Útmutató a pokoli vakációhoz

A prospektusok azt ígérik, a nyaralás csodás dolog. Csupa kaland, kacagás, izgalom. Határtalan élményekkel gazdagodunk, kinyílik számunkra a világ, bóklászhatunk a piramisok tövében, elvegyülhetünk az isztambuli bazár forgatagában, csatangolhatunk a Montmartre utcáin, vagy jeges üdítőt szopogathatunk a tunéziai tengerparton. Finnyásabbak szorgosan koptathatják a British Múzeum folyosóit, vagy ámuldozhatnak a Louvre kincsein. Akárhogy is, új emberként térünk majd vissza. Na igen, ez a prospektusok világa. A valóság kicsit izzadságosabb, kicsit frusztrálóbb és mindenképpen anyagi romlásba dönt. Nem baj, mi akkor is, fogunkat összeszorítva is - nyaralunk. És ha nem is új, de mindenképpen más emberként térünk vissza.

A megérkezéssel új felvonás kezdődik. Elvileg persze érezhetnénk magunkat jól is, hát istenem, semmi nem tökéletes. De belevaló játékos semmivel nem elégedett. Direkt ő kapta a legrosszabb szobát, ami vagy zajos, vagy meleg, vagy mindkettő egyszerre. Az ágy fakírnak való, a szekrény kevés, WC-papír nincs, a lámpák nem égnek. Ezek csak alapötletek, de még rengeteg dologba bele lehet kötni. A lényeg: "velünk itt ki van nagyon szúrva". Most fel lehet tenni a lemezt, és jó sokszor lejátszani: "ki is akarta, hogy éppen ide jöjjünk"? Egymás vádolásával remekül lehet múlatni az időt. Még az ágynak nevezett szétfeküdt matracon is édesebb az alvás, ha tudjuk, hogy mindezért a másik a hibás.

Ha túléltük az éjszakát, következő nap összeveszhetünk azon, hova menjünk, mit csináljunk. Ha élvezni akarjuk a nyaralás-játszmát, a világért ne értsünk egyet a másik tervével. Érezzük át, hogy most tipornak bele szabadságjogainkba, hogy nem azért gürcölünk egész évben, hogy még most is alkalmazkodjunk. Ismét fellángol a szabadságvágy: miért kell nekem mindig azt csinálni, amit a másik akar? Persze valamit kell csinálni, ha már itt vagyunk. De amit az egyik napozásnak nevez, azt a másik "parton való döglésnek" tekinti. Ezért nem volt érdemes súlyos ezreket kidobni. A pénzért látni is akar, meg szeretné ismerni a hely nevezetességeit. A másik ezt leltározásnak tekinti, és ő pihenni jött ide, nem a tűző napon masírozni templomról templomra. A "tunya" és a "kényszeres" már csak így nyaralnak.

Végül valaki enged, de ennek ára, hogy a front kiszélesedik. Ettől kezdve vörös fonalként húzódik végig a nyaraláson, hogy az egyik meg akarja keseríteni a másik győzelmét, a másik pedig érveket gyárt arra, hogy miért "így kell nyaralni, és nem úgy". Nem ám a makacsság, hanem a kultúra vagy a spontaneitás győzedelmeskedett itt.

A nyaralás-játszma akkor működik jól, ha mindenki mélységesen átérzi álláspontja igazát: "miért kell mindenért könyörögni" és "miért nem csinálhatom végre azt, amit szeretnék". Valaki mindig duzzog, valaki mindig meg nem értett. Ha gyerekek is vannak a csapatban, az egészet szorozzuk meg ezerrel.

Vég nélkül lehet vitatkozni azon, mit együnk, hol együnk, megvegyük, ne vegyük, befizessünk rá, vagy sem, ihat-e a gyerek drága üdítőt vagy nem, költsünk-e múzeumra, avagy arra már végkép nem telik. Egymást okoljuk a garasoskodásért vagy a herdálásért, valójában a szűkös lehetőségeinket utáljuk. Mindenki fáradt, nyűgös, kielégítetlen.

Érzékeny, költői lélek olykor eljut a nyaralás-játszma katarzisáig. A pillanat váratlanul jön, egy átveszekedett nap után megáll a tenger partján, vagy lenéz a hegycsúcsról, vagy megpillant egy boldog szerelmespárt, és beléhasít a csillapíthatatlan magány, kiszolgáltatottság és szomorúság. Hirtelen úgy érzi, elrontotta életét, kishitű és kicsinyes volt, minden döntése rossz döntés volt. Soha nem értették meg őt, hiába küzdött, a megváltás soha nem jön el. Az önsajnálat varázsa aztán megtörik, messziről hallja, hogy "gyere már, ne tátsd a szád", vagy "itt a busz".

Indulás vissza a gályára

De aztán eljön a búcsú pillanata. Amilyen nehéz volt elindulni, amilyen nehéz volt itt lenni, olyan nehéz most visszaindulni. Már benne vagyunk a nyaralás módosult tudatállapotában. El tudnánk képzelni, hogy ebben a szobácskában élnénk még nagyon soká, minden nap leszaladnánk a vajaskenyérre valóért, és naphosszat csak csatangolnánk az utcákon vagy a parton. Gyűlölettel gondolunk a munkára, ahogy hétfőn majd visszaülünk az evezőpadra, önként felrakjuk bilincseinket, és evezni kezdünk. Undorral gondolunk arra, hogy tűrjük ezt, hogy hagyjuk, az élet kifolyjon az ujjaink között. A nagy nyári depresszió kezd tetőzni. Aztán valahogy hazaérünk, mindenki apatikusan magába fordul, idő kell, amíg visszazsilipelünk a realitásba. Aztán túl vagyunk az első munkanapokon, elkap a gépszíj, megint nincs idő gondolkodni. Hál' isten! Ezt a nyarat is túléltük.

Tanulság? Éppen lehetne. Eztán másként élni? Éppen lehetne. De nem most. Most rengeteg a dolgunk. Majd jövőre. Akkor tényleg minden másképp lesz.

Szendi Gábor