Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Arra hol volt akkoriban lehetőség?
A fővárosban is akadtak lovardák, amelyekből sorra kitessékeltek, amikor bekopogtattunk hozzájuk hatan, tizenöt éves lányok. Utolsónak maradt a Budapesti Honvéd Sportegyesület. Bementünk a központjába – a Lehel és Dózsa György út sarkán –, és addig kóboroltunk a folyosóin, amíg megláttunk egy feliratot az egyik ajtón: „Lovas szakosztály." Az ajtó mögött egy százados körmölt valamit, aki úgy megszeppent attól a hat röhögcsélő kamasz lánytól, hogy azt mondta: jelentkezzünk az Orczy-kert mellett – a Zrínyi Katonai Akadémia, az egykori Ludovika szegletében üzemelő lovardájukban. Majd beírta a nevünket a nagykönyvbe. A lovarda a kilencedik kerület legsötétebb bugyrában volt, az edző pedig láthatóan a pokolba kívánt minket, de mivel a központban már felvettek – mondhatni, hivatalos parancsunk volt – nem küldhetett el, foglalkoznia kellett velünk. Hárman maradtunk az első lóról való leesések, a keményebb edzői instrukciók után.
Ön nem félt?
Hogy ne féltem volna egy olyan méretes teremtéstől, amilyen egy ló. De a többiek visítozása arra sarkallt, hogy csak azért is megmutassam, képes vagyok megbirkózni a feladattal.
A szülei ettől a sportágtól nem féltették?
Nem ismerték a lovas sport veszélyeit, és mire kiderült, már alaposan benne voltam a dologban.
Mennyire alaposan?
A három kitartó lány közül az egyik hobbilovas lett. A másik – akkori legjobb barátnőm – Budapest-bajnokságokon indult. Engem pedig elindítottak az országos versenyeken is. Az országban én voltam az egyetlen lány, aki ezeken részt vett. Bevettek az ifjúsági válogatottba. Lovasként jutottam ki először Nyugat-Európába, Olaszországba, a velencei Európa-bajnokságra. A négyfős csapatban én voltam az egyetlen nő. Sokáig utcahosszal vezettünk, de aztán az egyik csapattársam lova megmakacsolta magát, így csak ötödikek lettünk. A későbbi szabályok szerint, amikor már a három legjobb versenyző teljesítménye alapján számolnak, mi lettünk volna az Európa-bajnokok. Egyébként különös az élet. Eltelt ötven év a lovaskorszakom lezárása után, amikor két budakeszi koncertem között megkeresett egy idős bácsi, akiről kiderült: ő az a százados, aki felvett minket anno a Honvéd lovas szakosztályába. Sokat köszönhetek neki, de még inkább a zseniális edzőmnek, dr. Kollár Kornélnak. Hiszen a színészi tudáshoz szükséges készségek nagy részét is a lovardában sajátítottam el. A koncentrációs képességet, a közösséggel, partnerrel való együttműködés mikéntjeit, etikát, sok mást.
Amikor az érettségi után felvették a Színművészeti Főiskolára, rögtön felhagyott a lovaglással?
Elsőévesként még megpróbáltam folytatni, de egy versenyen súlyos baleset ért. Igaz, nem Karakánnal, vagyis a saját lovammal indultam. Komolyabb agyrázkódásom volt, és két helyen eltört a kulcscsontom. Döntéshelyzetbe kerültem, és a főiskolát választottam, így azonban el kellett búcsúznom Karakántól. Csak az tudja, mit jelent egy ilyen szakítás, aki került már szinte baráti kapcsolatba lóval, vagy más állattal.
Maradt a főiskola, ahol Pártos Géza osztályába járt. A leánynövendékek között társa volt mások mellett Béres Ilona, Szegedi Erika, Tordai Teri, Dobos Ildikó, Polónyi Gyöngyi. Kellemes emlék a négy főiskolai év?
Nagyszerű. Pártos Géza remek pedagógus volt, kiemelkedő pszichológiai tudással. Amit tőle megtanultunk, azt senki mástól nem tanulhattuk volna meg. Eleinte olykor csak nevettünk azon, amit a tudatalatti kapcsán elmondott, de aztán a tapasztalat bebizonyíttatta velünk, hogy igaza van.
Mondana egy nevetésre okot adó példát?
Mondta egyszer: „Kislányok, ha maguk »véletlenül« otthagyják valahol a kesztyűjüket, akkor oda vissza akarnak menni. » Legyintettünk. »Ugyan már, Tanár úr, dehogyis akarnánk visszamenni.« Azt mondta, csak figyeljük meg, hogy miként történik az ilyesmi az életben. Igaza lett, bizonyos véletlenek nagyon is ösztönösen esnek meg, és mindaz »kottázható«. Persze a mi kétkedésünk is érthető volt, hiszen nem sokkal korábban Freud, általában a lélektan nyugati hátterű nagyjainak munkái is tiltólistán voltak. Mindaz, amiről Pártos Géza olyan sokat tudott.
Ön beszélt egyszer arról is, hogy a főiskolán kezdett nyiladozni a szeme a valóságra. Ugyanis gyerekkorában, kiskamaszként elhitte mindazt, amit az Úttörő Színház előadásaiban látott, és amit a propaganda másutt is láttatni akart. A szülei nem említették, hogy a szocializmus nem azonos a földi paradicsommal?
Soha nem mondtak semmi olyat, amitől bajba kerülhetnék, ha kislányként fecsegek valahol, ahol jobb lenne nem fecsegni.
Egy interjúban említette, hogy ifjú színészként erős hatással volt önre Dr. Sík Endre Vihar a levelet... című könyve. Utánanéztem, sajátos sorsú szerző. Eredetileg papnak készült, piarista novícius volt, majd a rendből kilépve jogot végzett, közel került a baloldalhoz, az első világháborúban hadifogságba esett, 1920-ban belépett az Orosz Kommunista Párt magyar csoportjába. Később itthon folytatódott pártkarrierje, 1961-ben a külügyminiszteri posztról ment nyugdíjba. Említett könyve 1970-ben jelent meg, főként a sztálini idők borzalmait tárta fel, a nagy tisztogatások korszakát, de az akkori magyar emigráció ellentéteiről is szó esik benne. A kötetet még a megjelenése napján visszavonták a boltokból, s csak 1988-ban adták ki újra. Az első kiadásának 10 600 példányából még a visszavonás előtt elkelt 9200. Ön abból jutott hozzá egyhez?
Igen. A Pesti Színházzal szemben volt egy könyvesbolt, amelybe olykor bementünk a próbaszünetekben. Amikor megláttam Sík Endre nevét egy köteten, elcsodálkoztam, mert tudtam, hogy ő Sík Igor operatőr édesapja, találkoztam is vele korábban. Még a délutáni visszavonás előtt meg tudtam venni a könyvét. Az említett témákon kívül azt is elbeszéli, hogy akik nem lettek áldozatai Sztálin tisztogatásainak, miként hihették el másokról, hogy azok megérdemelték a sorsukat. Érdemes elolvasni. Számomra azonban nem ez volt az első olyan könyv, ami szembesített a valósággal. Az 1960-as évek elején jelent meg a Gulágot megjárt Lengyel József Igéző című kötete. A címadó kisregényen kívül öt olyan írást tartalmazott, amelyben a szovjet kényszerlakhelyek és táborok világát írta meg. Megdöbbentő élmény volt, ahogy a tárgyban írott későbbi munkái is. Utóbb Szolzsenyicin könyveit is megismertem, de nem tudott olyat írni, amit Lengyel József el nem beszélt volna a műveiben.
Az ifjabbak kedvéért: Lengyel Józsefnek is akadtak utóbb publikálási nehézségei, s az 1968-as csehszlovákiai bevonulás idején szakított a párttal, a kommunizmussal, bár maradt baloldali. Az ön pályafutásához visszatérve: friss diplomásként került be Szabó István első nagyjátékfilmjébe, az Álmodozások kora című alkotásba. A film a rendező 1966-os Apa és az 1970-es Szerelmesfilm című munkáival alkot trilógiát. Ön mindháromban szerepel, de talán a Szerelmesfilm Katája a legmarkánsabb karakter, az - akkori szóhasználattal - disszidálásra kényszerülő magyar lány. Bálint András alakította Jancsit, Kata Magyarországon élő egykori szerelmét, aki egy esetleges közös jövő reményében látogatja meg a lányt Franciaországban. A film – a két másikhoz hasonlóan – azt is kérdezi, hogy mennyire élhető az 1945 utáni vagy az 1956-ot követő honi társadalom. Szerintem a Szerelmesfilm óvatosan azt is kérdezi: élhető-e a rendszer? Vagy ez sarkítás a részemről?
Azt is megkérdezi: miként lehet úgy élni, hogy az ember nem mozdulhat túl egy határon. Elsősorban azért nem, mert bármi történik ott, a határon belül van a hazája, ott élte meg a gyermekkorát. Ha mégis túllépi, oda akar visszakerülni. Ez persze a Bálint András által játszott fiú nézőpontja. A film azt is felveti, hogy vajon vissza tud-e térni a határon belülre az, aki még időben ment el. Ilyen az általam játszott lány, aki 1956-ban távozott, sikerült külhoni kapcsolatokat kialakítania, ugyanakkor nem veszítette el a magyarságát.
A forgatás idején beszélgettek a rendezővel a film mondandójáról?
Nem volt szükség rá. Egy generációhoz tartozunk; Szabó István akkor végzett, amikor elkezdtem a főiskolát, Bálint András pedig egy évvel utánam. Tudtuk, hogy mit beszél el a történet. A téma kapcsán mindnyájunkban volt némi félelem is, ettől vagy attól, a korszakból fakadóan. Aztán a párizsi forgatáson Szabó István talált egy utcatáblát ezzel a felirattal: Rue sans peur. Azt jelenti, hogy Félelem nélküli utca. Ez mindhármunknak nagyon tetszett.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
