Herta Müller: Romániában minden másképp gondolkodó ember ellenség

Vágólapra másolva!
Vallatóinak habzott a szája, amikor Herta Müller provokálta őket. A bánsági születésű, Nobel-díjas írónő meghatározónak tartja temesvári irodalmi gyökereit, de nem szívesen látogat Romániába, amelynek hotelszobáiban még mindig a szeku jelenlétét érzi. Róla is elterjedt, hogy besúgó, 1987-ben Németországba emigrált, de Romániában szerinte hidegen hagyja az embereket, hogy lehetőségük van megismerkedni a múltjukkal, hisz sokaknak nem is érdekük.
Vágólapra másolva!

Kezdjük játékos formában. Este sau nu este Ion [Van Ion vagy nincs] című írásából idézem: "Van egy o-or-szág,/ Mértéktelen/ Kicsi és idétlen,/ Mint egy kupica színtiszta/ gúny a pofádba." Milyen országról írja ezt, asszonyom?

Ugyan milyen országról írnám? Amelyikből származom. Ez azonban fikció. Olyan fikció, amelynek bizonyos mértékben köze van a valósághoz, ahogy az a fikciókkal általában lenni szokott. Románul könnyű jó rímeket faragni. Németül is szoktam szójátékokat gyártani, a német nyelv azonban egészen más: sokkal nehézkesebbek a rímek, ritkán sikerülnek. A románban majdnem hogy arra kell vigyázni, nehogy minduntalan összecsengjenek a szóvégek. Nagyon jól tud esni, amikor minden rímel, gördül és csattan, ahogyan kell, úgyhogy élvezettel írtam azokat a verseket.

A román nyelv ékesebb, mint a német?

Inkább azt mondanám, hogy rugalmasabb. A latin eredetű nyelvekben szóvégi rímekről beszélünk, s mivel a szavak hasonló hangzású végződéseket kapnak, bőséggel adódnak ilyenek. A német nyelv szavai kevésbé képlékenyek.

Nemrég kapta meg a német állam legmagasabb rendjelét, a Legnagyobb csillagos érdemkeresztet.

Igen, ez a hivatalos eljárás Németországban, ha valaki Nobel-díjat kap. Létezik egyfajta társadalmi törvény, amely előírja, hogy milyen esetekben jogosult valaki erre a kitüntetésre.

Hogyan reagálna, ha a román állam ajánlana fel hasonló érdemrendet?

Visszautasítanám.

Miért?

Nagyon sok mindennel nem értek egyet, ami ma Romániában történik. Különben sem vagyok már román állampolgár, nem ott élek, és túl sok fenntartásom van az ottani helyzettel kapcsolatban. Ebből természetesen nem következik, hogy mindennel egyetértenék, ami Németországban történik, az ottani rendszer mégis sokkal demokratikusabb az emberi jogok, a jogállamiság, illetve a törvények tiszteletben tartását illetően, és ennek jelei a mindennapi polgári életben is megtalálhatók. Ha valaki túllépi a határt, nem marad büntetlenül, viselnie kell a következményeket, a demokratizmus játékszabálya értelmében.

A román állam hogyan állíthatná helyre erkölcsileg a kommunista időszak túlkapásait?

Jobban kellene támogatnia azokat az egyéneket, akik érdekeltek ezt tenni, hogy mind az egyéni törekvésekben, mind a társadalmi közvélemény szintjén megvalósulhasson. Véleményem szerint azonban jelenleg ilyenről nem beszélhetünk.

A szellemi elit sem áll a helyzet magaslatán.

Igen, az értelmiség sem, és ez is a probléma része. A romániai értelmiséget nem igazán érdekli a közélet. Sok író úgy gondolja, hogy egy elkülönített kaszthoz tartozik, melynek nem feladata a hétköznapi apró-cseprő ügyekkel vesződni, azonban ezekből az apró ügyekből tevődik össze az életünk, és egy adott ponton túl minden ember érzi, hogy valami nincs rendben. Ez azonban nem érdekli őket. A diktatúra idején sem érdekelte, és nem érdekli ma sem. Ez egy olyasfajta látásmód, amelyet valószínűleg már sok nemzedéken át megszoktak.

Sokan szemére vetik, hogy makacsul ragaszkodik a kommunista diktatúra témájához. Egy érett társadalomban természetes módon lehet viszonyulni a múlthoz. Mit gondol, miért fél sok román ettől a természetességtől?

Mert Romániában nem természetes az országot bírálni. Ha valaki ragaszkodik az országhoz, amelyben él, és látja, hogy nem úgy folynak a dolgok, ahogyan kellene, személyes felelőssége a hibára rávilágítani. A diktatúra azonban ezzel ellentétes magatartást örökített ránk. Ebből kifolyólag Romániában minden másképp gondolkodó ember ellenség. Nem ellenfél, hanem egyenesen ellenség.

Van élet a Nobel-díj után? Megváltoztatta ez a kitüntetés?

Azt hiszem, egyáltalán nem változtatott meg.

Nem a személyére, hanem az életmódjára gondolok.

Ami az életmódomat illeti: megsokszorozódott a sajtóval való kapcsolatom, sokkal többet kell utaznom, halomra érkeznek a felkérések, amelyeknek sok esetben nem tudok eleget tenni. Vagy azért, mert egyszerűen fizikailag nincs időm megtenni, vagy mert nem értek hozzá, és még csak indíttatást sem érzek arra, hogy elfogadjam. Sokan azt hiszik, hogy ez a díj valamiféle státusszal ruházza fel az embert. Azonban messze nem jelent semmiféle státuszt. Ez félreértés. Ezt a díjat bizonyos könyvekért kaptam. Az írás magányos foglalkozás, és csupán addig író valaki, amíg az íróasztal előtt ül, papírok vagy a számítógép társaságában. Ez a fajta magány saját magaddal szembesít. Minden egyéb, amit ezen kívül teszek, más körbe tartozik. Más műfaj, másfajta foglalatosság, mint például a jelenlegi helyzet is, amikor önnel beszélgetek.

Hogyan ismerkedett meg az Aktionsgruppe tagjaival?

Nagyon is természetes körülmények között, nem volt ebben semmi különös. A Tudományegyetem diákjai voltunk, néhányan látásból ismertük egymást a gimnáziumból, szóval találkozgattunk, beszélgettünk. Később, több találkozás után rájöttem, hogy nagyon jól érzem magam ezekkel az emberekkel, érdekel, hogy mivel foglalkoznak, miről beszélgetnek, mit olvasnak, bizalmat éreztem irántuk, tetszett az egyenességük és ahogyan gondolkodtak. Így aztán kölcsönös vonzódás, barátság szövődött köztünk.

Hogyan viszonyult akkor a román irodalomhoz? Olvasott román szerzőket?

Igen, olvastam, a fiatalabb generáció írásait is, különös tekintettel a Hétfői kör [Cenaclul de luni] költőire.

Hatással volt rájuk az Aktionsgruppe, vagy ők az Aktionsgruppe tagjaira?

Egyesek szerint igen, hiszen tudtak rólunk. Ők viszont ismertebbek voltak, mint mi, temesváriak. A gondolkodásmódunk és a politikai hozzáállásunk azonban különbözött. Minket érdekelt a politika, mindaz, ami körülöttünk történik. Zaklatott a Securitate [romániai titkosrendőrség], követtek, félelemben tartottak, többünket rendszeresen behívtak, vallattak. Richard Wagnert és William Totokot börtönbe is zárták, vagyis komoly megpróbáltatásokban volt részünk. Bukaresti kollégáinknak nem voltak hasonló gondjaik, őket nem érintették ugyanolyan mértékben azok a nehézségek, amelyekben nekünk nap mint nap részünk volt. Gyári dolgozóként láttam, mi zajlik körülöttem, vagyis saját bőrömön tapasztaltam az elviselhetetlenségét, nem csak Ceausescu órákig tartó beszédeit vagy az újságokban megjelentetett szónoklatait. Engem elevenen érintett a hétköznapi ember helyzete. Akár a gyárban, akár a gyűléseken vagy az üzletekben. Láttam, hogy a cenzúra mindenütt jelen van: a kenyérüzletben, a gyógyszertárban, a cipőboltban, a tömegközlekedésben stb. Következésképpen, hogy a párhuzamot végigvezessem, soha nem voltam képes úgy gondolkodni magamról, mintha egy társadalmon kívüli csoporthoz tartoznék. Az Aktionsgruppe valamennyi tagja így volt ezzel. Sok román író sajnos eltérően vélekedett. Egy beszélgetésünk alkalmával Mircea Cartarescu azt mondta, nem is sejtette, hogy egyes írókat követnek, és a Szabad Európa Rádiót sem hallgatta. Én ezt el sem tudtam volna képzelni, elvégre felnőtt ember voltam. Hogyne érdekelt volna? Magától értetődött. Hogyne hallgattam volna olyan rádióadót, ahonnan valamilyen szinten megtudhatom, mi történik velünk. Bármelyik más kommunista országban, értem ezen Lengyelországot, Magyarországot, Csehszlovákiát, az írók sokkal nagyobb érdeklődést mutattak a politika iránt. Magától értetődőnek vették, hogy politikai és társadalmi analízist készítsenek arról az országról, amelyben éltek. Ez világosan látszik az írásaikból. Romániában nemigen találni hasonlót abból az időszakból. Ezért a magyaroknál, a lengyeleknél, a cseheknél más volt a magatartás, jelen volt az ellenállás. Egy szó, mint száz, mi, temesváriak, különböztünk a román írók többségétől. Ez az igazság.

Ami, ugye, fáj?

Igen. Ha ugyanis a valósághoz való érzelmi hozzáállásodat nem zavarja semmi, mert kényelmes és apolitikus vagy, nem tudsz világos megkülönböztetéssel írni. Ez a stílust is meghatározza.

Rudolf Bossert költő is ennek a csoportnak a tagja volt. Beszélne az ő tragikus esetéről?

Közülünk való volt, egyformán gondolkodtunk. Nagyon szerettem a verseit. Ma, amikor újraolvasom őket, azt gondolom, hogy a barátság adott esetben megnehezíti egy vers minőségének a megítélését. Így, évek múltán sokkal jobbnak értékelem az írásait. Személyétől, a személyes ismeretségtől elvonatkoztatva, nagyon-nagyon jónak tartom őt mint költőt. Bossert nagyon egyenes ember volt, aki szerette az életet. Minden egyes pillanatot átélt. Azt gondolom, nem azért lett öngyilkos, mert nem akart élni, hanem azért, mert nagyon megsebezte mindaz, ami Romániában történt, és túl későn ment el innen. Túlságosan megviseltek lettek az idegei. Nemrég tudtam meg a fiától, aki áttanulmányozta apja dossziéját, hogy amikor a Securitate emberei megverték és eltört a kulccsontja, kórházba került. Az iratokból kiderül, hogy olyan gyógyszereket adtak ott neki, amelyek megbontották a lelki egyensúlyát. Végül pedig, amikor a Securitate rájött, hogy önveszélyes - az iratok szerint tudomásuk volt erről -, sietve kiadták az útját Németországba, hogy inkább Nyugaton hajtsa végre az öngyilkosságot, ne Romániában. Ez hamarosan be is következett. Az egészet megrendezték.

A tény, hogy ön Nobel-díjat kapott, bizonyos értelemben a kollegái számára is kárpótlást jelent.

Igen, ez rájuk nézve is jó. Több szó esik róla, és bekerül a köztudatba, hogy német irodalom is létezik Romániában, hogy nem én vagyok az egyetlen, nem az égből pottyantam. Mindenhol elmondom, milyen fontos volt számomra az Aktionsgruppe. Nélkülük sem politikailag, sem lelkileg, sem a témáimat illetően nem lennék az, aki vagyok. Támaszt jelentettek számomra. Segítettük egymást, őszinte barátság kötött össze bennünket, és ez valamennyiünknek nagyon fontos volt.

Melyek voltak azok a könyvek, amelyek az önmagára találásban segítettek?

Sokfélét olvastam. Szerencsém volt a bukaresti Goethe intézettel, az ottani könyvtárral. Szinte mindent elolvastam, ami abban az időben Ausztriában, Svájcban és a Német Szövetségi Kösztársaságban megjelent. Olvastam Thomas Bernhardtól, olvastam Canettit, és majdnem mindent, amihez hozzá lehetett férni. Románul is olvastam, mert lefordították a dél-amerikai írókat, Kafkát és másokat. Aztán Németországba kivándorolt barátaim rám hagyományozott könyveit. A hülye szekusoknak volt ugyan listájuk, de nem minden szerzőt ismertek, aki minket érdekelt. Sok olyan művet elolvashatott az ember, amit ők nem ismertek, és akinek jól forgott az esze, ezek alapján is ki tudta alakítani a maga véleményét. Jó irodalom esetében mellékes, hogy milyen eredetű, sőt még az is, hogy milyen témát dolgoz fel, ugyanis a vers vagy a próza módszere által a jelentések más értelmet nyernek, olyat, amilyet te tulajdonítasz nekik. Ha megszeretsz egy szöveget, úgy érzed, mintha személy szerint neked íródott volna, függetlenül attól, hogy az írója ismert-e valaha vagy tudná, hol élsz. Ezt számtalanszor átéltem azokban az években.

Mikor kezdte önt zaklatni a titkosrendőrség, vagy mikor kezdte érezni, hogy valami nagyon megváltozott?

Amikor a gyárban dolgoztam.

Ez az a gyár volt, ahol a Lastun gépkocsikat gyártották?

Sok mindent gyártottak: drótot, kerítést, finom szitát a vegyipar számára, traktorokat. Azt hiszem, a központ Brassóban volt, nálunk kisebb szőlőgazdasági traktorokat gyártottak, amelyekkel a gyümölcsösökben lehet közlekedni. És Lastunt is gyártottak. Amikor odakerültem, egy bizonyos Dobreanu nevű ember volt az igazgató, aki korábban a Drapelul Rosu [Vörös Lobogó] című újságnál dolgozott. Nem tudom, hogyan lett igazgató, lehet, hogy gazdasági végzettséggel is rendelkezett, mindenesetre nagyon rendes ember volt. Amikor a szeku elkezdett vallatni, a védelmébe vett. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, hozzá is menni fognak, ugyanis ez a szabály. Egy adott pillanatban aztán leváltották, és egy Mayer nevű jött helyette, egy nagyon sötét alak. Akkor kezdődött a kálváriám: minden reggel meg kellett jelennem a szekusok, az igazgató, a párttitkár és a szakszervezeti elnök előtt. Ők tanúknak kellettek. Úgy ültek ott a széken, mint megannyi madárijesztő, és hallgattak. Minden reggel kikérdezéssel kezdődött. Később szakképzetlen munkaerőként a drótos részlegre helyeztek át. Valójában ki akartak rúgni, és örökösen azt kérdezték, hogy kerestem-e már más munkahelyet magamnak. Én azonban azt feleltem, hogy szeretek itt dolgozni, és a nyugdíjazásomig itt akarok maradni. Megőrültek ettől a válaszomtól, de hát ezért is feleltem ezt. Az igazgató majd megpukkadt dühében, én meg csak fújtam nap mint nap a magamét: "Nem vagyok hajlandó más munkahelyet keresni. Nem is keresek. Itt akarok dolgozni a nyugdíjazásomig." Őrjöngtek, habzott a szájuk. Játszottam velük, miközben én fizettem rá.

Mikor volt a legnehezebb?

A legnehezebb akkor volt, amikor elhíresztelték rólam, hogy a szekunak dolgozom. Kiraktak az irodából, és a lépcsőkön ülve fordítottam, szótárral a kezemben. Nem volt hová mennem, s a barátnőmnek nem volt szabad megosztania velem az irodáját. Miközben a lépcsőkön ülve dolgoztam, a kolléganőm odajött, és elmondta, hogy a tervező laboratóriumból (ahol vagy tíz ember dolgozott) szerzett értesülést arról, hogy a szekunak dolgozom. Hiába, hogy tudta, mit műveltek velem, nem voltam képes meggyőzni. És hát nem mehettem oda több száz emberhez kimagyarázni magam. Ki tudja, hány besúgó dolgozott azon, hogy ezt elhíresztelje rólam. Akkor úgy éreztem, megbolondulok. Nem akartam elhinni, egyre csak azt kérdeztem magamtól: "Hol élek?" Ez volt a legnehezebb pillanat.

Bátorságról tett bizonyságot.

Nem volt ez bátorság, egyszerűen csak nem tehettem mást. Mérhetetlenül undorodtam attól a világtól, a gyárban folyó dolgoktól, a hatalmi rendszertől, azoktól a nulla emberektől, a párttitkártól és a szakszervezeti elnöktől. Hihetetlen, mennyire értéktelen, buta és arrogáns emberek voltak. Fizikai utálatot éreztem velük szemben, nem tudtam volna másképp reagálni. Mindössze néhány lépés választott el a megbolondulástól, mert abnormális helyzetben éltem. Azok, akik ezt az abnormális rendszert éltették, úgy játszottak velünk és járatták velünk a bolondját, mintha ők volnának normálisak. Nem feleltem meg az elvárásaiknak, mert azt gondolták, hogy akit megfenyegetnek, annak fejet kell hajtania, be kell fognia a száját, és meg kell tagadnia korábbi tetteit. Én nem voltam erre képes. Undort és dühöt éreztem, amikor láttam, mi mindent meg lehet tenni emberekkel. Ablakok hiányoztak, mindent átjárt a hideg, a munkások 4-5-kor keltek, hogy munkába menjenek. Egyszerűen szörnyű volt. Azt mondtam magamban, Istenem, ezek itt hősök, a disznó vezetők pedig kizsákmányolják és megalázzák őket. Nagy baklövést követtek el azzal, hogy minduntalan kidobtak, mert ahogy egyik munkahelyről a másikra vándoroltam, csak annál több tapasztalatot gyűjtöttem, és annál többet láttam. Ez nagyon fontos volt számomra. Szinte egyetlen írótársam sem ismerte a gyári életet, hogy emberek milyen kálváriákon mentek ott keresztül. Ők tanárok vagy újságírók voltak, és az egészen mást jelentett.

Milyen szerepet játszott ebben a sváb eredete?

Semmilyet. Mircea Cartarescu egyszer azzal próbált érvelni, hogy a svábságom miatt zaklattak, mire azt válaszoltam neki, hogy ha azokban az években kinyitotta volna a száját, őt is fél órán belül németként kezelték volna. Ilyen egyszerűen változott a nemzeti besorolás. Vagyis nem ez volt a probléma. A kihallgatásokon is mondogatták, hogy ha itt nem tetszik, menjek Németországba, a nácijaimhoz. Amint az a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság) feltárásaiból kiderül, a titkos dissziékat az alábbi címek szerint osztályozták: "Náci németek"; "Irredenta magyarok"; "Nacionalista zsidók". Egyedül a románoknál szerepel olyan cím, mint: "Művészet és kultúra". Akkor azt hittem, hogy a szekus sértegetni akar, holott csak a hivatalos megnevezéssel illetett.

Még emigrálása előtt sikerült a frankfurti könyvvásárra kijutnia. Miért nem maradt kint akkor az NSZK-ban? Nem mondta magában: "én akkor már nem is megyek vissza"?

Nem, mert nem szökve akartam kint maradni. Mindaddig ellenállónak számítottam, és rendszerellenes cselekedeteim miatt sok nehézséggel kellett szembenéznem. Magam akartam eldönteni, mikor megyek el, és egyértelműen megindokolni, hogy miért. Ezért nem is folyamodtam családegyesítésért, hanem politikai okok miatt hagytam el az országot. Valamennyien így jártunk el: Richard Wagner, William Totok és mások is.

Ön szerint hogyan lehetne Románia kommunista múltját feldolgozni? Melyek a legnagyobb hiányosságai ennek a folyamatnak?

Azt gondolom, hogy leginkább az ebben való érdekeltség hiányzik. A CNSAS például korántsem keltett akkora érdeklődést, mint a megfelelő németországi intézmény. Ott több százezer ember akarta látni az iratait, és a Stasi, a volt NDK titkosrendőrség ügye minden szinten és fórumon tárgyalásra került. Hihetetlenül nagy volt az érdeklődés, sőt még a mai napig is az. Romániában sokan még csak nem is tudnak a CNSAS létezéséről, akik pedig tudnak róla, azokat nem érdekli. Olyan személyek, akiknek példát kellene mutatniuk (az írókat is beleértve), nem kíváncsiak rá, hogy mi szerepel a róluk szóló iratokban.

És mi a helyzet "Krisztinával"? Ön hogy áll az irataival?

Az irataimnak csupán egy részéhez jutottam hozzá, sok hiányzik belőlük. Említést sem találtam például arról az időszakról, amikor a gyárban dolgoztam. A Gauck intézet, amelyről már sokat beszéltem, könyveket ad ki, szimpóziumokat és kongresszusokat szervez, kiterjedt tevékenységet folytat, segítséget nyújt az egyéni érdeklődőknek, valamint felvilágosítással szolgál a társadalomnak. Információkat tesz közzé külön kérés nélkül, és ez a normális. Ugyanakkor tudományos munkát is folytat. Romániában még csak nem is történik ehhez hasonló, nem beszélve arról, hogy az aktacsomómban megjelenő besúgók neve sincs leleplezve. Senkinek nem ismerem az igazi nevét azok közül, akik jelentéseket írtak rólam a szekunak.

Milyen volna az a Románia, amelyet szívesen és örömmel látogatna?

Nehéz erre válaszolni. Sokkal demokratikusabb és szabadabb, ahol nem a régi rendszer kiszolgálói foglalják el a magas társadalmi beosztásokat. Olyan Románia, ahol a szállodai szobámba lépve nem kell még mindig a szeku jelenlétét éreznem. Hogy legyen kedvem ellátogatni a temesvári Tudományegyetemre például, amikor tudom, mit tettek 1989 előtt sokan azok közül, akik ma is ott vannak? Semmi örömömet nem lelném a látogatásban, mert nincs kedvem velük találkozni.

Romániai viszonylatban melyik címzéssel ért egyet: német írónő vagy romániai származású német írónő?

Nem tudom, és nem is tartozik rám. Úgy gondolom, hogy ez mellékes, mert az irodalmat nem lehet egy adott földrajzi helyhez kötni. Az irodalomnak tárgya van, ami az én esetemben a diktatúra. Tény, hogy a diktatúrához köthető tapasztalataim Romániából származnak, ennek azonban nincs különösebb jelentősége. Ennél sokkal fontosabb a jelenség maga, az egyén szerepe a totalitárius politikai rendszer működtetésében, valamint a különbség azok között, akik megtagadják az együttműködést, és azok között, akik szívességből vagy meggyőződésből együttműködnek vele.


Soóki-Tóth Noémi fordítása

Marius Cosmeanu az [origo] véleményoldalának állandó szerzője, az interjú a Corso nevű erdélyi hetilapban jelent meg először.