Így gyilkolták a magyar emberek a jugoszláv partizánok

Bár a 2. világháború jelentős hadi cselekményei messze elkerülték a Vajdaságot, mégis több ezer itt élő családot perzselt meg a tüze. 1942 januárjában magyar honvédek öltek meg szerbeket és zsidókat Újvidéken és a Sajkásvidéken, 1944/45 telén pedig a jugoszláv titkosszolgálat által szervezett akciókban partizánok gyilkoltak a magyarlakta falvakban, szerte Vajdaságban. A hideg napokért felelős katonai vezetőket elítélték és kivégezték. A magyar állam kárpótlást fizetett a meggyilkoltak hozzátartozóinak, újságcikkek, könyvek és filmek készültek a témáról. A partizánterror áldozatai azonban továbbra is jelöletlen tömegsírokban nyugszanak, szeméttelep, parkoló vagy éppen ravatalozó épült a sírokra. A véres eseményekről pedig csaknem 50 évig, egészen az 1990-es évekig nem beszélhettek az emberek. Több generáció nőtt fel úgy, hogy fogalma sem volt, mi történt a nagyszüleivel. Az 1942-es és 1944-es eseményekről teljesen másként beszélnek a vajdasági magyarok és a szerbek. Lavro-Gazdag Olga és Lavro Ferenc egyedülálló dokumentumfilmet készített a két eseményről 42/44 a Vajdaságban címmel, amely a hideg napok és a partizánterror pontos, egymásutáni feldolgozásával foglalkozik. Szerb és magyar történészek, valamint a meggyilkoltak leszármazottai is megszólalnak, megrázó túlélői vallomásokat is láthatunk az alkotásban, de pszichológusok is beszélnek a filmben. „A célunk az, hogy a két véres esemény bemutatásával a film társadalmi párbeszédet indítson el, és hogy rámutassunk arra a transzgenerációs traumára, amely az események hatására alakulhatott ki az áldozatok leszármazottaiban" - mondta a két alkotó. A 42/44 a Vajdaságban című dokumentumfilmet a Duna World csatornán mutatták be január végén. Interjú Lavro-Gazdag Olgával és Lavro Ferenccel.

Mennyire voltak nyitottak a családtagok, leszármazottak, akiket sikerült megszólaltatnotok?

Lavro Ferenc: Vajdaságban alig él olyan magyar család, akinek ne ölték volna meg közelebbi vagy távolabbi rokonát.

Lavro-Gazdag Olga: Akikkel mi beszélgettünk, általában maguk is a téma kutatói. A filmben megszólal egy túlélő, aki csecsemő volt a vérengzés idején. Ő például szenvedélyesen kutatja a témát. Többnyire tehát nyitottak voltak az emberek, akikkel leültünk beszélgetni, de azért érezhető volt, hogy még mindig tabuként kezelik a véres eseményeket.

Lavro Ferenc: Nagyon sok archív anyaggal dolgoztunk, és azt vettük észre, hogy

sokkal nehezebb volt a korabeli felvételeket megszerezni, mint a korábbi, A brigád című filmünknél.

Azt éreztük, hogy nem szívesen adják ki az archív képeket. Véleményem szerint ez éppen annak a következménye, hogy a két borzalmas eseményt nem beszélték meg az emberek, nem dolgozták fel évtizedekkel ezelőtt. Mi éppen azért készítettük el a filmet, hogy mindenki megtudja, mi is történt valójában, ez talán segíti az események lelki feldolgozását is.

Lavro-Gazdag Olga és Lavro Ferenc fotó: Talán Csaba

Lavro-Gazdag Olga: Éppen ez filmünk egyik fontos célja: a transzgenerációs trauma kezelése.

Kutatások bizonyítják, hogy a tömegmészárlást átélt emberek leszármazottainál is traumatikus tüneteket tapasztalnak a pszichológusok.

Bár a gyerekek, unokák nem éltek át traumát, de az apa, nagyapa, aki túlélt egy tömegvérengzést, tovább örökítette azt. Akár epigenetikai változások is történhettek a leszármazottaknál. Ezt elsősorban a holokauszt túlélőinek gyerekeinél, unokáinál vizsgálták, de nyilván minden tömegmészárlás után ez jelen van. Sőt, még a természeti katasztrófák túlélőinek leszármazottainál is. Szerettük volna megmutatni, hogy a Vajdaság lakosságában is megtalálható a transzgenerációs trauma, amelynek komoly lelki tünetei vannak, akár pszichoszomatikus tünetek is jelentkezhetnek, de depresszióban, poszttraumás szindrómában is megjelenhetnek. Annak ellenére, hogy a családokban nem beszélt a véres eseményekről a nagyapa és az édesapa, rejtve ezek a tünetek ott vannak.

Reméljük, hogy filmünk elindít egy társadalmi párbeszédet, és a családokon belül a szülők, nagyszülők is elkezdenek mesélni a gyerekeknek, unokáknak.

Talán a fiatalok jobban megismerik saját családjuk múltját.

Lavro-Gazdag Olga és Lavro Ferenc fotó: Talán Csaba

A partizánterror áldozatai jelöletlen sírban fekszenek - szeméttelep, parkoló vagy éppen ravatalozó épült a sírokra. A film bemutatása után előfordulhat, hogy megadják a végső tiszteletet a halottaknak?

Lavro Ferenc: Kisebb lépések már történtek, ami örömteli. Természetesen fontos lenne, ha emlékhelyeket alakítanának ki ezeken a területeken, ahol a halottak nyugszanak. Persze volt, aki azt mondta: ha megvalósítanák az emlékhelyeket, előfordulhat, hogy jön egy-két neofasiszta fiatal és megrongálja. A film célja többek között éppen az, hogy a szélsőséges gondolkodású emberek is megértsék, mi történt 42-ben és 44-ben. Tudással és társadalmi párbeszéddel lehet harcolni a szélsőségek ellen. Ha elindul a párbeszéd, néhány év múlva talán az emberek bátrabban visznek majd virágot az emlékhelyekre.

A 42/44 a Vajdaságban című filmet a Médiaklikk oldalán lehet megnézni.