Hűség vagy szabadság

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus, hipnoterapeuta. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Kedves Levélíró!

Sokáig tépelődtem, mit is írjak, ezért nem válaszoltam azonnal. Nem hiszem, hogy volna jó válasz helyzetükben, matematikai hasonlattal élve, sokismeretlenes egyenletüknek nincs valós megoldása. Ezt nyilván Ön is tudja, különben már megtalálta volna.
Megoldás helyett csupán arról írhatok, rövid levele alapján bennem milyen gondolatok támadtak, s remélem, hogy ennek leírásával talán lendítek valamit az ügyükön.

Azt írja, hogy "boldogok lehetnénk egymással" és hogy "szíve szerint új életet kezdene barátjával". Nem akarom fárasztani Önt nyelvi-logikai elemzésekkel, de mondata tulajdonképpen a lehetetlent fogalmazza meg. Mindkét mondattöredék után ugyanis odaértendő, "ha nem lenne családunk és gyerekeink". Játsszunk el a gondolattal, mi lenne, ha ők nem lennének! Ön és barátja ugyanaz az ember lennének? Személyiségfejlődésük ugyanazt az utat járta volna be, ha magányosan töltötték volna el az utóbbi 25 évet? Nem két besavanyodott, magányos emberré váltak volna, ha nem lett volna életükben meghatározó élmény ez a 25 év és a nyolc gyermek? Arra kell következtetnünk, hogy az a két ember, aki most egymásba szeretett, talán nem is lenne olyan amilyen, következésképen nem is volnának egymás számára oly vonzóak, ha nem élték volna végig azt, amit végigéltek.
De most nézzük a dolog másik oldalát. Beleszeretni egy harmadikba mindig azt jelenti, hogy a szerelem által tudatosul valami, ami a régebbi kapcsolatban nem működik.
Az új szerelmesünk pl. kíván minket, s mi újra férfinak vagy nőnek érezhetjük magunkat. A régi kapcsolatban tehát elveszett ez az érzés.
Az új szerelem megnövelheti önbizalmunkat, hisz fontosnak és értékesnek érezhetjük magunkat. A régi kapcsolatban tehát már vagy soha nem érezhettük magunkat fontosnak és értékesnek.
Az új szerelemben kielégülhet sok-sok igényünk, pl. a gyengédség utáni vágyunk, a testi vagy lelki összhang vágya, stb. De mindezek tükörként adják vissza azt, mi romlott el házasságunkban.
Az új szerelem mindig döntés, választás, annak a kimondása, hogy valami nem jó az előző kapcsolatban, és annak a kimondása, hogy nem tudjuk, nem akarjuk, nincs erőnk ezt a házasságban helyrehozni. Azt írja, "Miközben azon fáradozunk, hogy a házasságainkat rendbe hozzuk valahogyan, nem tudunk megszabadulni egymástól sem." Én nem hiszek abban, hogy tényleg rendbe akarják hozni házasságukat, hiszen már döntöttek: az új kapcsolattól akarják megkapni azt, amit a régitől már nem kapnak meg. Ebben a helyzetben minden együtt töltött óra az új szerelemmel csak újabb csapás a régire, hisz újra és újra arról győzik meg magukat, hogy a régi kapcsolat ezt már nem tudja nyújtani, amit egymásnak nyújtanak. Buta hasonlattal, egy összkomfortos palotából visszajárnak a kunyhóba, és azon dolgoznak, hogy újra értékesebbnek lássák a kunyhót. Nem fog menni. A "fáradozás" valódi célja sokkal inkább annak az igazolása és megélése, hogy mennyire nem lehet visszamenni a kunyhóba.

A következő kérdés, ami felmerül bennem, hogy vajon a házasságot nem két ember csinálja-e. Mondhatjuk-e azt, hogy "ő nem adja meg nekem ezt és ezt". Vajon nem mi fogadtuk ezt el éveken át, akárcsak azzal is, hogy tűrtük az állapotokat, és ezzel mindig engedélyt adtunk arra, hogy a dolgok úgy történhessenek, ahogy történtek. Nem tiltakoztunk elég hatékonyan, nem követeltük elég hatékonyan, nem váltunk el, amíg nem volt, vagy csak egy, vagy csak kettő gyermek volt, hanem minden újabb gyermekkel azt mondtuk ki, hogy végül is ez így jó, ahogy van, összességében akarjuk ezt a házasságot. Vajon egy új szerelem nem egyoldalú szerződésszegés-e? Persze van úgy, hogy az ember már megbánta a szerződést, amit 25 éve kötött. De lett volna idő újraírni. Ráadásul az Önök szerződése minden újabb gyermekkel meg lett újítva!

Azt írja, "boldogok lehetnénk". Felmerül azonban a kérdés: Önöknek mi a boldogság? Mert lehet, hogy ez a boldogságigény abszolút érthető és elfogadható. Pl. csak arra vágynak, hogy férjük/feleségük többé ne igya le magát esténként a sárga földig és ne bántalmazza magukat. Vagy hogy véget vessenek egy 25 éves megalázási procedúrának. El tudom képzelni azt is, hogy kellett 25 év a lázadáshoz, hogy végre felemelhessék a fejüket és kitörhessenek reménytelen helyzetükből. Hiszek abban, hogy abszolút méltatlan helyzetekből mindig jogunk van kitörni. De levele ebben a kérdésben nem ad támpontot, hogy vajon itt a "zsarnokölés" természet adta jogáról van-e szó, vagy inkább egy lassan kiüresedő, elszürkülő kapcsolat érdekesebbre cseréléséről.
Ez utóbbi esetben jogos kérdés, tudnak-e boldogok lenni azon az áron, hogy faképnél hagynak két embert, akik nem 25 évre, hanem örökre kötöttek szerződést Önökkel. Vajon tudnának-e boldogan élni abban a tudatban, hogy közben valahol szenved két ember és nyolc gyermek? Lehet, hogy nem ezt ígérték ők sem 25 évvel ezelőtt Önöknek, de Önök végig jelen voltak, és együtt csinálták azt, hogy mostanra így alakult a helyzet. Vajon Önök akkor, 25 évvel ezelőtt kikötötték-e, hogy ha változnának a dolgok, maguk újraértékelik a szerződést?

Az élet szerintem olyan, mint egy műalkotás. Amikor Michelangelo faragni kezdte Dávidját, valószínűleg tele volt izgalmakkal, fűtötte a lelkesedés. De bizonyára eljött az idő, amikor már unhatta a szobor felszínének a csiszolgatását. De jó, hogy nem hagyta abba, akkor csak egy torzót vagy félkész művet hagyott volna ránk.

Nagy kérdés, hogy várható-e egy házasságtól folyamatosan az, amit egy új szerelem tudna nyújtani. Vajon jogos-e összehasonlítani egy 25 éves kapcsolatot egy új szerelemmel? Vajon nem körtét hasonlítunk-e össze almával? Nem arról van-e szó, hogy beleuntak a szobor utómunkálataiba, és új szoborba szeretnének kezdeni? Nem része-e a műnek a kevésbé izgalmas befejezés? Vagy érdemes-e félbehagyni egy művet, mert ígéretesebb mindig egy újba kezdeni?

Mindez persze állásfoglalás a család és a házasság mellett. S joggal mondhatják, hogy akkor hol van az emberi szabadságra és kibontakozásra való jog? E dolgokat én a legfontosabbnak tartom az emberi életben. Azonban nem vagyok abban biztos, hogy az emberi szabadságot és kibontakozást azonosíthatjuk a vágyak korlátlan kiélésével. Azt hiszem, ez csak az elemi szint. Az emberi szabadság és kibontakozás következő foka ugyanis éppen a felelősségvállalás és az ebből fakadó lemondani tudás: én ebben látom a fejlődés igazi útját, amikor primer vágyainkat meghaladva túl tudunk lépni önmagunkon, hogy ne csak önmagunkat, hanem másokat is megválthassunk. Akiket mi hoztunk létre, mi teremtettük őket, akik belőlünk és értünk vannak. Az igazi szabadság nem az, ha elhagyhatjuk gyermekeinket, megszabadulhatunk a kötelékektől, hanem az igazi szabadság az, ha felnevelhetjük őket, ha képesek vagyunk kapcsolatban élni és azt megtartani.

Természetesen mindig vannak rendkívüli helyzetek, rendkívüli kapcsolatok, megvilágosulások, amikor az ember úgy érzi, belehal, ha nem változtathat. A rendkívüli helyzetek rendkívüli embereket kívánnak rendkívüli képességekkel, rendkívüli elszántsággal. A rendkívüliség sok mindenre feljogosít. Ha Ön úgy ítéli meg, hogy Önöknél a körülmények és a belső késztetéseknek ez a konstellációja áll fent, tegye meg azt, amit elkerülhetetlennek érez és el fogja tudni viselni tette terheit és következményeit.

Üdvözlettel, Szendi Gábor