HANDOUT - A handout picture shows the photo rehearsal of 'Die Meistersinger von Nuernberg' (lit. The Master Singers of Nuremberg) dated 2017, 1st Act: Anne Schwanewilms (Eva), Klaus Florian Vogt (Walther von Stolzing), Michael Volle (Hans Sachs), extra. The Wagner opera will be performed on 25 July 2017 marking the opening of the 2017 Bayreuth Festival.
(ATTENTION EDITORS - NO SALES / MANDATORY CREDIT: "Photo: Bayreuther Festspiele/Enrico Nawrath" / INTERNET USE ONLY UP TO A MAXIMUM SIZE OF 800 X 800 PIXELS) Photo: Enrico Nawrath/Festspiele Bayreuth/dpa
Vágólapra másolva!
A nürnbergi mesterdalnokok és a nürnbergi per Bayreuthban, a kóros megfelelési kényszertől a hazugságok és érdekek leplezéséig.
Mert sokan még ma is azt mondják, hogy Wagner egy náci, az anakronizmusokkal meg foglalkozzon az, aki érti ezt a szót. Persze bárki mondhatja, hogy őt Wagner antiszemitizmusa annyira taszítja, hogy emiatt a műveire sem kíváncsi. Ehhez mindenkinek joga van, csak a döntését ne magyarázza azzal, hogy Wagner operái is antiszemita művek. (Akit mélyebben érdekel a téma, olvassa el Bryan Magee monográfiáját Wagner filozófiájáról és operáiról, ő egyébként valamiért fontosnak tartotta elmondani ebben a könyvben, hogy 68-as gyökerű, baloldali ember. Mintha védekezne, hogy Wagnerért rajong. Mintha azt mondaná: Wagner-őrűlt vagyok, de azért liberális barátaim, ne vessetek ki magatok közül!) De azért kíváncsi vagyok, hogy aki ezt mondja, olvas-e Shakespeare-t, aki A velencei kalmárban az uzsorás Shylockot olyan szörnyetegnek ábrázolta, aki késedelmi kamatnak egy fontot követel adósa húsából.
És Bayreuth rossz lelkiismerete tovább él. Négy éve a Festspielhaus kertjében kiállítás nyílt: azokat a hangsúlyozottan zsidó művészeket mutatták be, akik a Zöld Dombon, vagyis Bayreuthban dolgoztak, felléptek, egészen a kezdetektől. Wagnernek egyébként már huszonévesen egy zsidó fiatalember volt az egyik legjobb barátja. Köztük például egy karmester, Hermann Levi, aki a Parsifal ősbemutatóját vezényelte, Wagner rendezésében.
Egy másik rendező, az ausztrál Barrie Kosky tavaly pedig úgy döntött, belerendezi előadásába Wagnert, Levit, Wagner feleségét és apósát, Liszt Ferencet is. Az első felvonás helyszíne a bayreuthi Wagner-villa, amelynek a neve Wahnfried – az idézett áriára gondolva logikus választás abban a házban kezdeni az operát, amelynek neve (nagyon szabad fordításban): A Hely, Ahol Megbékél Az Őrület.
Persze kérdés, hogy nem volt-e mégis egy őrült abban a villában: maga Wagner. Aki grafomán volt és órákig tudott beszélni a saját gondolatairól bárkinek. Aki hihetetlen zseni, költő és filozófus volt, ami a zenét illeti, és olykor zagyvaságokat tudott összeírni és locsogni minden másról, miközben azt gondolta, mindenhez ért. Az egyénisége a kortársak beszámolói szerint lenyűgöző volt, Wahnfried szalonja pedig a színpad, ahol mindenki lenyűgözve hallgatta őt. Ez annyira köztudott volt, hogy már akkoriban karikatúrák jelentek meg a jelenetről. (Erről és Wagner finoman szólva ellentmondásos jelleméről pedig például Barry Millington Bayreuth Varázslója című könyvében is lehet olvasni.)
Johannes Martin Kraenzle (Sixtus Beckmesser) Hermann Levi maszkjában, és a kórus Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Enrico Nawrath
Kosky rendezése is karikíroz, például mindjárt vagy három Wagner van: Hans Sachs, Stolzingi Walter és Sachs segédje, David is Wagnerré maszkírozva – öltöztetve játssza – énekli a szerepét. Hiszen olyan túlburjánzó egyéniség volt, mintha nem is egyetlen ember lett volna. Cosima persze Eva szerepét veszi magára, Liszt pedig logikusan az öreg Pogner lesz. Levi pedig – Beckmesser.
A Wagner-operák antiszemitizmusát bizonygatók egyik közkeletű érve, hogy Beckmesser valójában a zsidó ember gyalázatos karikatúrája. (Részletes és okos cáfolat a már említett Magee-monográfiában olvasható erről.) Hát itt aztán ezt megkapja a közönség: Beckmesser-Levi kipát hord, a templomjelenetben sosem tudja, mit kell csinálni, Sachs-Wagner rángatja és egzecíroztatja. A második felvonásban, amikor Beckmesser katasztrofális szerenádot ad Eva ablaka alatt, összefut a környék, és a tömegverekedésben jól ellátják Beckmesser baját, ráadásul a fejére húznak egy óriási, a legközhelyesebb zsidó vonásokat mutató álarcot, és felfújják annak a zsidó fejnek a hatalmas luftballonmásolatát is, amely aztán kipukkad.
Szóval igaz, mondja Kosky, a Mesterdalnokok antiszemita, ennek megfelelően a végén maga Wagner kerül bíróság elé, mint vádlott.
Ahol aztán felmentik. De nagyon előreszaladtunk. Annyira, hogy akkor nézzük az utolsó áriát (Wagnernél nincs persze ária, jobb híján használom a szót). Walter von Stolzing, a lovag éppen rátartian visszautasítja, hogy mesterdalnokká avassák, mert korábban elbukott a vizsgán és ezen megsértődött. Sachs erre kioktatja az ifjú nemesembert, hogy ne nézze le a polgári származású mestereket, mert ők őrzik meg a valódi német művészetet, amelyet idegen hatalom veszélyeztet: a végén maguk a német nemesek árasztják el idegen limlommal a német földet, míg végül már meg sem fogják érteni a saját népüket, és ha a mesterek munkáiban nem élne tovább, már senki sem tudná, mi igaz és német művészet. A szöveg tehát egyrészt a nemes-polgár ellentétet bontja ki, másrészt egyértelműen a művészetről beszél. A szent német művészet, ezek az utolsó szavak.
Szó sincs tehát arról még sugallatként sem, hogy a német nagyság eléréséhez bárkit ki kellene irtani, vagy hogy az ország azonnal kezdjen erőszakos területfoglalásba. Amiről szó van, az Wagner némiképp jogos mániája, hogy a német társadalom felsőbb osztályai teljesen francia hatás alá kerültek, mindenben a franciákat majmolják, és ami számára legfájdalmasabb volt: az operajátszásban is francia dominancia érvényesült. Wagner szerint egy nép lelkét, lényegét a művészete fejezi ki, az opera a legmagasabb művészet, és egyrészt vissza kell térni Mozart és Beethoven hagyományához, másrészt meg kell újítani a német zenét és operát. Ebben persze a főszerepet egy Richard Wagner nevű zseninek szánta – de hát végeredményben pontosan ezt is tette. Hagyomány és újítás viszonya, harca: a Mesterdalnokok másik témája.
Forrás: Enrico Nawrath/Bayreuth Festspiele
És Beckmesser szerepe nemhogy nem az idegen, az újító, de ő maga a görcsös, begyepesedett hagyományőrzés, aki szíve szerint azt is előírná, hányszor vehet a dalnok levegőt. Itt az újító, az (osztály)idegen az ifjú Walter, a nemes lovag. Beckmesser pedig az előadás előrehaladtával egyre gyanúsabbá válik: ha itt ő a pozitív szereplő, az áldozat, akit ezek a náci előképek megaláznak, eltaposnak, akkor miért rendezte Kosky ilyen végtelenül ellenszenvesre? Azon persze nehéz javítani, hogy Wagner a szólamát úgy írta meg, hogy mint mesterdalnok totál tehetségtelen, de azért a rendezéssel sokkal szimpatikusabbá lehetett volna tenni. Csakhogy Koskynak esze ágában sem volt, hiszen ő a végén ezt az egész klisét kifordítja: a már idézett, utolsó ária alatt Sachs-Wagner egyedül van a színpadon, a tanúk emelvényén énekel, majd megfordul, és hátulról begördül egy pódiumon a zenekar egy része, akiket vezényelni kezd. Mert hát mégiscsak ez a lényeg: a zene, az opera, a művészet. Ez Wagner lényege. És ez, a zene menti fel Wagnert.
Ezért bocsátottak meg neki a felszarvazott férjek vagy éppen a becsapott hitelezők, ha az életére gondolunk.
De miért kell egyáltalán újra és újra elővenni a régi kliséket? Mintha a (bayreuthi) közönségnek is elege lenne már – nem Wagner, hanem Wagner zenéjének folytonos leantiszemitázásából, mert a rendezőt a premieren kifütyülték. Ez persze nem jelenti azt, hogy az előadás nem megy majd éveken át őrült sikerrel, főleg persze az énekesek miatt. De miért kellett például 2016-ban Uwe Eric Laufenbergnek egy eredeti és eléggé aktualizáló Parsifal-rendezést a végén átfordítani: az iszlámtól fenyegetett kereszténységről szóló előadásban végül minden vallás jelképe a koporsóba kerül: vagyis minden vallás egyforma, és egyformán halott, idejétmúlt.
Forrás: Enrico Nawrath/Bayreuth Festspiele
A válasz a megfelelési kényszer. Amely a művészeti életben éppúgy érvényesül, mint a politikában vagy a mindennapi életben. Nincs erről kutatás, de egyszerű, hétköznapi, józan ésszel belátható, hogy talán még soha ennyire nem kötötte gúzsba az embereket a megfelelési kényszer, mint ma. Mert a kényszer egy hazugságra épül: arra, hogy nem kívülről jön, hanem maga a kanti kategorikus imperatívusz, vagyis belső igényből fakad.
Ezt a hazugságot a politikai korrektség alapozza meg, az a liberális véleményterror, amelynek módszere, hogy aki mást gondol, mint amit szerinte szabad, azt erkölcsileg ítéli el. Bizonyos értelemben hasonló történt Magyarországgal Strasbourgban: a Soros-Sargentini jelentés az erkölcsi vád, amiért mást gondol a migrációról. Vagyis Judith Sargentini, miközben halhatatlanságról álmodik, csupán eszköz, amelyet egy hazugság leplezésére használnak fel.
Iratkozzon fel hírlevelünkre 
