Mellesleg nem mindegy

Utálunk orvoshoz járni, és viszolygunk a szűrésektől, pedig Magyarországon minden tizedik nő előbb-utóbb, az élete során emlőrákot kap - derült ki egy péntek éjszakai Tűsarok-összejövetelen, ahol kevesen voltak.

A megjelentek közül jó néhányan érintettek a betegségben. Ki közvetve, ki közvetlenül. Azt mondják, az ember addig a pillanatig, amíg beteg nem lesz, mindent megtesz, hogy kerülje a kórral való kapcsolatot, amint pedig diagnosztizáltan rákos lesz, mindent elolvas róla. Rémisztő, mennyire igazuk van a megszólalóknak, gyomorgörcsöm van, pedig csak beszélnek róla.

Egyszerre rosszul vagyok a témától és egyben csodálom is az ittlévőket, ahogy megosztják a saját tapasztalataikat, reakcióikat másokkal. Amikor kiderül, hogy valaki beteg, fontos, hogy az állapotához mérten maximális kezelést kapjon. Legyen az akár gyógyszeres, akár műtéti beavatkozás, mindent el kell követni a rákos sejtek kiirtásáért. Az ezzel járó gyötrelmek elviseléséhez azonban már maga a beteg is kell. Sokszor hallani: ha valaki pozitívan gondolkodik, könnyebben gyógyul, hamarabb túljut a krízisen. Azok, akik legyőzték ezt a betegséget úgy vélik, a gyógyuláshoz teljes élet- és szemléletváltás szükségeltetik.

Angliában a betegség első pillanatától kezdve kap az ember maga mellé egy úgynevezett ráknővért, aki végig mellette van, figyeli, hogy eljár-e kezelésekre és hogy miként alakul az állapota. Nálunk ez a feladat szinte teljes egészében a családra hárul, akik feltehetően ugyanúgy nem tudják, hogy kezeljék a helyzetet, mint az érintett. A közönség soraiban sokakban felmerül a kérdés: vajon ki ad tanácsot a beteg ember környezetében élőknek? A civil szervezetek képviselői megnyugtatnak: ez a kampány következő lépéseinek egyike.

Ma már vannak törekvések arra, hogy a családot is bevonják a gyógyulást segítők körébe. Nagyon jó lenne, ha az új onkológiai centrumokban a magas szintű ellátás mellett pszichológusokat is alkalmaznának majd, hogy a betegeket átsegítsék a lelki nehézségeken - erre már vannak törekvések, bár konkrét lépések még nem történtek. Egyelőre azonban még mindenkinek magának kell megtalálnia a kapaszkodókat.

Az ilyen estek, fórumok, a civil szervezetek által tartott figyelemfelkeltő séták, rendezvények segíthetnek. Ezek a közös megmozdulások, beszélgetések túljuttatják a betegeket a műtét okozta önértékelési problémákon, segítenek megtalálni a helyüket a kialakult helyzetben. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a mellrák teljes mértékben legyőzhető, az áttét és nyirokcsomó-érintettség nélküli mellrákos betegek tízéves túlélése, ami egyben gyógyulást is jelent, 92 százalékos.

A program végére én is feloldódom, és már egyáltalán nem érzem magam feszültnek a téma hallatán. Eddig én is hajlamos voltam a struccpolitikára: amiről nem beszélünk, amire nem gondolunk, az nem létezik. Ez a betegség viszont létezik, és már nem olyan félelmetes. Eljöttem, pontos és hasznos információkat hallottam, már többet tudok a mellrákról. Otthon lefekvés előtt még feltúrom a tárcámat, megtalálom az orvosom által adott beutalót, és kikészítem a telefon mellé.

Fehér Mariann