Ifjú barbárok: Döbbenten nézzük a csodát

Vágólapra másolva!

Egy anekdota szerint Vaszilij Kandinszkij orosz absztrakt festő egy alkalommal belépett müncheni műtermébe, és megpillantotta a legcsodálatosabb festményt, amelyet valaha látott. Döbbenten nézte, fogalma sem volt, kinek az alkotása lehet, és hogyan került oda. Aztán közelebb lépve rájött, hogy egyik saját, fejjel lefelé felakasztott képét nézte olyan megbűvölten. Ekkor így kiáltott: minden lehetséges.

Kiss Virág

Vágólapra másolva!

színház Kolozsvár ifj. Vidnyánszky Attila

Pontosan ez a döbbent csodálat fogja el a nézőt az Ifjú barbárok című előadást nézve a Nemzeti Színházban. Egyelőre a Színházi Olimpián volt látható négyszer, de remélhetőleg később műsoron lesz majd.

Lehetséges, hogy egy mindössze 29 éves rendező, ifj. Vidnyánszky Attila fogta Bartók Béla és Kodály Zoltán életének történetét, az egészet a feje tetejére állította, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeivel, táncosaival és a Tokos zenekarral közösen valami olyan csodát tett a színpadra, hogy az ember nem hisz a szemének. Ez a minden pillanatában modern, fiatalos, szemtelen és szertelen előadás hitelesebben és tökéletesebben idézi meg a két óriási zeneszerző, tudós és értékmentő „életét és munkásságát" – régen így mondták a hivatalos laudációkban –, mint bármilyen tudós tanulmány. Pontosan azt csinálja ugyanis, mint B. és K. – ez a nevük a darabban –, akik maguk sem voltak idősebbek harminc évesnél, amikor nekiálltak felkutatni és megmenteni az utókor számára a magyar nemzeti kultúra és örökség talán legnagyobb kincsét: a magyar népzenét. Az Ifjú barbárok is értéket ment, mert nem emléket állít a két zseninek, nem a múlt, hanem a jelen részének tekinti őket, és ezzel megmenti a feledéstől, attól, hogy múzeumba és levéltárba való, porosodásra ítélt hajdani nagyságként tekintsünk rájuk. És ehhez nem is kell más, mint hogy egy kissé a fejükre állítsa őket.

Lehetséges, hogy ennek érdekében Bartók Bélát például egy fiatal színésznő játssza, Imre Éva, aki Őze Lajos-díjat kapott alakításáért tavaly a Gyulai Várszínház fesztiválján. Megérdemelten. Mert bár egy kicsi, törékeny alak áll előttünk, akinek minden gesztusából árad az (túl)érzékenység, mégis egy férfit látunk. Sokan, akik nem nézik meg a színlapot, meglepődnek, amikor megtudják, hogy egy nő bújt Bartók maszkjába, mások arra tippelnek, hogy egy kamaszfiú kapta a szerepet – persze sokat segíthet a maszk és a paróka, de azért legfontosabbak mégis a tökéletesen kidolgozott gesztusok. B. tétován, görnyedten álldogál a körülötte kavargó események közepette, remegő kézzel igazgatja a szemüvegét, és kezet fogni is nehezére esik bárkivel – ezért aztán egy speciális kabátot kapott, amelynek ujjába néha egy másik színésznő dugja a kezét, akár egy bábjátékos. Így aztán Bartók, mint a népmesei okos lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is, részt is a játékban, meg nem is. És mégis, körülötte forog ez az egész világ.

Néha meg ő forog, egy fadobozra szerelt tárcsán állva, néha Kodály, sőt a végén már ketten együtt, a tárcsát egyébként a többi szereplő hajtja egy kurblival. A furcsa szerkezet nem élő szobor, hanem újraértelmezett, eleven fonográf – vagy ahogy többen mondják: gráf a fonóban –, mégiscsak ezek a mesés férfiak gyűjtötték és jegyezték fel a dalokat, táncokat, nélkülük mit sem ért volna a gép.

Nemzeti Színház/Ifjú barbárok Forrás: Nemzeti Színház/Ifjú barbárok

Hasonlóképpen: zongora is úgy van a színpadon, hogy nincsen. A fekete hangszer csak Ady víziójában jelenik meg – az egyik jelenetben a két zeneszerző művészbarátai is felbukkannak –, B. és K. viszont egy olyan, képzeletbeli zongoraszőnyegen szólaltatják meg a hangszert, amilyet amerikai bevásárlóközpontokban látni, ők persze nem ugrándoznak, hanem néptánclépésekkel játszanak rajta. Mégiscsak ez a legfontosabb kellék, hiszen Bartók például – kis túlzással – előbb zongorázott, mint beszélt. Ezért aztán nemcsak kezeket kap időnként mástól, hanem hangot is. B. az első felvonásban végig néma, helyette a Hang, a narrátor beszél. Néha Bartók eredeti szövegeiből idéz, időnként pedig kölcsön is adja a hangját a néma karakternek, amely aztán a második részben már a saját hangján szólal meg. Kicsit késve, de csak elkezdett beszélni.

És ha már többen rakják össze a főszereplőt, akkor lehetséges, hogy mások viszont több szerepet is alakítsanak. Így aztán van, aki berber harcos, Gyugyi a fonóból és nadrágja – becsülete – vesztett funkcionárius (Farkas Loránd), más Bartók anyja, majd felesége, és féltékeny parasztasszony (Albert Csilla), vagy éppen Eminem, Benny Goodman és székely (bajszos) asszonyság egy személyben (Gedő Zsolt). Váta Lóránd pedig már nem is szerepeket halmoz, hanem eszméket, ő „a századforduló uralkodó politikai áramlata", „a magyar rádió Budapestről", és még minden más is. Amúgy a táncosok játszanak, a színészek pedig táncolnak és énekelnek.