A "váratlanság" valójában a kezelés szempontjából is lényeges különbséget takar. A pánik felismeréséhez eredetileg az vezetett el az 1950-es években, hogy az első antidepresszáns, az imipramin erre a spontán rohamtípusra jól hatott. A szorongásos típusra nem. Na most, ha pongyolán összekeverjük e kettőt, mert esetleg nem is tudjuk, hogy van mit összekeverni, akkor nyakra-főre írogatjuk majd az antidepresszánsokat olyan panaszokra, amelyekre nem is hat. Ez a mai gyakorlat.
Egy nagy vizsgálatban több ezer pánikbeteg gyógyszeres kezelését értékelték utólag, és az derült ki, hogy a légzési panaszokról beszámoló "spontán" pánikcsoportban sokkal jobban hatottak az antidepresszánsok, míg a "szorongó" pánikcsoportban a szorongáscsökkentők.
Ez persze nem gyógyszerreklám akar lenni, mert a szorongáscsökkentők hosszú távon nem oldanak meg semmit: aktuálisan elnyomhatják a tüneteket, de nem változtatják meg a beteg gondolkodását.
A pánik kezelése
A pánik hatékony kezelése körüli csatározások is hozzájárultak a pánikkal kapcsolatos zűrzavarhoz, ugyanis mind a biológiai, mind az úgynevezett kognitív elmélet jól magyarázza az ő elméletéhez illeszkedő alcsoport pánikját. Van ebben persze üzlet is, nem kevés, úgyhogy a felek nehezen értik meg egymást. Miközben két altípust magyaráztak meg, mindkét iskola megtévesztően pánikról beszélt, méghozzá abban a hitben téve ezt, hogy az ő pánikja az "igazi". A gyógyszervizsgálatok nem túl meggyőző eredményei, pl. szintén az "egységes pánik" elmélet alapján toboroznak betegeket, akik a hathetes kezelés alatt részben placebohatásra gyógyulnak. Hogy utána mi történik a beteggel, azt már a gyógyszerhatástani vizsgálatok ritkábban firtatják. Igen sok ember tapasztalata az, hogy az antidepresszánsok vagy nyugtatók okozta kezdeti javulás után a pánik visszatér. Ezekben az esetekben valójában sosem múlt el igazán.
Talán ennyiből is kiderült, hogy nincs igazi, végső, közös elmélet, sokkal inkább igaz az, hogy van, aki egyik, van, aki a másikba tartozik. Bonyolítja a képet, hogy lehet valakinek felváltva egyik, majd másik típusú rohama. A valóságban azonban a leggyakoribb mégiscsak az a típus, amikor "pusztán" intenzív szorongásos tünetekről van szó, s ennek leghatékonyabb kezelése hosszú távon a kognitív viselkedésterápia. Ennek az irányzatnak a lényege, hogy fel kell tárni azokat a negatív, automatikus, rejtett gondolatokat, amelyek kiváltják az ártatlan testi tünetek félreértelmezését, és oda nem illően heves szorongást váltanak ki. Gyakran szükséges elsajátítani valamely relaxációs technikát is, amivel a szorongás ellen hatékonyan lehet küzdeni. A legfontosabb belső megértéssé tenni azt, hogy százszor nem lehet infarktust vagy agyvérzést kapni. Ha már annyiszor nem vált be a páciens jóslata, hogy micsoda szörnyűség fog most ővele történni, akkor a következő rohamnál sem valószínű.
Az elején utaltam rá, hogy a betegség könnyen krónikussá válhat. Sajnos sokszor éppen azért válik krónikussá, mert nem megfelelően kezelik. Ahogy a félrekezelt bronchitiszből is krónikus lehet, úgy az agyongyógyszerelt, de pszichoterápiában nem részesülő pánikzavaros beteg is mélyen rögzülő félelmeket alakít ki magában, ha sokáig él át rohamokat valódi segítség nélkül.