Vágólapra másolva!
A szerves építészetről, a szerves gondolkodásról
Vágólapra másolva!

Az én szakmám az építészet - az építész pedig elsősorban a házaival beszél. Ha nem épít, nem érdemes szavakkal előadást tartania. Itt a szerves, organikus vagy élő építészetről lesz szó - vagy inkább, a saját épületeim fognak erről beszélni helyettem. Mindössze arra vállalkozom, hogy kommentárokat fűzzek a vetített képekhez.

A szerves, organikus vagy élő építészet csak akkor érthető, csak akkor nem igényel túl sok tipikusan értelmiségi magyarázatot, ha evidens a számunkra, hogy kicsoda Hans Scharoun (1893-1972), vagy Paolo Portoghesi (1931- ). Nem a nevek ismeretéről, inkább a művekről van szó: arról, hogy tudjuk, mit csináltak a múltban vagy mit csinálnak ma. De tudni kell azt is, hogy ki volt William Morris (1834-96) - nem azt, amit a marxista ideológusok állítottak róla, hogy tudniillik utópista szocialista lett volna. Ez minősítés volt, nem tényszerű közlés - de tény, hogy a maga idején, a 19. század második felében ő és társai fölvették a küzdelmet Mammonnal, a pénz istenével. A kapitalista centralizáció Angliában hihetetlen nyomort és elhagyatottságot zúdított a nagy tömegekre: azok a háziipari dolgozók, parasztok és kézművesek, akik korábban a juhok tenyésztése mellett odahaza szőttek is, s akik képesek voltak elsőrangú angol szövetek létrehozására is, most földönfutóvá lettek, bekényszerültek a városokba, hogy éhbérért, a puszta létfenntartásért dolgozzanak. Morris szembeszállt ezzel a folyamattal - a hangsúlyt a pénz helyett a tevékenységre helyezte. Úgy vélte, hogy az embereknek a szellem felszabadítására van szükségük. A Raffaello előtti korszakok szellemisége alapján az emberek egymáshoz való elidegenedett viszonyának megváltoztatását, a régi közösségi szellem feltámasztásának programját hirdette. Ebből hatalmas európai mozgalom nőtt ki, amely a 20. század elejéig ragyogó eredményeket ért el a tőkekoncentrációs folyamattal szemben. De akkor jött az első, majd a második világháború - és győzött a pénz.

Ennek a következményeit nyögjük ma is, itt, Magyarországon. Hiszen mi is látjuk, hogy mit jelent a tömeges elszegényedés, tapasztaljuk a magára hagyatottság érzését a családokban, tudjuk, hogy milyen az élet egy 51 négyzetméteres, hatodik emeleti lakásban. És így tovább. De a küzdelemnek nincs vége.