Háború a gyerekszobában

A kisebb csetepatéktól, üvöltözésektől, sírástól a nagy, véres verekedésekig sok mindent képesek produkálni a testvérek. A szülők ilyenkor hajlamosak azon aggodalmaskodni, hogy miért nem szeretik egymást, miért "rossz testvérek" a csemetéik, és rendre próbálják csitítani, szétválasztani őket. Valóban csak azok a jó testvérek, akik között rendszerint béke honol, vagy az állandó harc a testvéri viszony velejárója? S mit tehet ilyenkor a szülő: lépjen közbe, vagy hagyja, hogy a gyerekei bokszolják le egymással ügyes-bajos dolgaikat - a szó szoros értelmében is akár?

"Ő az én testvérem, őt csak én pofozhatom" - védte meg az öccsét egy óvodás nagyfiú a játszótéren. Tünde, a mamájuk szerint ők jó testvérek, hiszen kiállnak egymásért, még akkor is, ha néha van egy-egy durvább jelenet.

"Harapás, hajcibálás, karmolás, pofon szinte minden nap előfordul. A kicsinek ugyanis mindig az kell, ami a nagynak, aki viszont utálja, ha az öccse elrontja a játékait. De amikor a kicsi kórházban volt, az egyetlen, amiért sírva könyörgött, a 'tesókája' volt; és persze a nagyobbik sem találta a helyét sehol, pedig végre senki nem vette ki a kezéből a kisautót."

Tünde szerint ő nem tett semmi különöset azért, hogy a gyerekei ennyire szeressék egymást. "Én egyszerűen csak szerettem őket, nyilván ezért szeretik egymást is. Nekem egyébként igazi testvérem nincs, de van egy barátnőm, akivel annyira együtt nőttünk fel, mintha nővérek lettünk volna."

Parancsra szeretni nem lehet

Alpár Zsuzsa gyermekpszichológus úgy gondolja: bizonyos életkorban a testvérharc nemcsak normális, de előfeltétele annak, hogy a gyerekek később jó testvérek legyenek.

"Ha a szülők kibírják azt, hogy a gyerekek megvívják a maguk csatáit, akkor nagykorukban jó testvérek lesznek. Ha viszont azt erőltetik, hogy verekedni nem szabad, a testvért szeretni kell, akkor ott nagy grimbuszok lesznek, mert a megparancsolt szeretet nem működik. Ráadásul, ha a gyerekek nem vívják meg ezeket a 'háborúkat' akkor, amikor ez mint életkori sajátosság jelentkezik náluk, akkor később alakulhatnak ki borzasztó testvérháborúságok."

Alpár Zsuzsa szerint az sem járható út, ha a szülők mindenáron egyenlően, még inkább egyformán akarnak bánni a testvérekkel. "Amit a gyerekek kivételezésnek hívnak, nem feltétlenül az. Időnként bizony megkülönböztetően kell bánni a gyerekekkel, mivel mások az igényeik. Az egyik kicsi, a másik nagy, az egyik fiú, a másik lány, vagyis egy csomó dologban különböznek egymástól. Ha sikerül ezt a különbséget úgy hangsúlyozni, hogy a gyerekek is értsék, hogy ők mások, ezért másra van szükségük, akkor el lehet érni, hogy a gyerek ne arra koncentráljon, hogy mit kapott a másik."

A szakember véleménye szerint ahhoz, hogy a gyerekek valóban jó testvérek legyenek, egész egyszerűen mindegyik gyereket szeretni kell.

"Ugyanakkor mégsem ennyire pofonegyszerű, mert a gyerekek hajlamosak nagyon figyelni, hogy egyenlően kapnak-e dolgokat; azért, mert ha ez nem így van, nem tudják elképzelni, hogy egyformán szeretik őket. Ezért fontos tudatosítani bennük, hogy ők pontosan azt kapják, amire szükségük van, amire vágynak, hiszen szeretjük őket annyira, hogy erre odafigyeljünk."

Ajándék a nagytesónak

Tamásék szerint nem lehet elég korán kezdeni a jótestvéri viszony megalapozását, ezért második gyermekük születésekor, rögtön egy csellel indítottak: az újszülött kislány "ajándékot vitt" a bátyjának, egy olyan kisautót, amire az már régen vágyott.

"Természetesen nem ez volt az egyetlen; a nagyobb gyereket sokszor bevontuk a kicsi körüli teendőkbe, sokszor elmondtuk neki, hogy ő az okos nagyfiú. Rávettük, hogy néhány megunt ajándékát ajánlja fel a hugicának. Emellett igyekeztünk vele is nagyon sokat foglalkozni. Ennek ellenére kialakult egy kis féltékenység, de igyekszünk ez is kezelni."

Alpár Zsuzsa gyermekpszichológus szerint egyáltalán nem egyedi eset, hogy a szülők így próbálják meg elfogadtatni és megszerettetni a kisbabát, bár nem ez a legjobb módszer.

"Nagyon gyakori, hogy az újszülött 'ajándékot hoz' az idősebb testvérnek, de a szülőknek tudniuk kell, hogy ez tulajdonképpen hazugság, ezért nem szerencsés módszer."

A szakember szerint bizonyos mértékű féltékenység természetes a gyerekeknél, így nem az a megoldás, hogy erővel közbeavatkozunk, jószívűségre kényszerítjük, inkább az, hogy valóban sokat foglalkozunk vele.