Vidéki, városi - másképp társas lények

"Szédül a betonon" - mondják néha lenézően azokra a vidékről a nagyvárosba költözöttekre, akik tapasztalatlanok, és kevéssé talpraesettek. Pedig a szociológus szerint, életrevalóság szempontjából nincs nagy különbség a falun és a nagyvárosban nevelkedettek között - a társas kapcsolataikat tekinve annál inkább. A legjobb dolga persze annak van, aki mindkét helyen kipróbálhatta, milyen gyereknek lenni.

S vajon mennyire befolyásolja a társas kapcsolatokat az, hogy valaki vidéken, egy kis közösségben, vagy egy milliós nagyvárosban nevelkedett?

Vera, bár egy ici-pici faluból származik, nagy kedvvel érkezett a városba, nem tartott semmitől, de aztán keserűen tapasztalta, hogy nem is olyan egyszerű itt.

"A legnagyobb bánatom, hogy nehéz barátokat találni, ezt sosem gondoltam volna. Azt hittem, itt, ahol annyi ember él, ez nem lehet akadály, erre azon kapom magam, nincs kire számítanom" - panaszolja a lány. Egy, a vidéki és a városi lét különbségeit taglaló internetes fórumon Dorci problémája gyakorlatilag ugyanez volt. "Először nagyon tetszett az itteni élet, de egyre rosszabbul érzem magam. Itt senkitől nem lehet egy kis kedvességet kapni, például egy kedves köszönést a boltban. Nem tudsz igazán barátokat találni, mivel rengeteg közömbös ember él itt" - olvasható a bejegyzésben.

Siklaki István előtt nem ismeretlen a jelenség, hamar meg is válaszolja: "A társas kapcsolatok tekintetében jól igazolhatóan vannak jelentős és hosszú távú különbségek aszerint, hogy valaki például egy kis közösségben - faluban, kisvárosban -, vagy nagyvárosban nőtt-e föl. A kapcsolatoknak a gazdagsága, tartóssága tekintetében, a spontán, automatikus segítőkészség tekintetében jobb a helyzet azoknál, akik kis településen nevelkedtek" - mondja Siklaki egy vizsgálat eredményére hivatkozva, amelynek során, egy egyetemi környezetben kialakítottak egy szimulált vészhelyzetet - egy beépített ember a nyílt színen egyszer csak elájult -, és azt vizsgálták: ki milyen gyorsan siet segítségére a bajba jutottnak. Később mindenféle személyiség-dimenziókat, ezer féle dolgot vizsgáltak, ám egyetlen szempontból volt jelentős különbség a tesztalanyok között: a származási hely méretében. Aki kis közösségből, faluból jött, azonnal segítségére sietett a látszólag rohamot kapott társának, aki viszont nagyvárosból, láthatóan vacillált.

"Azt persze le kell szögezni: aki tovább gondolkodott, nem rosszabb ember, csupán más a felelősséggel való viszonya. Az ilyen fajta segítő magatartásnak a kulcskérdése ugyanis az: mennyire érezhetem, vagy kell éreznem magam felelősnek, kell-e, hogy segítsek-e vagy nem? Például, ha sokan vannak abban a helyzetben, hogy segíthetnének, akkor, paradox módon, sokkal kisebb az esélye a bajba jutottnak arra, hogy valaki a segítségére siet, mert megoszlik a felelősség. Ha csak egy valaki van jelen, akkor az nagy valószínűséggel segíteni fog" - magyarázza Siklaki István.

"Ennek analógiájára azt lehet mondani, hogy kis közösségben mindenki mindenkit ismer, számon tartja, hogy ki mikor mit tett, tehát van egy természetes felelősségérzet és elszámoltathatóság az egyénben. Ettől aztán természetévé válik az illetőnek, hogy ha valaki bajba jut, akkor segíteni kell, mert a közösség ezt várja el, és tudat alatt él benne, ha nem segít, akkor neki sem fognak hasonló esetben. Ugyanezt egy nagyvárosi nem így éli meg, mert viszonylag ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy ő személyesen számon kérhetően tenne bármit is mondjuk egy forgalmas tömegközlekedési járművön. A vidéki környezetben sok időt eltöltött ember vérévé válik a személyes felelősségtudat, és ez az, ami ezt a különbséget megalapozza - fejezi be a szakember.

Fehér Mariann