Dögfocival kapcsolódnak ki a legkeményebb legények

Vágólapra másolva!
Az egész világot meghódította a sudoku, a rejtvényt tökéletesítő japán cég pedig azt ígéri, hogy újabb ötletekkel árasztják el a számkitalálós játék több mint 80 millió rajongóját. A sudokut a világon mindenhol játsszák, 66 országban rendszeresen jelennek meg feladványok, a számbeírogatás pedig több tízmilliárdos üzlet. A mindent behálózó sudoku-őrület kapcsán az [origo] a legextrémebb játékok nyomába eredt. Próbálta már esetleg a fülhúzást vagy a dögfocit?
Vágólapra másolva!

A sudoku kapcsán összegyűjtöttük a világ néhány fucsa játékát. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mivel játszanak az emberek egy olyan világban, ahol a számkitöltögetős, ücsörgős sudoku tarol. Az alábbi leírások között talál olyan játékot, ami valamilyen formában az egész világon elterjedt és vannak a listán teljesen rendhagyó, ritkaságszámba menő kivételek is.

Buzkasi, az afgán dögfoci

Két csapat lovas (néha összesen több százan) egy lefejezett állati - leggyakrabban kecske- vagy borjú- - tetemre hajtanak. A tetemet meg kell szerezni és a pontszerző körbe vinni.

A cél elérése érdekében minden eszköz megengedett, épp ezért a buzkasi a világ egyik legkeményebb játéka. Az ellenfeleket lehet támadni, nem ritka a rugdosódás vagy az ostorozás, a legtöbbször kifejezetten kemény a játék, a kéz-, láb-, orrtörés, koponyacsont-repedés, vérző sebek begyűjtése mindennapos. Az igazán elszánt játékosok azonban némi felületi kezelés után törött kézzel is visszaülnek a lóra.

A sérülések elkerülése érdekében több éven át edzeni kell, a legjobb játékosok általában 40 év felé közelítenek és kiemelkedően jó a fizikumuk. A lovas és a ló közötti harmónia elengedhetetlen, és a lovakat is éveken át idomítják, hogy például azonnal megálljanak, ha a lovas leesik róluk.


Honnan származik?

Afganisztánban a legnépszerűbb, itt tulajdonképpen nemzeti bajnokság is létezik, de egész Közép-Ázsiában elterjedt, minden sztyeppei nép ismeri. A feltételezések szerint a lovas életmódon folytató mongol-török törzsek kezdték el játszani egy-egy sikeres rablóhadjárat megünneplésére, bár eredete homályba vész.

A bika meggyűrűzése (Ringing the Bull)

Eredetileg a falra akasztott bika- vagy szarvastrófea egyik szarvára kell rádobni egy gyűrűt (általában a bika orrában lévő gyűrűt), ami a plafonról lóg egy madzagon. A gyűrűt kis íveléssel kell elindítani a levegőben. A profik nem egyszerűen meglendítik a gyűrűt, hanem megcsavarják a dobást: a maguk előtt tartott gyűrűt úgy dobják el, hogy először megkerülje őket és utána vegye az irányt a szarvasfej felé. A tökéletes dobás az, ha a gyűrű csinál egy kört a levegőben és csak harmadikra akad fenn a bika szarván.

Honnan származik?

Egy hagyományos angol játékokkal foglalkozó oldal szerint a Ringing the Bull az egyik legősibb brit játék, amelyet még ma is játszanak. A feltételezések szerint a jeruzsálemi hadjáratról hazatérő keresztesek kezdték, igaz, ezt a verziót egy olyan nottinghami kocsma terjeszti, amely azt állítja magáról, hogy még a keresztesek alapították, így a forrás megbízhatósága nem éppen 100 százalékos.

A játékról szóló első ismert feljegyzés 1838-ból származik. Anglián kívül ismerik a karibi térségben is, egyes országokba állítólag a Kubáért rajongó Ernest Hamingway író vitte el.

Hiumtimiaktuk, az eszkimók erőpróbája

Két ember térdel egymással szemben. Füleiket egy ínnal vagy bőrszíjjal kötik össze, közöttük pedig félúton egy vonalat húznak a földön. Az nyer, aki a másikat áthúzza a vonal fölött a fülénél fogva, a saját fülének erejét használva.

A hiumtimiaktukról szóló beszámoló csak annyit jegyez meg a játék kapcsán: el tudjuk képzelni, milyen érzés lehet, amikor az ín a fülünkbe vág.

Honnan származik?

A fülhúzás (a száj- és ujjhúzással együtt) ősi inuit (eszkimó) játék. A legtöbb inuit játék egyfajta erőpróba (bár van fókabőrön játszott, tulajdonképpen táblás játék is), mert ez egyszerre szórakoztató és fejleszti az izomzatot, illetve segít kimelegedni, ami mind-mind jól jön a sarkkörön túli fogcsikorgató hidegben.

Bár sok inuit játék része a kétévente megrendezett, különleges téli, inuit sportokat felvonultató sarkköri téli olimpiának (Arctic Winter Games), a hiumtimiaktuk azonban nem került be a hivatalos programba a gyakori sérülések miatt.

Kabaddi, fogócska levegővétel nélkül

Két csapat játssza, a támadó fél egy játékost küld az ellenfél oldalára. Az elfogó berohan az ellenséges csapat játékosai közé és megfogja vagy leteperi azokat, akik az útjába kerülnek. Ha vissza tud térni a saját oldalára, akkor a megfogott játékosok kiesnek.

Két nehezítés van. Mialatt az elfogó az ellenfél térfelén tartózkodik, nem vehet levegőt és végig egy szót kell kántálnia (ez országonként változik). Illetve a védekező csapat megakadályozhatja, hogy az elfogó visszatérjen a saját oldalára, mielőtt levegőt venne. Ha ez sikerül, akkor az elfogó kiesik.

A védők elfogása vagy a támadó menekülésének megakadájozása érdekében komoly födlharc szokott kibontakozni, így a kabaddi leginkább a fogócska és a birkózás keverékére emlékeztet.

Forrás: EPA

Honnan származik?

A feltételezések szerint a kabaddi indiai játék. Pandzsábban a legnépszerűbb, feltehetően innen is ered. Számos országban játsszák, és sportváltozata szerepel az ázsiai sportfesztiválok programján is. Aktívan űzik a kabaddit azokban az országokban is, ahol nagyobb indiai-pakisztáni közösség él, így az amerikai és a brit csapat szerepelt például a világbajnokságon is.

Bringanyűvők lovagi tornája

Általában speciális építésű emeletes bicikliken játsszák. A két játékos egymás felé hajtja a bringát, kezükben egy PVC-csőből készült, tompított végű dárdát tartanak és megpróbálják kiütni a másikat a nyeregből.



Honnan származik?

A játék a középkori lovagi tornák koppintása. Az első feljegyzett lovagi tornát 1066-ban rendzeték, de a mulatság csak az 1300-as évekre terjedt el.

A bringás lovagi tornákat a New York-i Black Label Bike Club találta ki. "Mindenki imádja az ütközéseket. Mindenki imádja nézni, hogy mennyire strapabíró az ember" - mondta a a lovagi tornáról a tavalyi New York-i bicikliromboló fesztivál, a Bike Kill egyik résztvevője.

Naghol, a bátrak bungee jumpingja

A naghol valójában a szellem felkészültségét bizonyító rituálé. Egy faemelvényről kell leugrani. A kísérletező lábára a dzsungelben vágott merev indát erősítenek. A lényeg, hogy az ugró feje elérje a földet. Ha a fejes nem sikerül, akkor a dolog semmit nem ér, ha viszont az inda túl hosszú, akkor ugyan a fejes meglesz, de az ugró nagy eséllyel meghal.

A fejelés a föld megszentelését szolgálja, aki sikeresen teljesíti az évente egyszer megtartott próbát, az hozzásegíti a közösséget a jó és bőséges terméshez. Férfiak vesznek részt benne, egészen fiatal kortól kezdve, ez ugyanis a férfivá avatás alapvető követelménye is.

Nem csak a rituáléról szól azonban a naghol, hanem egyfajta bátorságpróba is egyben. A National Geographic riportja szerint sok férfi kifejezetten az élvezet kedvéért veti le magát a sokszor 25-30 méteres magasságból. Van viszont olyan fiatal is, aki azt mondta a NatGeo riporterének, hogy azért ugrott, mert szerette volna elkápráztatni szíve választottját.


Honnan származik?

Vanuatui törzsek rituális szertartása a naghol, David Attenborough legendás természettudós - akinek mindig minden a keze ügyébe került - készített róla dokumentumfilmet az 1950-es években. A film láttán két brit fiatal gondolkozott el azon, hogyan lehetne kipróbálni a dolgot, ebből lett a bungee jumping. Az első hivatalos ugrás 1979-ben történt meg Bristolban, azóta az egész világon elterjedt, rengetegen teszik vele próbára bátorságukat.

Sáling Gergő