Költői kalauz lelkünkhöz

Vágólapra másolva!

József Attila lírája kitüntetett szerepet tölt be a magyar irodalom történetében. Versei révén ugyanis nemcsak a költő személyiségének változásait ismerhetjük meg részletesen, hanem egyben mi, az olvasók is közelebb kerülhetünk saját lelkünk titkaihoz - vallja Bókay Antal irodalomtörténész. A költő születésének centenáriumán erről a szellemi kihívásról kérdeztük.

Énszerkezet, önteremtés - hogyan lehet definiálni ezt a két fogalmat, melyek fontos szerepet játszhatnak József Attila életművének megértésében?

Janet Brooks Gerloff: "te árnyék!"

- Az én-nel, önmagunkkal kapcsolatos kérdések nem voltak mindig feltehetők, definiálhatók. Az "én" mint autonóm létező, mint fontos vonatkoztatási pont, amely köré az életünket építjük, meglehetősen késői fejlődés következménye. Korábban ugyanis minden, ami személyes volt, a környezet, a közösség, az életet szervező transzcendencia dolgai köré épült, mintegy színezte az élet menetét. A modern ember óriási váltást él át, a "szelf", a saját személy másodlagosból elsődlegessé válik, az élet egésze ennek a hangsúlyos centrumnak a működéseként bomlik ki. Talán Szent Ágoston volt az első, aki a bensőségnek ezt a szerepét érzékelte. "Ne fordulj kifele; fordulj vissza önmagadba. Az ember bensőjében rejlik az igazság" - írta. De igazából a romantika kora volt az, amely a személyesség autonóm létét és meghatározó szerepét kifejezte. A XIX. század második felének költészete, a pszichológia tudományának megszületése vagy éppen Freud pszichoanalízise mind ennek a folyamatnak a produktuma. A XX. század elejének ebből a szempontból az volt az újdonsága, hogy az én-t, a személyt nem a nevelődés, képzés eredményeként gondolta el, hanem mint önteremtő, önreflexív erőt. Joyce Ifjúkori önarcképe, vagy Musil Törless iskolaévei című regénye ennek a fordulatnak a dokumentumai. Ez az a kor, amelyben az én, a szelf egy belső forma, szerkezet eszméjében jelenik meg.
A költészet ebből a szempontból kulcsjelentőségű. Az a bensőséges hang, amit lírának nevezünk, ennek a rendkívül jelentős modern fordulatnak a terméke, magának az autonóm énnek a hangja. A költészet olyan beszédmód, amely a személyességet dolgozza ki, személyes létünk létrehozza a lírát, és a líra segít személyességünket megragadni, elgondolni, elemeivel, összefüggéseivel szembesülni.

Kinek az "én"-je ez voltaképpen? József Attiláé, vagy a miénk, olvasóké?
- A modern lírát gyakran úgy határozzák meg, mint egy belső monológ kihallgatását. A modern költő maga is olykor döbbenettel érzi, hogy belőle egy belső hang beszél, szóvá szilárdul valami olyan, amely addig kimondhatatlan volt. Bizonyos értelemben a költő maga is Másikként találkozik saját belső élményeivel, de ugyanúgy, ahogy mi kései utódok az ő verse olvasásakor, már ő maga is úgy érzi, hogy ez egy boldogítóan vagy ijesztően ismerős másik. József Attila óriási jelentősége a magyar költészetben abban áll, hogy már nem a belső élmények kivetítésére, a világ impressziókkal, benső hangulatokkal való átfestésére törekszik, hanem az ént mint egy tárgyias, objektív konstrukciót fedezi fel, mélyebbre, addig láthatatlan mélységekbe jut így el. Az énnek ezt a felfogását szinte ugyanezekben az években dolgozzák ki a kortárs angol, német francia költők.

Ki teremtette a versekben fellelhető, ott kibontakozó költői "én"-t? József Attila, akinek a személyes sorsát életrajzi adatokból ismerjük, vagy egy "narrátor-én", akit a költő alkotott? Másképpen: mennyire adja saját magát József Attila a verseiben?
- A nagy költő esetében a versben megjelenő én mindig jelentősen más, mint a tényleges életben működő személy, még ha a felidézett események azonosak is. Az életrajzból nem szabad verset értelmezni (vagy legalábbis igen óvatosan kell következtetéseinket kezelni), a vers viszont értelmet adhat, megmagyarázhat egy életet. Vannak olyan költők, akik versükben kidolgozták saját sorsukat, még haláluk módját is, mások meglehetősen távol tartották személyes életüket attól a lírai történettől, amit a versük fogalmazott meg. József Attila sorsa, öngyilkossága nagyon pontosan megjelenik verseiben, önéletrajzi írásaiban, ő mintegy előre kitalálta saját sorsát, egy olyat, amely az életről meglévő elképzeléseinek konstrukciójába belefért.

Janet Brooks Gerloff: József Attila-portré II.

"Egy őrült lélek máglyákat keres" - írja a tizennyolc éves József Attila korai, Önarckép című versében - ez jellemezte volna lelki alkatát?
- Ez egy nagyon korai vers, még annak a hangulati alapú adys költészetnek a produktuma, amit gyorsan maga mögött hagy. Az én és az őrület kapcsolata itt még csak romantikus gesztus. Az őrület lehetőségének az átélése, elemzése majd csak kései költészetében jelenik meg, ilyen például a Ki-be ugrál című 1936-os verse.

Lélekábrázolása sokszor pszichológiai pontosságú. Tudunk arról, hogy miként törekedett a lélektanilag tudományos szintű személyiség-ábrázolásra?
- József Attila 1930-1931-től kezdve került intenzív kapcsolatba a pszichoanalízissel, amely a lélek, a személy önismereti tudománya, a gyógyító önismeret gyakorlata. A pszichoanalízis alapvető gondolata, hogy létünk lényege, életünkben adott reakcióink egy sajátos belső törés, konfliktus következménye, létezik bennünk tudatos és tudattalan. Sorsunk ennek a kettőnek a viszonyában jön létre. József Attila kettős értelemben is használta a pszichoanalízist. Egyrészt, mint tudományt összekapcsolta a marxizmussal, és úgy vélte, hogy mivel az előbbi a személy tudománya, az utóbbi a társadalomé, a kettő együtt képes az emberi létre valamiféle teljes választ adni. A másik "hasznosítás" az volt, hogy szinte folytonosan részt vett pszichoanalitikus terápiában. Ez pedig egy olyan különleges beszéd, dialógus, amelyben az intenzív kapcsolat tüzében a belső érthetetlen, zavaró elemei, részei válnak megfoghatóvá.