Shop, shop, hurrá!

A shoppingolás mint olyan több okból is szórakoztató. Először is mert annyi vicceset látok, hallok, és még bambi is kapható. Aztán meg ott van maga a véres akció, a körömrágós dráma, a sikoltozós horror, vagyis a világok harca, a hiperkúl árufelhozatal versus extralarge testalkat összecsapás.

De vissza a tiszta és tágas pláza próbafülkéhez. Szóval itt állok, egy, az elvarázsolt kastélyból leselejtezett, hihetetlenül torzító (gyakorlatilag szélesítő) tükör előtt, és végre számot vethetek magammal. Kideríthetem, hogy engem is érdemesnek talál-e a kor a nadrágviselés nemes szokására, vagy egy anatómiai selejt vagyok a magam nem-nullás méretével. Jön az első nadrág (egy trapéz), ami ha nem akadna meg a derékrésze a térdemen, hosszra még is jó lenne. De persze megakad a bitang, gúnyt űzve testemből amiatt, hogy annak kiterjedésben nem elég két dimenzió, a harmadikra is igényt tart. Harcot feladom, nadrágot letolom, fülkéből kilesek. Sehol egy eladó, aki hozna egy nagyobbat a makacs természetű nadrágból. Valószínűleg a többi vevőt zaklatják, akik odakint kedélyesen nézelődnek, és segítségre láthatóan egyáltalán nincs szükségük. Ezt a shoppingolás aranykönyvében is leírt törvényszerűséget hívjuk fordított aranyosságnak, amire a ruhabolti eladókon kívül maximum a pincérek képesek még, de ők sem gyakorolják olyan magas szinten, mint a ruhabolti eladók. Maradok hát a fülkémben a nadrágjaimmal.

Jöjjön a következő! Vajon ez a naci milyen meglepetést tartogat? Rámjön. Kiváló! Össze is tudom gombolni. Kiváló! A hossza is megfelelő. Remek. Pöpec a színe. Vov! (az árcédulát majd később nézem meg). Mi lehet a baj? Leülök, hogy ezen elgondolkozzak. És ekkor rájövök. A nadrág csípő! Ezt a jelzőt viszont innentől nem tudom nem csúsztatásnak venni. A nadrág derékrésze ültömben nagyjából a combtövemig szalad, a bugyim így merészen átveszi az uralmat a fenekemet fedő ruhaneműk harcában, én meg ott maradok ülve, és nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek, és hogy mindezt magam miatt vagy a nadrág szabása miatt tegyem. Végül az újrakezdés mellett döntök. Van még a birtokomban egy-két nadrág, olyan nem lehet, hogy ezek közül egy sem jó! Röpke fél óra, és rájövök, de lehet! Se a sokzsebes katonai fiúszabás nem vált be (bár igyekeztem mobiltelefonon gyorsan összeszervezni egy lányrockbandát, amihez utóbb majd felvehetném, de a barátnőimnek nem tetszett az ötlet), se a lábkurtító pantacourt, se a műszakadt és műkopott farmer répanadrág.

Belátom, hiába minden igyekezetem, amióta testalkatom a tinédzserkori katalizátoros vertikálisból átment irreverzibilis horizontálisba, azóta menthetetlenül kimentem a divatból és nem tudok lépést tartani vele. Semmilyen nadrágban sem. Lógó orral szedelőzködöm. A shoppingolásban ez a legdurvább rész. Amikor feladva minden reményt felöltözöm, kihúzom a függönyt, kilépek a fülkéből. Ilyenkor persze már ott van a fülkesoron egy eladó, de akkor már ugye mindegy, szóval ott áll, el kell mennem előtte, sőt, letennem elé a sok, még ránézésre sem nekem való nadrágot, és olyankor ő géphangon felteszi a szabványkérdést: Jó lett valamelyik? Nem, nem lett jó! - csak ingerülten lehet erre válaszolni, mint ahogy én ezt mindig meg is teszem. Majd kiviharzok az üzletből azzal a biztos tudattal, hogy soha többet nem jövök ide. Ez így történt tavaly is, a múlt hónapban is, a múlt héten is, tegnap is, most is. A mostani eset annyiban tért el a többi ilyen esettől, hogy most a szokásosnál is dühösebb lettem az egész hercehurca miatt. Úgyhogy gyorsan, szinte gondolkodás nélkül vettem egy méregdrága cipőt a szomszéd üzletben.

Dukát Csilla