Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Maguk a kínaiak is gondban vannak vele, hogyan nevezzék azt a politikai berendezkedést, amely az országukat jellemzi. A kifejezésbe, hogy „szocializmus kínai sajátosságokkal" mindenki azt ért bele, amit akar. A Kínai Kommunista Párt vezetői szoktak is ezzel informálisan viccelődni: mi vagyunk a kommunisták, mi mondjuk meg, hogy mi a kommunizmus. Kína történelme négyezer éves, ez a legrégebbi, folyamatosan létező civilizáció. Így aztán a kínaiak nem sietnek soha semmivel, mert négyezer évhez képest bármilyen időintervallum jelentéktelennek tűnik.
Ugyanilyen sztoikusan, sőt enyhe fölénnyel szemlélik a világ többi államát, ha területről, pláne ha népességről van szó. Kína a világ negyedik legnagyobb területű országa. Oroszország kétszer akkora, de Kanada és az USA csak egy kicsivel nagyobb, mint Kína. Viszont Kínában mindenféle éghajlat és domborzat megtalálható: maga egy külön kis világ.
Ahogy régebben nevezték, a „mennyek alatti" birodalom, egyfajta földi paradicsom, amelyik pont akkora, hogy kitölti a mennyország alatti helyet.
Kína hosszú évszázadokon keresztül el tudta látni magát, ezért nem is kereste különösebben a külvilággal a kapcsolatot. Ez vezetett oda, hogy a 19. században meggyengült, kiszolgáltatottá vált. Kína és India népessége nagyságrendben ugyanannyi, 1,4 milliárd fő, más országok össze sem hasonlíthatók velük. Kína előnye, hogy etnikailag sokkal egységesebb, mint India, mert különböző történelmi folyamatok során a népesség 90%-a etnikailag homogenizálódott. Kínában nagyvonalúan adnak autonómiát kisebbségeknek, mert méretüknél fogva nem veszélyeztetik az állam egységét. A tibetiek is „csak" 6 millióan vannak.
Van egy nagyon fontos dolog Kínával kapcsolatban: meg kell tanulnia paradoxonokban gondolkodni, ha az ember szeretné egy kicsit is érteni, mi történik ebben az országban. Van egy alapvető ellentmondás Kína történelmében. Konfuciusz (Kr. e. 551–479) ókori filozófus elveire épül egy erkölcsi rendszer, ezt minden kínai magára érvényesnek érzi. Az egyik alapfogalmat (helyes út, a „tao") széles körben ismerik Európában is, de ezenkívül van még huszonöt másik alapfogalom. Az ezekből kirajzolódó rendszer az önfegyelmet emeli a középpontba, a hagyományok és a feljebbvalók tiszteletét, a világgal való harmóniára való törekvést.
Ehhez képest Kínáé a legvéresebb történelem a világon: tele van polgárháborúkkal, amelyek a résztvevők nagy létszáma miatt óriási vérfürdőkkel jártak.
Történelme során Kína többször hullott darabjaira, egymással harcban álló kisebb államokra. Aztán időről időre jött egy nagy császár, aki egyesítette a birodalmat. Majd ha úgy adódott, akkor megint szétesett az állam. De egyébként létezett az a fajta esemény is, hogy Kína egységes volt ugyan, de a császár „elvesztette a mennyek mandátumát", vagyis rosszul kormányzott, és alattvalói fellázadtak ellene.
Hosszú hanyatlási folyamat vezetett oda, hogy 1911-ben a császári udvar képtelenné vált kormányozni az országot. Valószínűleg gyarmatosították volna egész Kínát a nyugati hatalmak, ha nincsenek éppen az első világháborúval elfoglalva. Kínában különböző hadurak játszottak egymással kiszorítósdit, miközben a japánok 1937-től megpróbáltak minél nagyobb kínai területeket ellenőrzésük alá vonni. Ezért lehet mondani, hogy a második világháború tulajdonképpen nem 1939-ben kezdődött, hanem két évvel korábban. 1921-ben szovjet ügynökök segédletével létrehozták a Kínai Kommunista Pártot, amivel Leninnek nem volt konkrét célja, csak a zavarosban akart halászni. Igen hosszú út vezetett odáig, hogy az 1911-től 1949-ig tartó polgárháborút végül is a kommunisták nyerték meg, és addigra a vezetőjük Mao Ce-tung (1893–1976) volt. A Szovjetunió mellett létrejött még egy hatalmas területet uraló kommunista diktatúra, amely egyszerre volt szövetségese és riválisa is a szovjeteknek. Ennek a paradoxonnak a megértésével is sok időt kell eltölteni.
Mao Ce-tung személyisége pedig maga volt egy óriási paradoxon. Egyrészt illeszkedik a szétesett birodalmat egyesítő nagy császárok sorába, és olyan karizmája, illetve taktikai érzéke volt, hogy 27 évig állt az ország élén anélkül, hogy valaha is megválasztották volna. Másrészt nem vett részt a napi ügyek operatív intézésében, ezt másokra bízta, ő saját magát filozófusnak tartotta, aki a marxizmusból kifejlesztette a maoizmust.
Feladatát abban látta, hogy sokat szenvedett népe elé mindenféle elérhetetlen célokat állított,
és homályos értelmű fogalmakat alkotott: „folyamatos forradalom", „nagy ugrás", „virágozzék száz virág", „kulturális forradalom". Ez utóbbi sem kulturális, sem forradalom nem volt – hiába, Kína tényleg a paradoxonok országa.
Mao Ce-tungot csak a halál tudta megakadályozni benne, hogy újabb és újabb kísérletekbe fogjon. Annyira narcisztikus személyiség volt, hogy nem hagyott maga után kijelölt utódot: ugyan ki lett volna rá méltó, hogy az ő nagy művét folytassa? A hosszabb polgárháborút az akadályozta meg, hogy Teng Hsziao-ping (1904–1997) és szövetségesei viszonylag gyorsan magukhoz ragadták a hatalmat, a rivális klikk (ahogy Mao elnevezte őket: a „négyek bandája", pontosabb fordításban a „négy gengszter") börtönbe került. Teng végigharcolta a polgárháborút, pragmatikusan gondolkodó katonaember volt. Különböző magas beosztásokban hűségesen szolgálta Maót, ennek ellenére háromszor is a tisztogatások áldozata lett. Volt olyan is, hogy belső száműzetésben élve egy traktorgyárban dolgozott, de aztán mindig visszakerült a hatalom közelébe.
Hetvenes éveiben járó, sok mindenen keresztülment ember volt, és nem volt mit veszítenie. Belekezdett hát saját világlátása szerint rendet rakni a káoszban, amit Mao maga után hagyott. Híres mondása: „mindegy, hogy fehér vagy fekete a macska, ha megfogja az egeret". Világos volt, hogy a tervgazdaság katasztrofális következményekhez vezet, ezért elkezdte óvatosan bevezetni a piacgazdaságot, miközben nem tagadta meg Maót, és nem tagadta meg a kommunizmust.
Teng mindig csak azt kereste, hogyan lehet hatékonyabbá tenni a gazdasági termelést, és hogyan lehet emelni a lakosság életszínvonalát.
Kikerülte az ideológiai kérdéseket, amikor csak tudta. 1989-ben a Tienanmen téren nagyobb demokráciáért tüntető fegyvertelen diákok ellen bevetette a hadsereget. Taktikai okokból lebonyolított egy villámháborút a szintén kommunista Vietnammal is 1979-ben.
Teng Hsziao-ping személyiségével kapcsolatban is sok paradoxonba ütközünk. Egyrészt megalapozta a mai Kína gazdasági fejlődését, megszüntette a mindennapi terrort. Másrészt mindig Mao művének folytatójaként tekintett magára, és kizárólag a Kínai Kommunista Párt vezetése alatt tudta elképzelni Kínát, ahol meghallgatják az értelmes reformjavaslatokat, de mondjuk általános választásokról szó sem lehet. A mostani kongresszusra is a KKP vezetése hívott meg 2300 párttagot a 90 millióból, akiket erre méltónak találtak, hogy képviseljék a népük érdekeit.
Teng Hsziao-ping egészségi állapota 1992-ig engedte, hogy tevékenyen részt vegyen az ország irányításában, és az utódlás kérdését is bölcsen kezelte. Kialakult egy rendszer, ami külső szemlélőnek gyakorlatilag átláthatatlan.
Kínában rengeteg vezető testület és vezető pozíció van, viszont hogy ki hol tag és milyen címeket visel, az nem mutatja meg egyértelműen, hogy mekkora az informális befolyása a mindennapokban.
Hasonlóan van ez Oroszországban is, ahol a hatalmi viszonyok kifürkészésére külön tudományág jött létre: ez a kremlinológia, a Kreml tanulmányozása. Nyugodtan lehetne tanszékeket alapítani a Csongnanhaj tanulmányozására is. Pekingben a 72 hektáron elterülő császári palotát, a Tiltott Várost három oldalról park veszi körbe. A nyugati park a Csongnanhaj, ez lett a legfelső párt- és állami vezető elit szigorúan őrzött lakó- és munkahelye. A nyilvánosság teljes kizárásával tudnak a vezetők érintkezni egymással, egyszerűen csak átsétálnak a másik házába. Például Teng Hsziao-ping szeretett bridzsezni, partnerei a Csongnanhaj lakói közül kerültek ki, és kártyázás közben sok fontos ügy szóba került.
Íratlan szabályok szerint kialakult a legfelsőbb vezető utódlásának koreográfiája. A legfelsőbb vezető a párt főtitkára, de ezenkívül számos más tisztsége is van, hogy mennyi, az a pillanatnyi politikai helyzetnek megfelelően változik. A legfelsőbb vezető tíz évet tölt a hatalomban, és 68 éves kora után illendő visszavonulnia. Elvárás továbbá, hogy járja végig a ranglétrát: valahol vidéken kezdje, aztán taggá váljon a Központi Bizottságban, majd a Politikai Bizottságban, végül az Állandó Bizottságban. A testületek pontos létszáma nincsen meghatározva, a szerint változhatnak, hogy minden klikk vagy elegánsabban fogalmazva platform képviselve legyen bennük. A Kínai Kommunista Párt ötévenként tart kongresszust, ahol cserélődnek a testületek tagjai.
A névsor valahol a Csongnanhaj mélyén íródik, hosszú informális egyeztetések nyomán jön létre.
Az összehívott 2300 párttagnak az a feladata, hogy jóváhagyja, legitimálja a listát. Csiang Cö-min, majd Hu Csin-tao után Hszi Csin-ping került a pártfőtitkári székbe, most tart „ciklusa" közepén. Az Állandó Bizottság jelenleg hét tagból áll (az egyik maga Hszi Csin-ping), és a hírek szerint öt tagot lecserélnek. Most fog bekerülni az Állandó Bizottságba a következő legfelső vezető. Már ha követik az eddig kialakult rendszert. Ugyanis a „csongnanhajológia" tudorai szerint létezik olyan lehetséges forgatókönyv is, hogy Hszi Csin-ping öt év múlva nem akar visszavonulni, illetve az Állandó Bizottság őt támogató tagjainál nem veszik figyelembe a 68 éves „korhatárt".
Egyébként a politika első vonalából visszavonuló „öregek" továbbra is aktívak maradnak, nincsenek már döntéshozó pozícióban, de kikérik a véleményüket. A 19. pártkongresszus nyitónapján Hszi Csin-ping megkülönböztetett tisztelettel köszöntötte elődeit, Csiang Cö-mint és Hu Csin-taót. Majd több mint háromórás nyitóbeszédet mondott. Modern szocialista ország felépítését és egy „új korszak" elindítását ígérte, de erről közelebbit nem mondott. Viszont felszólította a párt tagjait, hogy vegyék fel a küzdelmet minden ellen, ami veszélyeztetheti a KKP hatalmát. A kínai kommunisták kezdettől sok mindent átvettek a régi császári udvar szokásrendszeréből, ahol nagy szerepe volt az etikettnek, a szimbolikus gesztusoknak és a finom utalásoknak.
A nyitónap után a pártkongresszus már zárt ajtók mögött folytatja a munkáját, ahol meghatározzák azt, hogy milyen irányban fejlődjön Kína a következő öt évben a következő tisztújító kongresszusig. Hírügynökségi tudósítások szerint a Politikai Bizottság létszáma nem változik, de a huszonöt tagból tizenegy helyére új emberek kerülnek. A Központi Bizottság 205 tagjából viszonylag sok, 123 tag lecserélődik: megjelenhet egy új nemzedék, változhat a párt irányvonala, de az is elképzelhető, hogy támogatóinak a testületbe juttatásával Hszi Csin-ping megerősíti hatalmát.
