Nem engedi a lányom, hogy segítsek rajta

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus, hipnoterapeuta. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Az első kérdésére. Ha abból indulunk ki, hogy ok nélkül nem kezd el dadogni senki, akkor valószínű, hogy mégiscsak van valami probléma, ami esetleg a maguk szemében nem az, csak az övében. Szerintem inkább szakemberhez kéne fordulni, mint olvasmányokból keresni az okokat, mert ezzel esetleg vagy indokolatlanul organikus útra terelik a dolgot (ami persze azért nem teljesen zárható ki első hallásra), vagy házi kezelésekbe kezdenek, ami nem szokott működni. Ha ugyanis a családban vannak rejtett feszültségek, indulatok, vagy a fiúban vannak a családdal kapcsolatban tisztázatlan érzések, azt nem a család tudja feloldani, hiszen érintett benne. Mindenesetre meg kéne figyelni, mikor dadog, mikor nem, milyen helyzetek, személyek súlyosbítják, s melyek enyhítik. Ez sokat elárul arról, hogy szorongásos eredetű-e, vagy sem.

Lányával kapcsolatban az a benyomásom alakult ki, hogy ő 17 éves kora óta folyamatos lázadásban van maga ellen. Hogy ez a lázadás jogos-e vagy sem, azt nehéz megítélni, de hogy ő indokoltnak érzi, az viselkedéséből látszik.
Ami ellen gyermekek lázadni szoktak, az mindig a szülői befolyás. Erre megint csak azt tudom mondani, hogy ha maga nem érzi is úgy visszamenőleg sem, hogy elnyomta volna lányát, ettől ő még érezhette úgy. A dolgok jelentése ugyanis szubjektív, hogy mit minek élünk meg, az személyiségünk függvénye. Az a tény, hogy ő mindig jó tanuló és szófogadó kislány volt, finom jelzése lehet annak, hogy a családban vagy a maga részéről, nyíltan vagy burkoltan nagy elvárások fogalmazódtak meg felé. A jótanuló, szófogadó kislányok gyakori látogatói a pszichoterápiás rendelőknek, mert a fokozott megfelelni vágyás mindig az egyéniség kibontakozásának rovására szokott menni, és később szorongásokat, önértékelési zavarokat szokott okozni. A kitűnő tanulók általában nem azért azok, mert kis zsenik, vagy mert minden mohón érdekli őket, hanem azért, mert csak a megfelelés lehetőségét látják minden tárgyban, nem pedig a tárgy érdekessége szerint fektetnek bele energiát.
Az is intő jel, hogy harmincévesen még futó kapcsolatai vannak. Ez utalhat arra, hogy nem tud bízni emberekben, nem tud tartós, mély, intim kapcsolatokat kialakítani. Ez mindenképen kapcsolati problémára mutat, ami viszont szinte mindig a szülő-gyerek kapcsolat zavarára utal. Persze elég itt arra gondolnunk, hogy kétéves korától maga egyedül nevelte őt, vagyis valamilyen okból és valamilyen értelemben elvesztette édesapját, ami komoly törés egy ember életében. Ha ez az apa elhagyta magukat, még inkább lehet arra gondolni, hogy ez mély bizalmatlanságot ébresztett lányában a férfiakkal szemben már kicsi korától kezdve.

Hogy egy anya mit tehet ebben a helyzetben? Tartok tőle, nem sokat, ugyanis lánya felnőttségének elismerése azt is jelenti, hogy lányának joga van rosszul éreznie magát a bőrében, joga van úgy élni az életét, ahogy ő szeretné. Magának joga van természetesen kifejezni amiatti fájdalmát, hogy kapcsolatuk laza, felszínes, de nincs joga bírálni őt bármiért is, ezzel csak eltávolítja őt még jobban magától.
Hogy esetleg maga nem tudott még tőle elszakadni, az elképzelhető, de hogy ő nem tudott magától, az bizonyos. Lánya ellenségessége egyértelműen azt jelzi, hogy még mindig szüksége van a "távolságtartás" technikáira, vagyis szubjektíve maga túl közel lenne hozzá érzelmileg, ha ő nem viselkedne úgy, ahogy viselkedik. Ezt is nehéz megítélni, hogy ez a maga személyiségéből, az övéből vagy kettőjük "összműködéséből" fakad-e. Lehet, hogy maga észrevétlenül túlságosan "behatol" az ő életébe, ha ő hagyná, de az is lehet, hogy ez csupán az ő félelme. Ha ez utóbbiról volna szó, megint elgondolkodtató, miért is alakult ki.
Mint látja, csupa "ha" és "talán" szerepel e levélben, aminek oka, hogy egyazon jelenségek sokféle úton alakulhatnak ki. De talán (már megint egy "talán" !) éppen az indíthatja be jó irányba gondolatait, ha nem kész "megfejtést" olvas, hanem hipotéziseket. Én sosem hiszek azoknak, akik tudják a "tuti" megoldást.

Üdvözlettel: Szendi Gábor