Jogos önérvényesítés

Ahhoz, hogy érvényesíteni tudjuk akaratunkat, nem elég ismerni jogainkat. Meg kell változtatnunk a gondolkodásmódunkat is: a passzív önfeladás ugyanúgy ritkán vezet eredményre, mint az agresszió. A saját érdekeink érvényesítéséhez mindig együtt kell működnünk másokkal, de annak is tudatában kell lennük, hogy másoknak is ugyanolyan jogai vannak, mint nekünk. Nemcsak saját magunkat kell tehát elfogadni, hanem a többi embert is.

Az önérvényesítő viselkedés kulcsszava a "jogos elvárás". Írott és íratlan szabályok mondják meg, mit várhatunk el másoktól, milyen jogaink lehetnek adott helyzetben. Az agresszívet nem érdeklik a szabályok, csak önmaga. A passzív tudja a szabályokat, de nem meri számon kérni, ha megsértik őket. Az önérvényesítő megkísérli érvényesíteni a jogait, de bekalkulálja, hogy ez nem mindig sikerülhet és hogy az önérvényesítés nem minden helyzetben kivitelezhető. Vagyis az önérvényesítésnek van egy fontos lélektani aspektusa: tudatában vagyok jogaimnak, értékeimnek, és ha módomban áll, meg is védem ezeket. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Szükségünk van ezekre az érzésekre, hogy békében élhessünk magunkkal és másokkal.

Mindenkinek vannak jogai
Az önérvényesítés ott kezdődik, amikor az elnyomott háziasszony, férj, beosztott felemeli a fejét, megcsörgeti láncait, és azt kérdezi önmagától: miért kell nekem lelki nyomorban élnem? A válasz: mert értéktelennek érzed magad, mert azt hiszed, megbántod a többieket, ha ellentmondasz nekik, mert önző dolognak tartod, ha neked is vannak igényeid. A jogok megfogalmazásával kezdődik minden, de mint látjuk, ezzel búcsút kell mondjunk az önfeladás filozófiájának. Például jogom van arra, hogy egyenrangú emberként kezeljenek. Jogom van érdekeimet képviselni, eszerint cselekedni, s adott esetben nemet mondani. Jogom van kérni. Jogom van a saját véleményhez, és ahhoz, hogy ezt kifejtsem. Jogom van tévedni. Jogom van gyengének lenni.
Rengeteg ilyen jogot fel lehet sorolni, és meglepően pozitívan tud hatni az emberre, ha jogként fogalmaz meg valamit, amit addig nem szívesen tett meg. Például jogom van másnak (önmagamnak) lenni egy osztályban vagy munkahelyen. Jogom van nem tűrni az érzelmi zsarolást. Jogom van nem magyarázkodni. Ha visszaszállunk az iménti buszra, ahol szerző tépelődik, mi a helyes viselkedés, akkor máris kész a mondat: jogom van eltűrni zavaró körülményeket, ha úgy vélem, nagyobb kockázattal jár megszüntetésük, mint elviselésük. Ha az önmagáért felelősen gondolkodó ember pozíciójából fogalmazzuk meg adott helyzetben jogainkat, akkor nem hajszoljuk bele magunkat kétes helyzetekbe. És persze jogom van megítélni, nekem mi a "kétes".

Önérvényesítsük magunkat!
Az önérvényesítő viselkedés technikája tulajdonképpen arra épül, hogy tájékoztatom belső állapotaimról (érzéseimről, gondolataimról, elvárásaimról) a másikat, és ettől ő -empátiája, humanista értékei, szociális nyomás vagy egyéb okok miatt- kényszerítve érzi magát, hogy változtasson álláspontján és viselkedésén. A főnökömet tájékoztatom, hogy nem értek egyet a szombati túlmunkával, mert épp akkor családi programom van. A moziban megkérem a mögöttem ülőt, ne rugdossa a székemet, mert zavar. Az eladót megkérem, azért csak próbáljuk ki a masinát, dacára annak, hogy szerinte fölösleges. Feleségemet megkérem, sáros cipővel ne járkálja össze a lakást, mert most takarítottam.

Az önérvényesítő közlés alapszabálya, hogy csak az "itt és most"-ra vonatkozik, és nem a másikról, hanem rólam közöl információt. Ez az "itt és most" nem is olyan könnyű. Hiszen amikor a főnököm immáron századszor kér meg arra, hogy szombaton is jöjjek be dolgozni, nem azt mondjuk, hogy "elegem van ebből az állandó robotból", és hogy "soha többé", hanem "most nem tudok bejönni". A moziban sem azt mondom, hogy "ne legyél már bunkó" (lehet, hogy kényszerbeteg és rugdosási kényszere van), hanem azt, hogy engem zavar. Amikor feleségem a sáros bakancsával össze akarja járkálni a frissen mosott követ, nem azt mondom neki, hogy "minden nő egyforma, nem tudják megbecsülni a férjüket, aki rabszolgaként dolgozik rájuk", hanem azt mondom: "Megkérlek, ne sározd össze a követ, mert ettől olyan érzésem támad, mintha nem becsülnéd a munkámat, és ez nekem fáj."

Vagyis nem mondunk általánosságokat, személyeskedőt, mert akkor arról kezdődik majd a vita, hogy nem is mindig, meg hogy ő nem bunkó és hasonlók. Ha viszont nem azon erősködök, hogy ő vesz engem semmibe, dühit fel, kér pofátlant, hanem azt hangsúlyozom, hogy ezt és ezt tapasztalom, ettől így és így érzem magamat, ettől ezt és ezt gondolom, és ezért ezt és ezt szeretném. Ekkor vitathatatlan, hogy ezek az én belső állapotaim, és nem az övéi.
A konkrétság minden szempontból nagyon fontos. Ha mi vagyunk az erősebbek, persze "lebunkózhatjuk" a másikat, de ezzel megfosztottuk őt az emberi méltósághoz való jogától, továbbá nem mondtuk meg, mit is várunk tőle. "Azzal, hogy rugdossa a székemet, zavar engem. Kérem, hagyja ezt abba."
És mi a teendő, ha mégis rugdossa tovább?