A forradalom és szabadságharc krónikája

1956. november 2-3.

Kádárék november 2-án érkeztek meg Moszkvába, ahol azonnal részt vettek az SZKP Elnökségének ülésén. Kádár, ha óvatosan is, de inkább a békés megoldás, a fennálló kormány és annak intézkedései mellett szólt. Ennek a későbbiek ismeretében különleges ténynek több magyarázata lehetséges. Egyrészt Hruscsov távollétében Kádár nem tudhatta biztosan, mennyire egységes az SZKP Elnöksége a döntésben. Másrészt Kádár már az október 28-i fordulatot megelőzően is többször kifejtette, milyen veszélyeket rejt magában a felkelés fegyveres leverése, amennyiben ez nem párosul a feltétlenül szükséges politikai reformokkal. Látta - és jól látta -, hogy a megmozdulás (kizárólag szovjet erővel történő) elfojtása lehetetlen helyzetet teremt a politikai kibontakozás számára, vagyis a katonai győzelem lehetetlenné teszi a válság okainak elhárítását, az igazi rendezést. A felállítandó kormány csak a szovjetek bábja lenne, ez a szerep pedig nem tűnt számára vonzónak. Hruscsov visszaérkeztéig nem tudhatta, hogy mi a népi demokráciák vezetőinek álláspontja az ügyben, a szovjeteken kívül részt vennének-e más erők is a megszállásban (hiszen egy esetleges román részvétel, amit azok fel is ajánlottak, még tovább nehezítené az új hatalom helyzetét), és mi az álláspontja a lengyel és a jugoszláv vezetésnek. Végül nem láthatta biztosan, meddig kívánnak elmenni a szovjetek a visszarendezésben, nem látott garanciát arra, hogy Rákosiék nem térnek vissza a hatalomba. Márpedig visszatérésük azt eredményezte volna, hogy nemcsak a párt reformereivel, hanem keményvonalasaival is meg kell küzdenie, miközben szemben áll vele az egész ország, ebben a helyzetben pedig elkerülhetetlen lett volna bukása.

A Moszkvába 3-án visszatérő Hruscsov megnyugtatta Kádárt, akit talán a Magyarországról érkezett újabb hírek (például a valóban koalíciós kormány felállítása) is segítettek meggyőzni. Hruscsovtól biztosítékot kapott, hogy Rákosi nem tér vissza Magyarországra, még kevésbé a politikai életbe. Az első titkár tájékoztatta a Gomulkával és Titóval folytatott tárgyalások eredményeiről, vagyis Kádár a blokk reformereinek támogatását is maga mögött tudhatta. A Hruscsovval való megbeszélés világossá tette, hogy végérvényes a szovjet döntés. Kádár számára csak két út volt lehetséges: vállalja az együttműködést és hatalmon marad, vagy kitart a kormány, Nagy Imre és a magyar nép mellett, és viseli ennek következményeit. Kádár az előző megoldást választotta, bár tett egy halvány gesztust, kérve, hogy "ez a kormány ne legyen bábkormány". Erre azonban semmi esélye sem volt. A kormánylistát a szovjetek állították össze, a programot is oroszul írták, a nyelvet nem beszélő Kádár még a fordításban sem tudott közreműködni. Az esetleges komplikációk elkerülése érdekében a szovjetek a katonák mellett politikusokat is bevetettek, Kádárt Malenkov, Mikojan és Brezsnyev, az SZKP Elnökségének három tagja kalauzolta.

Míg Kádár és szovjet stábja Moszkvában a döntést követően az utazásra készült, a Kossuth Rádióban elhangzott Mindszenty bíboros beszéde. Az érsek ugyan nem bontott zászlót a Nagy Imre vezette kormány ellen, de azt a "bukott rendszer örököseinek" nevezte, fellépett a katolikus egyház "intézményeinek és társulatainak" visszaadásáért, de nem igényelte vissza egyértelműen az egyháztól 1945-ben elvett földbirtokot. A beszéd sokkal higgadtabb volt, mint sokan várták, annak hangsúlyai, a bíboros politikai fellépése mégis egy, a kormánnyal szemben kibontakozó, új központ létrejöttének lehetőségét teremtette meg.

November 3-án az egész ország érezte a fenyegető veszélyt, mégis mindenki bizakodott. Bíztak abban, hogy a szovjetek nem lépnek fel a valódi egységbe forrt magyar akarattal szemben. Bíztak abban, hogy a szovjet csapatok kivonásának követelése nem kötelezően váltja ki Moszkva reakcióját, hiszen megfelelő garanciák fejében Finnországból és Ausztriából is kivonták a csapatokat, és Magyarországon is biztatóan indultak a tárgyalások. Bíztak abban, hogy amennyiben mégis sor kerülne újabb szovjet agresszióra, azt a nemzetközi béke megőrzésére hivatott Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek Magyarország alig egy éve lett csak tagja, megakadályozza, és megvédi az önállóságát és semlegességét bejelentett tagállamát.

Tovább növelte a reményt, hogy e napon is tovább erősödött, szilárdult a belső rend. A november 2-i kezdeményezéseket követően általánossá vált a munkástanácsok határozata a sztrájk beszüntetéséről, ehhez támogatólag csatlakoztak a fegyveres csoportok, politikai pártok képviselői. A fegyveres harc vége, a munka országos felvétele pedig egyértelműen bizonyította, hogy a kormány újra ura a helyzetnek, Magyarország nem válsággóc, semmiféle külső beavatkozásra nincs szükség. Számos helyen már e napon megkezdődött vagy be is fejeződött a forradalom idején letartóztatottak vagy védőőrizetbe vettek ügyének felülvizsgálata. Azokat, akiket ártatlannak találtak, szabadon engedték, a többieket pedig a rendőrség fogdáiban helyezték el.

Az esti-éjszakai órákban, miközben az ország az idegfeszítő másfél hét után a nyugodt vasárnap reményében tért nyugovóra, a fővárosban és környékén megtörténtek az utolsó lépések a másnapi támadás előkészítése, biztosítása érdekében. Nagy Imre az MSZMP Intézőbizottságának tagjaival a Budapestre érkezett román delegációtól próbálta kipuhatolni a szovjet szándékot, és igyekezett őket a béke megőrzése érdekében közvetítésre felkérni. A románok pedig igyekeztek elhúzni a tárgyalásokat, hogy ezzel foglalják le Nagy Imrét, és csökkentsék a kormány cselekvési, tájékozódási lehetőségét.

Az Erdei Ferenc és Maléter Pál vezette magyar küldöttség a késő esti órákban érkezett meg a tököli szovjet parancsnokságra. Azonban alig kezdték meg a tárgyalást, a terembe géppisztollyal felfegyverzett szovjet állambiztonsági tisztek nyomultak be, élükön a KGB elnökével, Szerov tábornokkal, akik a nemzetközi jog és az alapvető erkölcsi normák megcsúfolásával letartóztatták a magyar küldöttséget. Ezzel a támadás előestéjén (egyelőre képletesen) lefegyverezték a magyar hadsereget.