Aki a telefonkönyvet elénekelve is képes volt megnevettetni a Kádár-világ közönségét

Az MTV 1963. szilveszteri műsorában is fellépett, a Slágermúzeum című revüfilmben

Kazal László jómódú családban született, az első világháború során azonban megváltozott az élete, már kamaszkorában dolgozni kényszerült. A színészetet azért választotta hivatásának, mert pincérként úgy gondolta: színpadra kerülve ő is olyan úriember lehet, mint a szállodai étterem vendégei között megforduló színészek. Tehetsége már pályakezdőként sikert hozott, de ifjonti krakélersége mégis megnehezítette az előbbre jutását. Ám idővel, számtalan bonviváni karakter mellett még Madách Tragédiájának főszerepét is eljátszhatta, hogy aztán, újabb bonyodalmak és sikerek után, mint táncdalénekes szerezzen országos ismertséget, egyben népszerűséget. Mindemellett ábrázolókészsége mellett humorára is jól emlékeztek a színházi világban, amely újra foglalkoztatni kezdte – elsősorban komikusi szerepkörben. A második világháború után egy rövid időre a Vígszínháznak lett tagja, de hamarosan átvezényelték a pártállamot pártállami keretek között kifigurázó Vidám Színpadhoz. Néhány év alatt unikális személyiségével olyan elismertségre tett szert, mint a drámai színházak legnagyobb művészei. Akkoriban már csak úgy emlegették: „A Kazal."

A feledhetetlen honorárium

1978-ban a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók által kiadott Hét című lapban készül vele portréinterjú. Az újságíró, Neumann János azzal a felvetéssel kezdi írását, hogy aki csak színpadról vagy a televízióból ismeri Kazal Lászlót, az bizonyára megesküdne rá, hogy a színész italozó ember. Aztán tisztázza, hogy ez puszta előítélet, melynek az az alapja, hogy a színész személyiségét összemossák egyes szerepeivel. Neumann János ezt követően

leírja a színész házaspár tisztes polgári otthonát, megemlítve Balogh Erzsi és Kazal László kedvencét, Tabu kutyát is.

Majd kezdődik a beszélgetés Kazal Lászlóval, amelynek nyomtatott változatában karcosabb történésekről nem esik szó. Illetve csak egyről, már a legvégén, hogy alátámassza Kazal László hitvallását: a nevetés tökéletes medicina. Zárókérdésként Neumann János azt firtatja:

melyik volt a sokfelé megforduló Kazal László számára az a „honorárium", amelyet sosem fog elfelejteni.

Kazal László történettel válaszol.

Ami azt a »honoráriumot« illeti, az nem más, mint egy levél. Szerzője egy olyan lány, aki minden hozzátartozóját elvesztette a második világégéskor s azóta búskomor volt. „A napokban láttam magát egy kabarészámban - írta abban a régi levélben -, és akkor nevettem a háború óta először!" - Hát van ennél nagyszerűbb honorárium?"

A Mikroszkóp Színpadán is számtalan alkalommal nevettette meg a közönséget. A képen a BÚÉK 1974! műsorában, a Rádió Kabarészínházának szilveszteri bemutatóján Gera Zoltánnal Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Nevetni fogsz, ha akarod, ha nem

1981-ben A Kazal címmel készül portréfilm Bilicsi Erzsébet rendezésében. A színész sok egyéb gondolata mellett felteszi a költői kérdést az őt kérdező Kolozsi Bélának:

Tudod, hogy mennyivel nehezebb megnevettetni az embereket, mint megríkatni?

A műsort 1983-ban megismétlik. Akkor már nem csak szakmai berkekben rebesgetik: Kazal László egészsége megromlott, a szívével van gondja.

Egy ideje már maga is említi romló egészségét az interjúiban.

A Kazal című adás ismétlése után Tamás Ervin közöl írást a színészről az Új Tükör című lap márciusi számában.

A címe Kazal játékai.

Helyet kaphatott volna a Nagy mulattatók sorozatában is /Akkoriban futó televíziós portrésorozat. Sz. Á./, de az alighanem szigorúan külföldiekről szól. Így hát csak azt az egyszerű, ámde évtizedek óta népnyelven élő címet adhatták ennek a műsornak, hogy A Kazal. Nem is baj. Jó volt így, mert erre a névre felfénylenek a szemek és mosolyra mozdulnak az arcok, még akkor is, ha „A Kazal" semmit se csinál, csak a színpadon van... A jó komikus-színész mindig nagy cinkosságban van a közönséggel, ez az egyik titka, túl a szakma titkainak ismeretein. Kazal Lászlóra mindennél inkább ez a cinkosság a jellemző, ez a veletek vagyok-magatartás. Volt idő, amikor szemére vetették a „kispolgári engedményeket". Nem hinném, hogy sokat foglalkoztatta ez a szemrehányás. Kazal a kedélyében, a szívében hordozza a jó kedvet; az nevet rajta, akinek tetszik. Tehát majdnem mindenki. Egy életfelfogást vitt a színpadra kupléban, sanzonban, egyszerű dallamokra pergő szóval, víg jelenetben, harsány prózában, önmaga műfaja lett –, ámde minek beszélni múlt időben? Miközben a kertjét műveli, önmaga műfaja maradt, most már ugyan kevesebbszer a nyilvánosság előtt, de ha megjelenik, semmivel se kisebb örömöt szerezve, mint virágkorában. „Komikus" színész. A jelzőt bátran elhagyhatjuk. Színész, a mulattatás képességének kirobbanó erejével és egyszemélyes bátorságával, hiszen ne feledjük: többnyire magányosan állt a vidám színházak színpadán és a pódiumokon, azzal a dacos elhatározással, hogy nevetni fogtok, ha nem akartok is. És a közönség, még az intellektuális igényességére kényes része is, nevetett, mert ahol Kazal megjelent, nem lehetett nem nevetni, még akkor sem, ha a külvárosi gesztusai vagy kiszólásai néha futó feszélyezettséget támasztottak. Kellemesen szerkesztették meg ezt a portréfilmet (...), mert – ez már Kazal érdeme – benne volt a visszavonulás nagy tudománya és a szereplés állandó készsége, amely nem múlik el az évtizedekkel.

Az MTV 1963. szilveszteri műsorában, a "Slágermúzeum" című revüfilmben, pontosan húsz évvel halála előtt Forrás: Fortepan / Hangosfilm

Hozzánk tartozott

Kazal László a színészi létezés lényegét példázva mesélte el olykor a publikumának Salamon Béla utolsó színre lépésének történetét. A sztori szerint Kazal László maga vette át idős kollégája egyik szerepét a Vidám Színpadon. Szorongva, nehéz szívvel vállalta a beugrást, mert jó barátságban volt a már életében legendás komikussal. Salamon Béla aztán az egyik előadás előtt megjelent a színházban kalapban, kabátban, alatta a kórházi pizsamában. Aznap estére visszakérte szerepét Kazal Lászlótól. Parádésan eljátszotta, köszönte a tapsot,

Kazal Lászlónak sok sikert kívánt a darab további előadásaihoz, majd jelmezét visszacserélte a pizsamára, bement a kórházba, befeküdt kórtermi ágyába, majd meghalt.

Kazal László 1983 áprilisában a Magyar Televízió Salamon Béláról készített emlékműsorában is vállalta a megszólalást. Felidézte egykori barátja alakját, s persze Salamon Béla utolsó színre lépésének történetét is.

Kazal László ezt követően hazament, többé nem lépett közönség elé, majd nem sokkal később, 1983. május 10-én halálhírét tudatta a média.

A Népszabadság nekrológja is említette kitüntetéseit, pár sorban felelevenítette pályájának fontosabb állomásait, gyakori televíziós, rádiós jelenlétét. A pártlap a szerző feltüntetése nélkül közreadott visszaemlékezése a következő gondolatokkal zárult:

Népszerűségét a legjobban mégis az mutatta, hogy hozzá tartozott az emberek köznapjaihoz. Évtizedeken keresztül – főleg a rádió közvetítésével – járult hozzá mindennapjaink felderítéséhez, s közben természetesen, ahogyan jó komédiáshoz illik, ahhoz is, hogy egymásra, önmagunkra ismerjünk. Halála mindnyájunk vesztesége, a búcsú tőle egyúttal búcsú életünk egy elmúlt darabjától.

Források:

Kalmár Tibor: Volt egyszer egy kabaré. Gabo Könyvkiadó, 2009.
https://mivanma.reblog.hu/kazal-laszlo
Tobak Tibor: Pumák földön-égen. Ferenczy Kiadó. Budapest, 1989.
Arcanum Digitális Tudománytár