Maróth Miklós

Az arabok mint a görög tudományok örökösei

Az antikvitás humán tudományait viszont Európa közvetlenül ókori forrásokból ismerte meg, közvetlenül kapcsolódott az antikvitás irodalmához, művészetéhez, bizonyos értelemben még oktatási rendszeréhez is. Európa tehát elsősorban az ókori humán műveltség örököse.

A másik lényeges különbség az, hogy az arab természettudományok ismerete beépült a muszlim országok kultúrájába, de nem hatotta át teljesen. A széleskörű érdeklődés az iszlám és az arab tudományok irányában nem párosult a görög tudományok iránti tömeges érdeklődéssel. A görög tudományok ismerete eleinte egy szűk elitre korlátozódott, az iszlámba magába csak egyes részei és azok is csak lassan szivárogtak be. Utóbb az idő múlásával az általános tudományos fejlődés következtében a görög tudományos ismereteket az egész világ, így az iszlám világa is meghaladta, azok egyre inkább vesztettek fontosságukból, azaz egyre inkább holt ismeretekké váltak. Az iszlámba beszivárgott görög tudományok (pl. a logika) pedig változatlan, megmerevedett formában éltek tovább egészen a legújabb időkig.

Európában ezzel szemben az ókori humán műveltség, jóllehet idővel elavult, mégis többször visszakerült az érdeklődés középpontjába. Európa fejlődése során különböző korokban többször is szembesült olyan kihívásokkal, amelyekre választ keresve visszatért ókori örökségéhez. Az ott megtalált válaszok azonban nemcsak az antik hagyomány fölélesztését, hanem egyszersmind annak újraértelmezését is jelentették. Ezeket a visszatéréseket, fölélesztéseket és újraértelmezéseket nevezzük reneszánszoknak, kezdve Alcuin reneszánszán, és folytatva a többivel. Az antik örökség tehát Európában élő maradt, a haladás sok esetben épp az antik humán tudományos örökség újraértelmezésében testesült meg. Európa a folyamatosan új életre kelő antik humán örökség terméke. Az elmondottakra példa Arisztotelész Poétikája. A 16. században Itáliában Scaliger, Castelvetro és Robortello hivatkozott rá, és Arisztotelészt tanulmányozva létrehozták saját hamisítatlan itáliai drámaelméletüket. A 17. században Racine, Corneille és társaik ugyancsak Arisztotelészhez visszanyúlva alkották meg a saját új drámaelméletüket, majd a 18. században Lessing írt bírálatokat a hamburgi színházban bemutatott darabokról Arisztotelész költészettani nézeteire hivatkozva, és ennek eredményeként létrehozta a század német irodalomelméletét.

Reméljük, ezt saját korunk is fölismeri, még mielőtt végérvényesen elvesztené klasszikus hagyományait, és ezáltal lényegében szűnne meg Európának lenni. Az üres név ugyanis nem jelent semmit sem.

Az arab tudományokkal foglalkozva tehát megismerhetünk egy tőlünk részben idegen, de a mienkkel mégis rokon kultúrát. Melynek tükrében ugyanakkor önmagunkat is alaposabban megismerhetjük.