Esélyegyenlőség - mítosz vagy valóság?

Bárki csinálhat karriert? A tehetség és szorgalom elegendő hozzá? Vagy ez szép álom csupán? Vizsgálatok szerint például Németországban a társadalom nem lett nyitottabb.

A Deutsches Studentenwerk (DSW = Német Diákszövetség) 2004-től tanulmányozta a szociális felemelkedést. Száz gyermek közül, akiknek szülei kevésbé képzettek, 64 az alapfokú oktatásból nem megy olyan oktatási intézménybe, amely után tanulmányait még folytathatná. A maradék 36-ból 25 szerez érettségit, s közülük csak 11 végez egyetemet.

Egy freiburgi politológus, Wilhelm Hennis megmagyarázza az adatokat: sok munkásgyerekből hiányzik a becsvágy, nem akarják többre vinni. Csak az emelkedik fel, aki tényleg fel akar emelkedni, mert például a szülei bátorítják. De még a becsvággyal rendelkező kisebbség felemelkedésének útja is elég rögös, akkor is, ha kiválóan végzi tanulmányait, sőt esetleg tudományos fokozatot is szerez.

Michael Hartmann, az Universität Darmstadt szakembere 6500 olyan ember pályáját elemezte, akiknek esélyük van a doktori cím megszerzésére. Szerinte a szociális helyzet számít, "menedzsernek születni kell", a nagypolgári rétegből származó jelölteknek ötször jobbak az esélyei egy gazdasági vezető pozícióra, és ez a tendencia fokozódik. Hartmann eredményeit úgy magyarázza, hogy a döntő tényező a szuverenitás. Aki proletárcsaládból érkezik, sohasem tud annyira lazán bánni a sikeres polgárok játékszabályaival, hogy ezzel jelezni tudja: "Közétek tartozom, az elithez."

Egy világszerte ismert sportcipőgyártó vállalat 41 éves vezérigazgatója szinte sugárzik az erőtől. Orvoscsaládból származik, fiatalkorában bőven volt ideje nyelveket tanulni. Fellépése higgadt, nem is sejtenők: felemelkedését ő is lankadatlan becsvágyának köszönheti. A népszerűséggel nem törődik, tudatában van saját értékének: már harminc évesen a nagyvállalat egyik igazgatója.

Mit visz magával?

Edelgard Bulmahn

Tudományos szempontból már rég meghaladott nézet, hogy ha a felsőoktatásba való bejutást megkönnyítjük, elég az esélyegyenlőséghez. A már idézett szociológus, Geissler szerint az egyetemek nyitottságát a régi középrétegek tudták a leginkább kihasználni. A 60-as évek óta például az orvosok és ügyvédek gyermekeinek körülbelül 30 százalékkal nőtt az esélye a felsőoktatásba való bejutásra, míg a munkáscsaládokból érkezőknek csak 4 százalékkal. Közben bizonyos, nem olcsó középsokú oktatási intézmények fennen hirdetik: náluk azt is átengedik, akit másutt nem, és érzékeltetik: mindenkit hozzásegítenek az érettségihez. Ennek birtokában már bárhol továbbtanulhatnak.

A kölni szociológus, Heiner Meulemann szerint az egységes követelményrendszerű érettségi ezen a helyzeten sokat javíthatna. A hátránnyal indulóknak javára lenne, ha a középiskolások és egyetemisták objektívabb képpel rendelkeznének képzettségük minőségéről. A vezető rétegek leszármazottainak öntudatával amúgy sem szoktak gondok lenni, a támogatásban részesülő diákok viszont valóban büszkék lehetnének jó jegyeikre. Meulemann úgy véli, ha lennének ösztöndíjak, a tandíj nem jelentene problémát. Ha a felsőoktatás versenyezne a diákokért, jobban törődne a bekerülőkkel is. Egy ügyvéd gyermeke amúgy is tudja, mi a jogi tanulmányok menete, egy hegesztő fia viszont jobban rá van utalva a szolgáltatásorientált felsőoktatásra.

Kanadában, Finnországban és Nagy-Britanniában a tanárok remekül értenek hozzá, hogy a képzett és kevésbé képzett szülők gyermekeit azonos nívóra hozzák. A három országban sok közös van: az iskolák felelősségvállalása, a tanulókról való gondoskodás, és országosan egységes ellenőrzési rendszer. És ezek az államok mindenekelőtt már húsz éve hozzáfogtak oktatási reformjukhoz. Németország viszont még öt éve is elégedett volt magával, és meg volt győződve róla, hogy oktatási rendszerében a szociális helyezet már semmiféle szerepet nem játszik. Az első sokk a PISA-tanulmány elkészültekor érte.

Forrás: Der Spiegel