosódnak. Mikor lesz a szomorúságból depresszió? Mikor lesz az excentrikusságból skizofrénia? A határok ezeknél a problémáknál a gyakorlatban soha nem élesek, és a mai tendencia az, hogy egyre több és több ilyen állapotot betegségnek tekintenek." Aztán így folytatja:
"A patologizálás nemcsak a stigmatizációval árt annak, akit egy pszichiátriai diagnózissal látnak el, hanem eltereli a figyelmet a probléma megoldásának hatékonyabb formái felől... Ha egy környezetével konfliktusba kerülő, abban magát rosszul érző egyént patológiásnak tartunk, [akkor] őt tekintjük alapvetően a probléma okának, ezért őt akarjuk megváltoztatni. Ha azonban a problémát társadalmi eredetűnek gondoljuk, akkor a beavatkozás támadáspontjaként is a társadalmat jelöljük meg. Mivel a társadalom, a közösség megváltoztatására a pszichiáter nem képes, a szenvedő betegen azonban valahogyan mégis segítenie kell, ezért nagy ilyenkor a kísértés, hogy a problémákért valamilyen módon mégis a panaszokkal jelentkező egyént tegyük felelőssé... vagyis őt tartsuk betegnek."