Mikor és milyen kormány lesz Németországban?
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A szeptember 26-i Bundestag-választás után, tanulva a 2017-es kormányalakítási tárgyalások kudarcából, most a két közepes potenciális koalíciós párt, a Zöldek, (14,8%, +5,4%, valamint az FDP (11,5%, +0,8%) ült le első körben egymással tárgyalni, és álláspontot egyeztetni. Az FDP kezdetben csak kamuzott, és azért készült a Zöldekkel közösen a harmadik választáson megerősödő párttal, az SPD-vel koalíciós tárgyalásokra, mert szívük szerint a szocdem-liberális-zöld jelzőlámpa-koalíció helyett inkább egy CDU/CSU-liberális-zöld, ún. Jamaica-koalíciót juttattak volna hatalomra. A szocdemekkel a szándéknyilatkozat szintjén kacérkodó liberálisok így harmadik, legkisebb pártként nagyobb árat kérhettek volna a CDU-tól. Ilyen Jamaica-koalíció kormányoz már három éve Schleswig-Holstein tartományban, ráadásul az FDP és a CDU elnöke, Christian Lindner (42) és Armin Laschet (60) is jól ismerik egymást a düsseldorfi tartományi parlamentből, ahol ez a két párt adja a kormányt. A CDU a Zöldek junior partnereként második ciklusban kormányoz Baden-Württembergben, így köztük is lett volna közös pont.
A német közvélemény nyomása, illetve az uniópártokon belüli viták hamar semmivé tették ezt a reményt. A CSU elnöke, Marcus Söder (54) ugyanis már a választás utáni napokban sejttette, hogy a bajor uniópárt nem támogatja a Jamaica-koalíciót. Ez volt ugyanis a választáson történelmi vereséget elszenvedő CDU elnökének, Armin Laschetnek az egyetlen módja arra, hogy az uniópártok rossz szereplésének (24,1%, -8,8%) ellenére kancellár lehessen. Söder nem akarta ezt a szívességet pártszövetségen belüli riválisának megtenni, amit azzal indokolt, hogy neki (és pártjának) a 2023-as bajor tartományi választásra kell fókuszálnia. Az FDP-nek nem maradt más, mint a jelzőlámpa-koalíció a szocdemekkel és zöldekkel.
Az SPD az előző, 2017. szeptemberi választáson érte el 1945 utáni történelme legrosszabb eredményét (20,5%, -5,2%), amin most javítani tudott (25,7%, +5,2%). A listavezető, Olaf Scholz (63) szövetségi pénzügyminiszter és alkancellár, korábbi hamburgi főpolgármester nem bukott bele sem a Cum-Ex, sem a Wirecard-botrányba, pedig a nyomozók a kampányhajrában még házkutatást is tartottak a berlini pénzügyminisztériumban. A nagybankok és befektetési alapok által nyújtott Cum-Ex "szolgáltatás" során a részvények adás-vételét úgy bonyolítják, hogy az adó megállapításakor azok a vagyonkezelő tulajdonában legyenek, így könnyítve a cégek adóterhén.
Scholz pénzügyminiszterként politikailag felelős a bank- és tőzsdefelügyelet munkájáért, ráadásul az egyik érintett hamburgi bank vezetőivel személyesen is találkozott.
Az átlagember számára nehezen követhető pénzügyi tranzakciókra a Tocsik-botrány örökérvényű ítélete érvényes: A multicégek ilyetén adóoptimalizálása nem törvényellenes, ám nem is etikus.
Miután most hétvégén mindhárom párt vezetése megadta a szabad jelzést, elkezdődtek a jelzőlámpa-tárgyalások. Első állásfoglalásként egy előzetes megállapodást fogadtak el, amelynek mostani írásunkban az adósságfékről szóló passzusát vizsgáljuk meg közelebbről.
Az euróválság idején még Berlin volt a szigorú fiskális politika egyik fő szószólója. Érthető, hiszen az északi országok polgárainak és cégeinek van pénze, így számukra egyáltalán nem mindegy, hogy eurójuk mennyit ér. A délieknek (pontosabban az eurózóna ClubMed-nek nevezett déli országainak) viszont inkább államadóssága van, így ők nem szívesen jutnának a görögök sorsára és szenvednének el megszorításokat csak azért, hogy az euró megőrizze mostani értékét. A délieket nem izgatja, ha a bankjegyekre idővel egymás után ugranak fel a nullák, hozzá vannak szokva. Az északiakat viszont kirázná a hideg, ha egy kenyér mondjuk ezer euróba kerülne.
A német politika a 2010-es években fétisként tisztelte a szövetségi alaptörvénybe is felvett "Fekete Nullát", a kiegyenlített költségvetés követelményét.
A "Ne nyújtózkodj tovább, mint a takaród ér!" — elvet követő szabály csak a gazdasági teljesítményen belül maradó hitelfelvételt enged, ami Németország esetében a GDP kb. két százalékát jelentette. A fiskális szigort egyébként Budapest is támogatta, a 2011-es magyar uniós elnökség idején került be a költségvetési Sixpack (pl. az adósságfék és adósságplafon) az EU köztudatába.
A szigornak azonban német földön nagy ára volt.
Miközben a keleti tartományokat a szolidaritási járulékból (bruttó fizetés és társasági adó 5,5 százaléka) szépen fejlesztették, az egykori NSZK legtöbb régiójában az infrastruktúra és a távközlés színvonala a kilencvenes évek szintjén rekedt meg.
A böjtnek persze haszna is volt, így amikor a Covid-járvány gazdasági hatásait kellett kezelni, a német — mint ahogyan a magyar — költségvetésnek volt bőven tartaléka, az évek során csökkentett államadósság miatt a piacok kedvezően hitelezték a berlini kormány válságkezelő csomagját, amire eddig 123 milliárd eurót fizettek ki, vagy ígértek oda.
Más országok nem ilyen szerencsések. A ClubMed országai már a járvány előtt is úsztak az adósságban, ráadásul az olasz állampapírok kamatfelára 2020 márciusában nagyot ugrott, ezért az Európai Központi Banknak (EKB) nagy sebtében el is kellett indítania egy új kötvényvásárlási programot, nehogy az eurózóna déli része bedőljön. A Bundesbank eurózónán belüli kötelezettségvállalása csillagászati ezermilliárd euróra ugrott, de még ez sem volt elég.
Angela Merkelnek döntenie kellett, így Emmanuel Macron sürgetésére elengedte a Fekete Nullát,
és 2020 májusában német-francia javaslatként terjesztette be uniós szinten a 750 milliárd eurós Next Generation EU (NGEU) gazdaságélénkítési csomagot. A ClubMed megmentése mellett volt legalább négy további szándéka is: I.) Mivel Németország a jó költségvetési helyzete miatt akár 200 milliárd euróval is tudta nemzetgazdaságát támogatni, a nehezebb gazdasági helyzetben lévő tagországoknak is kellett (uniós) mentőövet dobni. Furán nézett volna ki, ha Berlinből spórolási receptek jöttek volna pénz helyett, és az állami támogatásokkal megmentett német cégek vásárolták volna fel olcsón európai riválisaikat. II.) El akarták kerülni a 2008-as válság utáni tartós recessziót. III.) Az EU-nak lépést kell tartania az USA, Anglia, Kína és Japán gazdaságélénkítő programjaival. IV.) További ok az EU mélyítése volt: Immáron az egész EU, tehát az eurózónán kívüli országok is adóssá válnak, így a közös adósság visszafizetésére talán hajlandóbbak lesznek közös, uniós (adó)bevételek megszavazására. Nem csoda, ha Orbán Viktor ezt nem támogatta, illetve hogy a pénz elköltéséhez csatolt jogállamisági mechanizmusnak nevezett politikai feltételekkel szemben Budapest és Varsó előbb vétóval fenyegetett, majd uniós bírósági felülvizsgálatot kért.
A járvány következtében egy nagyságrendet ugró tagországi adósságszint láttán Brüsszel 2023-ig felfüggesztette a Maastrichti konvergencia-kritériumok számonkérését, és jelenleg már az azt követő időszakra vonatkozó Maastricht Light feltételek kidolgozása zajlik. A GDP-arányosan 200% görög, 160% olasz, 130% portugál, 122% spanyol, 118% francia, 118% belga és 108% ciprusi államadósságot nehéz lenne az előírt 60 százalékra csökkenteni. Összehasonlításként: A német államadósság a GDP 70, a magyar 80 százaléka. A német és a magyar államadósság közös vonása, hogy a fegyelmezett költségvetési politika következtében azt rendre sikerül csökkenteni. A Fidesz-kormányok 2002-re és 2019-re érdemben visszafaragtak belőle, 2010 után ráadásul sikerült a magyar államadósságon belül a devizahitelek arányát csökkenteni.
A mostani berlini koalíciós tárgyalásoknál tehát mindezek után két álláspont ütközik. Az FDP és az SPD folytatná a fegyelmezett költségvetési politikát, hogy egy újabb leállás (lockdown), vagy gazdasági válság esetén ismét legyen költségvetési puffer. A liberálisok csökkentenék a német adózókra rakódó terheket is, így érdemi adócsökkentést követelnek.
Az FDP 2013-ban egyszer már kiesett a Bundestagból, így ha 2025-ben nem akarnak újfent így járni, valamint fel kell mutatniuk szavazóiknak.
Olaf Scholz már jelezte, hogy évi százezer euró (házastársaknál évi kétszázezer euró) jövedelem felett 42 helyett 45 százalék lenne az szja felső kulcsa, amit a liberálisok akkor fogadnának el, ha cserében elengednék a ma már csak a legjobban kereső tíz százalék által fizetett szolidaritási járulékot. A tervezett vagyonadó kivédése is ilyen — bár gyorsan feledésbe merülő — eredmény.
A másik oldalon állnak a Zöldek, akik teljesen feladták volna a Fekete Nullát, és a világtrendet követve több — csak infrastruktúra-fejlesztésre évi 50 milliárd eurós — hitelt vennének fel, amit a következő nemzedékeknek kell majd visszafizetniük. A NGEU 750 milliárdja 2028-58 között esedékes, amikorra a mai politikusok már bőven szépkorúak lesznek. Az SPD az adósságot az EU egyben tartására fordítaná (a mostani 750 milliárdból 209 milliárdot Olaszország kap, ezzel lelkesítve az olaszokat az euró és az EU iránt), amit Berlinben és Brüsszelben "Hamilton-pillanatnak" neveznek. Ahogyan Alexander Hamilton első amerikai pénzügyminiszter kormánya nevében a szövetségi kormány hatásköreinek kibővítésért cserében átvállalta a 13 volt gyarmat adósságát, úgy akarja Brüsszel a közös adósság által elmélyíteni az integrációt. Ez a Zöldeknek is tetszik, ám ők az új adósságból többet költenének digitalizációra és a klímaváltozás elleni küzdelemre. A zöldek az adósságfék kikerülésére nagyobb szerepet szánnának a szakosodott pénzintézeteknek (pl. Exim banknak és állami nagyvállalatoknak) és pénzalapoknak. Kreatív kommunikációs javaslatként nem adósságról, hanem "felvett hitelről" beszélnének.
A három párt előzetes nyilatkozatában az adósságfék megtartása mellett tesznek hitet, ám
a költségvetés körüli vita még messze nem jutott nyugvópontra.
A Zöldek társelnöke, Robert Habeck (52) és Christian Lindner liberális pártelnök is pénzügyminiszter akar lenni, ami szerintük sokkal fontosabb pozíció a koalíciós partnernek hagyományosan fenntartott külügyminiszteri széknél. Lindner riválisát már tereli is tovább, mondva, hogy a kancellárt az SPD; a pénzügyminisztert az FDP; míg a klímaminisztert a Zöldek fogják adni.
Párizs és Róma már készül a Merkel utáni időszakra, ők tartósan fellazított konvergencia-kritériumokat és még több uniós adósságot szeretnének.
Párizs pl. a fegyverkezési kiadásokat nem számolná be az adósságba, mások a digitalizációra vagy CO2-csökkentésre fordított hitelekkel tennének így. Nem csoda, ha délen úgy félnek Christian Lindner pénzügyminiszterségétől, mint ördög a szenteltvíztől. A ClubMed támogatja ugyan a klímaprogramot, ám a friss pénzből leginkább a már elért jóléti színvonalat és államaik működését finanszíroznák, azzal rémisztgetve Brüsszelt és hitelezőiket, hogy ha nem így tennének, az euroszkeptikus pártok jutnának hatalomra és utóbbiak végképp keresztet vethetnek a pénzükre. A "fukar" nettó befizetők már a NEGU csomagnál is a lehető legkevesebb pénzt égettek volna délen, így a németeknek kellett nagyobb részt vállalni. Berlin csak az idén már 38 milliárd eurót utalt át Brüsszelnek, amit a német infrastruktúra és digitális hálózat fejlesztési igénye, illetve a fegyelmezett költségvetéshez való visszatérés mellett már nem lehet nagyon feljebb srófolni, így, mint a migrációnál, itt is "európai" megoldást szorgalmaznak. Így sokkal érthetőbb a Joe Biden amerikai elnök által javasolt globális 15% társasági adó iránti német lelkesedés is. Ez jól mutatja, hogy a legnagyobb EU-nemzetgazdaság példáján az unióban várhatóan merre helyeződnek a súlypontok és milyen viták várnak ránk.
Kiszelly Zoltán, a Századvég Politikai Elemzések Központjának igazgatója