Békülékeny vezetők és dühös tömegek a Közel-Keleten

Kölcsönös ígérgetéssel készül a jövő heti amerikai-izraeli-palesztin találkozóra Ariel Saron izraeli és Mahmúd Abbász palesztin miniszterelnök. Saron azt ígéri, hogy az izraeli csapatok kivonulnak Gázából, szabadon engednek több palesztin foglyot, Abbász pedig állítja, jövő hétre megfékezi a szélsőséges palesztinokat. A békülékeny hangvétel és az ígéretek ellenére egyelőre újabb összecsapások voltak Izraelben és a palesztin területeken. A politikai gesztusok után most a fő kérdés az: lehet-e kölcsönös engedményeket kívánó megállapodást kötni a Közel-Keleten Jasszer Arafat nélkül, az izraeli konzervatívok és a palesztin szélsőségesek háta mögött.

Az útiterv érdekessége az is, hogy az Egyesült Államok ezúttal nem izraeli-palesztin magánügyként kezeli a közel-keleti megállapodást, hanem a korábbinál jelentősebb erőfeszítéseket tett a környező arab államok meggyőzésére is. Az útiterv kiindulópontja Szíria és Libanon volt. Colin Powell amerikai külügyminiszter május elején Damaszkuszt és - a nagyrészt szíriai befolyás alatt lévő - Bejrútot próbálta győzködni arról: a kis arab országok nem tehetnek mást, mint beleegyeznek az amerikai béketervbe.

Bush a jövő heti háromoldalú megbeszélés előtt még találkozik az arab államok képviselőivel is Egyiptomban. Várhatóan arra próbálja majd rávenni az arab vezetőket, hogy fogadják el az útitervet, amelynek egyik legfontosabb kitétele éppen az, hogy a béke érdekében az arab országoknak fel kell hagyniuk a palesztin terrorszervezetek támogatásával.

Bush biztos a dolgában

Az amerikai magabiztosság egyik legjelentősebb oka az iraki háború lezárulásával kialakult új közel-keleti stratégiai helyzet. Irak a szövetségesek győzelmével kiesett a közel-keleti békét veszélyeztető államok közül. Az arab olajmonarchiák stratégiai helyzete jelentősen romlott az iraki megszállással. A korábban olaja miatt amerikai szövetségesnek számító Szaúd-Arábiának és Kuvaitnak, illetve a többi olajkincsekben gazdag kis arab országnak meg kell gondolnia, milyen álláspontot képvisel a közel-keleti rendezéssel kapcsolatban, ugyanis egy elhibázott állásfoglalás esetén nagy valószínűséggel az olcsó iraki olaj okozta gazdasági nehézségekkel kellene szembenézniük. A még fél évig biztosan amerikai-brit megszállás alatt lévő Bagdad rendelkezik ugyanis a világ második legnagyobb olajkészletével, így az Egyesült Államok most már nem szorul rá más arab országok olajára.

Irán az amerikai-brit csapatok iraki jelenlétével elszigetelődött a térségtől. Az Izraellel szomszédos kis arab államok viselkedését pedig várhatóan szintén befolyásolja majd a szomszédban állomásozó amerikai-brit haderő. Egyiptom és a jövő heti találkozónak helyt adó Jordánia pedig már évek óta az amerikai Közel-Kelet-politika hallgatólagos támogatója, amit Washington gazdasági segélyekkel és kompenzációkkal ért el.

Az amerikai kormányzat azonban nem csak az arab államokra, hanem Izraelre is igyekszik nyomást gyakorolni a siker érdekében. Erre utal legalábbis, hogy Saron az útiterv vasárnapi elfogadása előtt figyelmeztette kormányát: ha kell egyedül is kiáll a béketerv elfogadása mellett, mivel egy elutasító döntés veszélybe sodorhatná az amerikai-izraeli gazdasági kapcsolatokat.

Az amerikai kormányzat tehát nem csak az iraki, hanem a közel-keleti kérdés végére is igyekszik pontot tenni. Ennek oka pedig amerikai és brit elemzők szerint a jövő évi amerikai elnökválasztásban keresendő. Sok szavazatot hozhat ugyanis Bushnak az iraki és közel-keleti probléma megoldása, amivel az előző két amerikai kormányzat nem tudott megbirkózni. A Bush-kormányzat azonban vélhetően nem csak eredményes külpolitikájával fog kampányolni. A térség stabilitásából sokat profitálhat az amerikai gazdaság is, ami azért lehet fontos, mert a gazdasági visszaesés az egyik legfontosabb érv Bush újraválasztása ellen.

Sáling Gergő