Hidegen hagynak a pasik

Kedves Iván!

Már régebben felfedeztem ezt a lehetőséget, de ez idáig hezitáltam az írással, most úgy döntöttem, nincs veszítenivalóm, írok Önnek. Megpróbálom röviden összefoglalni, mi az, amivel nem tudok megküzdeni, és félek, nem vezet jóra ez az állapot, ha így folytatódik.
Huszonéves nő vagyok, és gyakorlatilag húsz éve egyedül. Mármint sosem voltak hosszú távú kapcsolataim mint más hasonló korú, normális lányoknak, barátnőimnek. Ez így idáig nem is lenne baj, engem legalábbis nem különösebben izgat. Nem vagyok egy szerelmes típus, nagyon magasak az elvárásaim és nehéz nekem megfelelni, ráadásul nekem valahogy csak a szerelem első látásra működik. Voltak is ilyenek, egyik sem tartott sokáig, nem részemről, hanem a másik fél részéről. Tavaly volt egy pár hónapos kapcsolatom, ami olyan mindent elsöprő, mesébe illő dolog volt. Ennek egy éve, hogy vége szakadt, és igazából a mai napig nem tudtam feldolgozni, hogy megtörténhetett a legrosszabb, hogy egyik napról a másikra véget ért. Csendben elfogadtam inkább.
De talán még ez is mellékes, ami igazán kezd aggasztani, az az, hogy azóta olyan közönnyel nézek a férfiakra, hogy az már számomra is riasztó. Ez nem egy dacos dolog, úgy értem, én próbálnám tovább élni az életemet, ismerkedni, találkozni emberekkel, de amint egy kicsit is közeledik valaki, azonnal elfordulok tőle, ami számomra is megmagyarázhatatlan. Még akkor is, ha tetszik, mégis ezek a reakcióim. El sem tudom képzelni, hogy valakivel együtt legyek, ezt csak szellemi értelemben mondom, fizikailag semmi gond nincs. Vannak kapcsolataim, de mindnek napokon belül véget vetek, mert szinte fizikai fájdalmat érzek csak a gondolattól is, hogy folytassak bármit, bárkivel. Joggal merül fel az egyszerű válasz: ön csalódott, adjon időt, és minden rendbe jön. Ezzel ellentétben én nem érzem, hogy ez a tavalyi dolog akkora csalódás lett volna, megéltem már sokkal nagyobbakat is. Inkább attól tartok, ahelyett, hogy idővel jobban nyitnék mások felé, mint azt sokan teszik, mert megalkusznak, tolerálnak, leszállnak a rózsaszín felhőkről, én csak szeretném ezt tenni, de nem megy. Pedig szeretnék családot, gyerekeket, és képes vagyok az elfogadásra, a toleranciára, vagy legalábbis képes voltam.
Egyébként kifejezetten életvidám embernek tartom magam, sok barátom van, és inkább az szokott a gond lenni, hogy merre szakadjak szét, nem az, hogy mit csináljak az unalom ellen. Teljes ellentmondásnak érzem a bennem zajló dolgokat, és akárhogy figyelek a belső hangra, ami megmondja talán, mit tegyek, nem szól semmit. Tehetetlennek érzem magam, magammal szemben, ami eddig sosem fordult elő. Nem tudom, sikerült-e körülírnom, amit érzek, ami érezhetően hónapról hónapra romlik. Remélem, tud valami tanácsot adni, vagy csak néhány jó, vigasztaló, bátorító szót. Akiknek eddig elmondtam ezt, azt hiszem, nem értettek meg igazán, nagyjából az volt az egybehangzó véleményük, hogy ezt el sem hiszik, mármint hogy engem hidegen hagynak a pasik. Pedig így van. Várom mielőbbi válaszát! És köszönöm, hogy szentel nekem is egy kis időt.