Változás - hatás - válaszadás. Globális és regionális klímapolitika 2005-ben és utána

Évekig tartó huzavona után 2005. február 16-án végre életbe lép az üvegházhatású gázok kibocsátását korlátozó kiotói szerződés. Mit érzékelünk ebből a hétköznapokban?

A globális klímapolitika története

A klímaváltozás napjaink egyik legégetőbb, s az egyre gyakrabban bekövetkező szélsőséges időjárási események révén bármelyikünk számára közvetlenül érzékelhető problémája. Szakemberek világszerte már évtizedekkel ezelőtt felhívták a kormányok figyelmét a megfelelő globális és helyi programok kidolgozásának szükségességére. A megelőzés és védekezés folyamata ennek ellenére csak lassan és apró konkrét lépésekkel halad: a legújabb eredményekről Persányi Miklós környezetvédelmi és vízügyi miniszter 2005. február 3-án az Akadémia dísztermében számolt be a Buenos Airesben tavaly decemberben tizedik alkalommal megrendezett ENSZ környezetvédelmi konferencia tanulságai alapján.

A miniszter először röviden vázolta a klímaügy jelenlegi helyzetéhez vezető legfontosabb állomásokat. Először az 1972-ben Stockholmban megrendezett ENSZ-konferencián került szóba a légkör szennyezése, majd ezzel összefüggésben a nyolcvanas évek második felében működő Brundtland-bizottság (melynek tagja volt többek között a miniszteri beszámolón is jelen lévő Láng István akadémikus) dolgozta ki a fenntartható fejlődés elvét. Az 1992-es riói "Föld Csúcson" született meg az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye, mely elsősorban a hosszú távú célokat határozta meg. E dokumentumban egyebek mellett kimondták az elővigyázatosság és a közös, de megkülönböztetett felelősség elvét. Ez utóbbi különbséget tett a fejlett és a fejlődő országok felelőssége között: nyilvánvaló volt, hogy a fejlődő régiók egyelőre (azaz gazdaságuk felzárkózása idején) nagyobb mennyiségben bocsáthatnak ki káros gázokat, mint fejlett társaik. Az átmeneti gazdaságú (azaz a rendszerváltó közép-európai) országok sajátos helyzetét is elismerték ekkor. A konferencián olyan alapelveket fektettek továbbá írásba, mint például a biológiai sokféleség megőrzésének szükségessége vagy az elsivatagosodás elleni harc.

A Buenos Aires-i konferenciára látogatókat nemzeti zászlókkal "díszített" csizmák fogadták:
"Aki nem lép egyszerre..."

A következő fontos állomás 1997, amikor megszületett a máig rengeteg vitát és ellenállást kiváltó kiotói egyezmény. Ebben a fejlett országok vállalták, hogy (1990-et tekintve bázisévnek) 2012-ig 5,2%-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását (ezen belül az egyes országok esetében eltérések vannak, így az Európai Unió eredeti tizenöt tagállama 8%-os, Magyarország 6%-os csökkentést vállalt). Bár az egyezményt 189 ország aláírta, nem léphetett hatályba, míg a részes felek legalább 55%-a nem ratifikálta azt. Miután 2004-ben Putyin elnök révén ez Oroszországban is megtörtént, közel egy évtizedig húzódó folyamat zárult le, s így 2005. február 16-tól a kiotói jegyzőkönyv életbe léphet. Persányi Miklós ugyanakkor kiemelte, hogy az ebben lefektetett keretszámok még teljesülésük esetén is alig változtatnak a jelenlegi helyzeten (gondoljunk arra, hogy a légkörben lévő üvegházhatású gázok aránya évente 2%-kal nő!), éppen ezért mihamarabb újabb feleket kell meggyőzni a dokumentum ratifikálásáról, köztük az Egyesült Államokat, Kínát, Indiát, Mexikót vagy Brazíliát. A kibővített Európai Unió hosszú távú tervek kidolgozását tartja szükségesnek.

- Végre esik a hó!
- Ez nem hó, Télapó... inkább a kiotói egyezmény papírjai...