Frizura a csador alatt

Egy amerikai kisvárosban élt egyszer egy nő: fodrász volt és feleség egy halott házasságban. Megelégelvén a boldogtalanságot, mindent hátrahagyva elhagyta Amerikát, a "szabdság földjét", hogy egy olyan orszában telepedjen le, ahol a nők rabszolgák: Afganisztánban. Deborah Rodriguez mára sikeres író - s bár már nem él Kabulban -, egy helyi szépségszalon és szépségiskola tulajdonosa. A kabuli szépségszalon című könyvében betekintést enged viszontagságos életébe és az afgán nők mindennapjaiba.

Bár a Deborahtól hallottak alapján úgy is ítélhetnénk, van kiugrási lehetőségük a nőknek, hiszen dolgozhatnak, önállósulhatnak, érvényesülhetnek, ez nem igaz - ám lehet, hogy maga az írónő is ezt képzelte, hiszen testközelből látta az afgán nők életét, s mégis hozzá ment egy helybéli férfihez.

"Amikor egy fiatal afgán nő férjhez megy, akkor beköltözik abba házba, ahol a férje él a szüleivel, valamint a testvéreivel és annak családjaival. Az első időszakban az új asszony úgymond az egész család rabszolgájának számít, tehát egyik legfontosabb feladata, mindenkit kiszolgálni, valamit fiúgyereket szülni. Sok afgán asszony sírta el nekem a bánatát, milyen szörnyű az élete, mert vagy nem lett gyereke, vagy nincs fia, csak lánya. A lány születését sehol nem ünneplik, a lányos anyukák gyakorta lesznek depressziósok, hiszen különböző megaláztatások érik a család részéről amiért nem volt képes fiúgyereknek életet adni."

"Egy átlagos afgán nő élete a házimunkával és gyerekneveléssel telik, teljesíti a férje minden kívánságát és arra törekszik, hogy az anyósa elégedett legyen vele. Ha bizonyos időn belül nem sikerül fiút szülni, akkor bizony a férj gyakran egy második asszonyt hoz a házhoz, hiszen az ottani törvények szerint ez megengedett." - mondja Deborah majd saját házasságát hozza ellenpéldának, amelyben nemcsak komoly kulturális különbségek, de nyelvi nehézségek is adódtak, mégis a közvetlen környezete elfogadta őt, sőt, sokszor "daheli"-nek "bennfentes"-nek nevezték.

"Pedig afgán mércével nézve rossz feleség voltam, nem tudtam rávenni magam arra, hogy nap mint nap főzzek, mossak, takarítsak és megmossam az afgán anyósom lábát. Reggeltől estig dolgozó, aktív, szabad akaratú nő vagyok. Amikor este, hulla fáradtan hazaértem és a férjem rám mordult: 'Asszony, teát!', én egyszerűen visszakiabáltam: 'Mi van, eltörött a lábad?!' Ha jól emlékszem ez volt a legtöbbet hallott angol mondatom, a férjem hamar meg is tanulta" - emlékszik nevetve Deborah, aztán komoran hozzáteszi: egy afgán nőnek semmi joga nincs egy férfitársadalomban: a férje élet halál ura, akár börtönbe is juttathatja akármilyen koholt vádakkal, a feleséget ugyanis senki nem hallgatja meg.

Deborahnak, kivételezett helyzete ellenére, egy idő után elege lett a férfiak uralta társadalomból, s a férje engedélye nélkül elhagyta Afganisztánt."Ez főbenjáró bűn. Ha visszamennék, bármit megtehetnének velem emiatt."

Halál a házasságtörőre!

Fodor Márk, az Amnesty Internatioanl elnöke szerint Deborah félelme teljesen jogos. "Valóban nagyon veszélyes egy ilyen helyzetbe visszamenni. Nem egy olyan esetről tudunk, amikor a menekülő asszonyt valahogy elfogták és nemcsak bebörtönözték, de meg is ölték."

Az afgán nőket érő súlyos diszkrimináció és kegyetlenségek ellen sokszor és sokan felemelték már a hangjukat, hiszen európai emberek számára érthetetlenek, felfoghatatlanok a sötét középkort idéző történetek. Az Amnesty International tavaly novemberben a "16 akciónap a nők elleni erőszak megszüntetésért" program keretében itt Budapesten is tiltakoztak az afgán nők helyzete ellen. Mivel Magyarországnak van katonai kontingense Afganisztánban, a Honvédelmi Minisztérium előtt képletesen egy babát égettek el, ám az akkori felhívásukkal kapcsán semmiféle változás nem történt.

"Persze a legnagyobb javulást az hozhatná, ha egyrészt az afganisztáni vezetés tenne valamit. Márpedig az afgán politika pontosan tudja mi történik a nőkkel, sőt különböző nemzetközi egyezményekben el is kötelezte magát az afgán nők jogai mellett, de a gyakorlatban semmi nem változik és sok esetben a hagyományokra hivatkoznak, amikor kiderül, hogy megszegik az egyezményben foglaltakat."

Hiányzik tehát a politikai akarat és a szenvedő nők a legtöbb esetben nem mernek szerveződni, kezdeményezni, bár már létezik egy afgán nőket segítő szervezet a www.rawa.org , mégis a legtöbben még mindig inkább elfogadják helyzetüket. Ezt az is mutatja, hogy az anyós, aki menyének parancsolgat, egykor ugyanabban a helyzetben volt, mégsem ismeri fel, hogy változtathatna.

"Ugyanígy elmondható, hogy a női nemiszerv csonkolását is nők végzik nőkön" - mondja Fodor Márk, aki szerint már ez a brutális és akár halálos beavatkozásszám is csökkent, de még mindig rettentő sok. "Évente 2 millió nővel történik ez meg, mondhatnám úgy is évente Budapestnyi embert kínoznak így ma, a XXI. században."

Halálra kövezés, csonkítás, családon belüli erőszak

A nők világszerte számtalan élethelyzetben kerülnek szembe erőszakkal: fegyveres konfliktusban - mint például a szudáni nők -, vagy menekültként, bevándorlóként; a szexipar és emberkereskedelem célpontjaivá válva, s egyes afrikai országokban, valamint a karib térségben, a megerőszakolt nők nagy része még AIDS-szel is megfertőződik.

Az Amnesty International demokratikus és független szervezet évek óta küzd az emberi jogokért szerte a világon. Tevékenységük egyik "célpontja" például a tőlünk teljesen idegen és számunkra elképzelhetetlen halálra kövezés. Ez a kivégzési forma, mint intézmény még létezik ugyan Iránban, de már bizonyos esetekben voltak olyan kijelentések, hogy eltekintenek tőle. Nagy előrelépés, hogy néhány éve, amikor Nigériában két nőt halálra kövezésre ítélték, az ottani civil társadalom annyira felháborodott, hogy annak nemzetközi visszhangja is lett, ezért az ítéletet nem hajtották végre.

Ugyanígy a gyakorlatban a mai napig létezik Afrikában néhány helyen a női nemi szerv megcsonkítása, Nyugat-Afrikában a nőket védő szervezetek megmozdulásának következtében országok és kormányok tiltották be az eljárást.

A civilizáltabbnak vélt országokban sem kímélik a nőket: így például a volt Szovjetunió területén sem. Oroszországban még mindig nem létezik a családon belüli erőszak fogalma - így annak tiltása sem, miközben évente 14 ezer nőt öl meg partnere, s a legfrissebb Amnesty-jelentések szerint Belorussziában és Grúziában, de még Franciaországban is, a nők inkább mély hallgatásba burkolóznak az őket érő erőszakról, mintsem hogy segítséget kérjenek valakitől.

Az elképesztő statisztikák és adatok ellenére is az Amnesty International elnöke ezt mondja, reménykednek abban, hogy a dolgok változni fognak, de nagyon sokat kell érte még tenni. Ők nem adják fel, időről időre felhívják a világ figyelmét a kegyetlen valóságra és bár apró pici lépés, mégis óriási a jelentősége, hogy egyre többen odafigyelnek.

Deborah Rodriguez könyvén keresztül is eljuthat sok információ a világ minden pontjára, ami remélhetőleg serkenőleg hat a konszlidációs folyamatokra - ám az írónő közvetlenül is szeretne tenni a rabszolgasorból kitörni szándékozó afgán nőtársaiért: könyv bevételének egy részét az általa Kabulban hátrahagyott szalonnak, iskolának és az ott dolgozó nőknek utalja majd át.

Fehér Mariann