Hidrogénbombát robbantottak az amerikaiak a Bikini-szigeteken
A Castle Bravo-robbantás fotója
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A hirosimai és nagaszaki bombánál ezerszer nagyobb hatóerejű volt az az amerikai hidrogénbomba, amelyet 1954. március. 1-jén robbantottak fel a Csendes-óceáni Bikini-atollon. Ez volt az első bevethető fúziós fegyver, és ez máig a legnagyobb nukleáris robbantás, amit az Egyesült Államok hajtott végre. A Castle Bravo nevű kísérlet majdnem tökéletesen zajlott – már ha bárki normálisnak tart egy atomrobbantást. Azért csak majdnem, mert a detonáció véletlenül háromszor akkora lett, mint amit a tudósok terveztek. A Los Alamos-i nukleáris kutatólaboratóriumban ugyanis rosszul számoltak. A bomba olyan iszonyatos hatású volt, hogy a szemtanúk a világvégétől tartottak. A radioaktív kihullás 18 ezer négyzetkilométernyi területet szennyezett be. A Bikini-szigetcsoport máig lakhatatlan.
A visszaszámlálás
Eneu-atollon a tíz ember bezárkózott a kényelmetlen és nyirkos betonbukerébe. Az építményt 3 méter homok fedte, leszámítva a bejáratát. Station 70 a külvilággal csak rádióval érintkezhetett, ezt egy 100 méter magas torony és a rajta elhelyezett antennák segítették. A tenger felől a bunkert a lagúnában elhelyezett beton hullámtörő-kockák védték, mert tartani lehetett egy olyan cunamitól is, amit esetleg a termonukleáris detonáció okoz.
4 óra 30-kor William Ogle tudományos igazgató rádióüzenetet küldött a Station 70 embereinek a USS Estes parancsnoki hajó fedélzetéről.
Kezdjék meg a visszaszámlálást!
Bernard O'Keefe mérnök bemondta a mikrofonba:
H mínusz 2 óra.
Az üzenetet a kísérletben részt vevő 10 ezer ember hangszórókon és fülhallgatókon keresztül hallotta a többi szigeten, a bunkerekben, a hajókon, a repülőgépek pilótafülkéjében.
Station 70-en a következő másfél órában senki nem szólt egy szót sem. A félelem egyre inkább hatalmába kerítette a tíz ember.
H mínusz egy óra.
Tizenhat perccel a robbantás előtt megszólalt az egyik technikus és azt kérdezte a többiektől, hogy szerintük milyen íze lesz a mai vacsorának, a bomba felrobbanása után?
H mínusz 15 perc. Mindenki, aki a szabadban van, vegye fel a védőszemüvegét!
Ralph Freedman atomfizikus az USNS Aimsworth nevű hajón azokkal a Los Alamos-i tudósokkal állt a fedélzeten, akik részt vettek a bomba tervezésében. Freedman fáradt volt és zaklatott.
Egy nagy kabinban voltam elszállásolva ezekkel a fickókkal. A tudósok egész éjjel whiskyt ittak és arról beszélgettek, vajon hogyan fog sikerülni a kísérlet. Csupa szigorúan titkos dolgot mondtak előttem, de hát, ki tudott volna aludni egy ilyen teszt előtt? A hidrogénbomba működési elvét én is ismertem. Úgy tervezték, egy egy milliszekundum századrészéig a bomba még tartsa egyben magát, még ne robbanjon fel, hogy időt adjon a láncreakciónak és létrejöhessen a hidrogénizotópok fúziója. Ez a fúzió pedig potenciálisan végtelen hatóerejű is lehet. Ez azt jelenti, hogy mivel a légkörben sok a hidrogén, megvolt az esélye annak, hogy a robbantással felgyújtjuk a Föld légkörét. Egy millióból csak egyszer fordulhat elő ilyen, de az épp elég.
Freedman a fiatal kora ellenére már tizenkét atomrobbantásban vett részt, és látott atom-gombafelhőt. Tudta, mire számíthat, de azt is tudta, hogy ez monumentális robbanás lesz. Felvette a hegesztőszemüvegből kialakított védőszemüveget, amikor meghallotta, hogy az egyik Los Alamos-i tudós azért káromkodik, mert a kabinban hagyta a saját szemüvegét.
H mínusz két perc!
Már nem volt idő visszamenni érte. Freedman erre levette a sajátját és odanyújtotta. A védőszemüveg nélkül viszont hátat kellett fordítania a bombának, nehogy megvakuljon. Így míg a többiek a robbantás helyszíne felé fordultak, ő a tudósokat nézte.
Öt, négy, három, kettő, egy. Zéró óra.
A pokol lángjai
1954. március elsején, helyi idő szerint 6 óra 45-kor a Caste Bravo hidrogénbombát felrobbantotta a Station 70 személyzete.
A termonukleáris fény, az ún. Teller-fény villanása vakítóan lobbant fel, ahogy a gammasugárzás áradata terítette be a térségét. Ez az a pillanat, amikor már megindul a láncreakció, a röngtensugárzás láthatóvá teszi a láthatatlant, de a tűzgolyó megjelenésére még egy mikromásodperc tört részéig várni kell.
Csontvázak álltak előttem. Nem emberek voltak, hanem koponyák, szemüregek, vicsorító fogak.
Amikor kialudt a Teller-fény, és a tudósok újra emberekké váltak, Freedman tovább figyelte őket, mert kíváncsi volt a reakciójukra. A visszaemlékezése szerint az összes kutató szája tátva volt.
De a szemük volt a legárulkodóbb. Ide-oda kapkodták a tekintetüket. Félelmet és rettegést olvastam ki a szemükből, mert a gombafelhő egyre csak nőtt.
A SHRIMP robbanásakor egy másodpercen belül 7,2 km átmérőjű tűzgolyó alakult ki, amelynek a fényét 400 kilométerről is látni lehetett. A gombafelhő 1 percen belül 11 km átmérőjű lett és 14 ezer méter magasra emelkedett.
Ez felette van a civil repülőgépek utazómagasságának. L. Douglas Keeney hadtörténész, aki több könyvben dolgozta fel a nukleáris pusztulással fenyegető évtizedeket, a beszámolók alapján ezt írta a robbanásról:
Néhány másodpercen belül mindenki tudta, hogy itt valami kimondhatatlanul rossz dolog történik. A második világháborús, harcedzett veterán tengerészek térdre rogytak és imádkozni kezdtek.
Egy matróz azt mondta, azt hitték, vége a világnak.
Olyan érzésem volt, hogy egy óriási fekete és narancs felhőben találtam magam, mert szinte a fejünk felett volt ez a különös képződmény. És vakító vörös golyók repültek ki belőle. Iszonyatos volt ezt átélni.
Marshall Rosenbluth fizikus úgy emlékezett, hogy a gombafelhő csak nőtt és nőtt és mintha sosem akarta volna abbahagyni a nővekedést.
Olyan látványt nyújtott, mint egy halott ember agya, legalábbis így képzeltem. Egy halott, de őrült ember agyához hasonlított. És nemsokára fehéres-szürkés por lepett el minket, ami a porrá vált korall radioaktív hamuja volt.
Az egyik tudós a két ujját a szeme elé emelte a levegőbe és megbecsülte a gombafelő nagyságát. A 6 megatonnásra tervezett robbanás felhője ennél kisebb.
A gombafelhő átmérőjének kb. 35 kilométeresnek kellett volna lennie. Ehelyett 64 kilométer volt és tovább nőtt. Láttam rajtuk, hogy attól tartanak: lángol a Föld atmoszférája. Attól féltek, hogy itt a világvége, és ők okozták,
mondta Ralph Freedman.
A felhő 10 perc alatt 40 km magasságot ért el és 100 km lett az átmérője. A növekedésének sebessége, 360 km/h, addig elképzelhetetlen volt.
320 kilométerrel távolabb, Likiep-atollon az akkor 12 éves Tony de Brum, aki később a Marshall-szigetek külügyminisztere lett, és az atomkísérlettől kapott rákban halt meg, így élte át a robbantást:
Nem hallotunk semmit, nem volt hangja, csak egy hatalmas villanást láttunk, és sokáig égett az ég. Mintha egy üvegbúra alatt lettünk volna, amelyre vért öntenek. Minden vörös volt, az óceán, a halak, a nagyapám halászhálója. Rongelap szigetén az emberek azt mondják, látták Nyugaton felkelni a Napot. Én az ég közepén láttam felkelni a Napot. Amikor néhány nap múlva az összes állat, a gyíkok, gekkók meghaltak a szigeten, akkor hirtelen jött egy hajó és sok tengerész, akik egy műszert tettek a testünkhöz. Aztán velük kellett mennünk, el kellett hagyni az otthonainkat.
Megsemmisült három sziget
A tervezett 5-6 megatonna helyett 15 megatonna hatóerejű hidrogénbomba apokaliptikus pusztítást okozott.
Nam szigete és két másik atoll eltűnt a Föld színéről. A kráter, amit az addig sosem látott detonáció okozott, 2 km széles és 76 méter mély volt.
A lagúna szigeteinek élővilága elpusztult. A lökéshullám ledöntötte a kiürített katonai tábor épületeit a 22,5 kilométerre levő Eneman-atollon. Egy elszakított elektromos vezeték tüzet okozott, a romok egy része elégett.
Közben a meteorológusok számításainak megfelelően megfordult a szél iránya, és a biztonságosnak minősített észak helyett kelet felé kezdett fújni. Egyenesen a flotta hajói és az Eneu-atollon levő Station 70 felé.
Eneu foglyai
A bunkerben mindenki szótlanul ült. Nem láthatták a tűzgolyót és a Teller-fényt, és csak a rádiók hangszóróinak statikus recsegéséből tudták, hogy a robbanás okozta elektromágneses impulzus miatt lehetetlen kapcsolatba lépni a többi szigettel.
Barney O'Keefe előzetesen
kiszámolta, hogy a lökéshullám a robbanás után 45 másodperc alatt teszi majd meg a 35 kilométeres távolságot Namu és Eneu között. Ezért amikor alig 10 másodper múlva elkezdett remegni a bunker, tudta, hogy valami nagyon rossz történt.
Az egész építmény mozgott. Nem úgy, mint amikor a lökéshullám megrázza, hanem úgy, mint amikor egy hajó dülöngél a tengeren.
A bentlevők hányingert kaptak a mozgástól. Olyan érzésük volt, mintha a bunker elsüllyedne az óceánban. Az asztalok és a polcok elkezdtek ide-oda csúszkálni, a rajtuk levő tárgyak lerepültek a földre. Az egyik mérnök a padlóra esett és csak négykézláb tudott támaszkodni, felállni nem bírt. A vastag acélajtó meghajlott, a betonfalon repedés jelent meg. A benti levegő egy része iszonyú süvítéssel távozott, mintha kiszívta volna egy óriási porszívó. A lámpák villództak, a vízcsövek eltörtek és a víz elárasztotta a padlót.
O'Keefe és még néhányan ajánlkoztak, hogy sugárzásmérőkkel kimennek a bunker elé. A kinti látvány pokoli volt. Az atoll összes pálmafája lángolt, a partot szénné égett madarak tetemeinek ezrei borították. A napot eltakarta a radioaktív felhő.
Olyan érzésem volt, hogy az egész Földről eltűnt az élet. A levegőben apró, fehér papírdarabka- vagy frissen vágott pelyvadarabka-szerű dolgok repkedtek. Kinyújtottam a kezem, és nemsokára mintha hintőport szórtak volna rá.
O'Keefe bekapcsolta a Geiger-Müller számlálót, mire a műszer mutatója ütközésig lendült. Valaki odakiáltotta neki a dózis nagyságát.
Olyan mértékű volt a radioaktivitás, hogy a 25 percig kint maradnak, meghalnak.
Visszarohantak a bunkerbe, de az egy méter vastag betonfalak között is kiugróan magas volt a sugárzás. Ezért hátrahúzódtak a vécékhez, mert azt egy második betonfal választotta el a bunker többi részétől. Ekkor már működtek a rádiók, így
azonnali evakuációt kértek, de azt a választ kapták, hogy egyelőre túl veszélyes helikoptert küldeni Eneura, várjanak türelemmel, a sugárzás csökkenni fog.
A meteorológiai állomás szennyeződése
A 250 kilométerre levő Rongerik-atoll 25 katonája ijedten nézte a robbanás fényét.
Az ég egy teljes percig teljesen világos volt, és mintha sosem akart volna végeszakadni az idő előtti világosságnak. 11 perccel a robbanás után betörtek az ablakok – a lökéshullám akkor ért oda.
Az itteni meteorológiai állomást olyan távolinak tartották az epicentrumtól, hogy csak egy sugárzásmérő műszert kaptak a katonák. Az orvosok a lelkükre kötötték, hogy ha a műszer mutatója kiakad, azonnal jelentsék. A katonák délután 3 óra felé jelentették is, hogy a mutató elérte a kijelző határát és nem tud tovább billenni, de a jelentésük elakadt útközben és nem jutott el időben a parancsnokságra.
A katonák azt hitték, minden a legnagyobb rendben van, csak azon csodákoztak, hogy szürke hó hullott az égből és beterítette a kis szigetet. Mindent belepett a hó: az asztalokat, amelyeken étkezni szoktak és a nyitott ablakokon át berepült a barakokkba is. A különös anyagból mintát vettek, és
amikor a mintát tartalmazó dobozt letették egy radarképernyőjük mellé, a katódsugárcső elkezdett világítani – pedig a radar ki volt kapcsolva.
Március 2-án éjfélkor kapták a parancsot, hogy azonnal vonuljanak az egyetlen fémépületbe, és hogy addig ne menjenek ki a szabadba, amíg meg nem érkezik a mentőcsapat helikopterrel.
Az amerikai haditengerészetet is meglepte a robbanás ereje
A flotta hajóit a robbanás után 6 órával érte el a sugárzás.
Bár a szélirány megváltozása váratlanul érte a flottát, a hajók szellőzőnyílásait gyorsan lezárták, a fedélzeti mozgást megtiltották, így a legénység a hermetikusan zárt terekben biztonságban volt. A radioaktivitás intenzitására azonban senki nem számított. A művelet parancsnoka új irányt jelölt ki a hajóknak, és utasította őket, hogy teljes gőzzel távolodjanak a legradioaktívabbnak jelzett térségtől. Emellett bekapcsolták a nagynyomású fedélzeti tűzoltórendszereket, és órákon át működtertték ezeket, hogy lemossák a szennyező részecskéket a hajók felépítményéről. Ennek ellenére 96 amerikai katonát ért magasnak minősített sugárzás.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!
origo.hu
Elképesztő részlet derült ki a verőcei hajótragédiáról
origo.hu
Őket keresik még mindig a verőcei hajótragédia után - fotó
borsonline.hu
Egy hónapja lett az év tanulója a verőcei hajótragédiában eltűnt egyik fiatal
magyarnemzet.hu
Elhagyta az országot a verőcei hajóbalesetet okozó szállodahajó, a szakértők szerint nem valószínű, hogy hibázott
mindmegette.hu
Csípős helyzet: eltűnhet a boltokból a magyarok egyik kedvelt szósza
vg.hu
Üzemanyag: hétfőtől újabb árcsökkentést hirdettek meg a kereskedők – 600 forintos lélektani határnál a benzin és a dízel
origo.hu
Elindultak a francia katonák, szörnyű háború robbant ki
origo.hu
Megrázó képeken a Verőcénél történt halálos hajóbaleset
origo.hu
Brutális vihar csapott le Budapestre, ömlik az eső és a jégeső felváltva
origo.hu
Százak gyászolják Bogit, a verőcei hajóbaleset egyik áldozatát
origo.hu
Újabb megdöbbentő részletek derültek ki a verőcei halálos hajóbalesetről - videó
origo.hu
