A világhírű magyar operaénekes, aki Pavarottinak is barátja volt

Budapest Bohémélet próba Pavarottival

Kossuth-díjas, kiváló művész, aki megkapta a Magyar Örökség és Príma díjakat is. Gulyás Dénes ötven éve lépett először közönség elé a Honvéd Művészegyüttes énekeseként. Tizenkilenc évesen került a Zeneakadémia operatanszakára, 1978-ban diplomázott. Hamarosan Európa olyan hírneves színházaiban énekelt, mint például a milánói Scala, a Royal Opera House Covent Garden. 1982-ben megnyerte az első nemzetközi Luciano Pavarotti Énekverseny első díját Philadelphiában, s a verseny kapcsán barátságba került Luciano Pavarottival. 1984-től négy évadon át a New York Metropolitan Operában szerepelt. Fellépései további színterei között van Montevideo, Osaka, Tokió, Nagoya, Yokohama, Madrid – hosszan lehetne sorolni. Olyan karmesterekkel, művészekkel dolgozott együtt, mint például Igor Markevich, Doráti Antal, Yehudi Menuhin, Lamberto Gardelli, Claudio Abbado. Gulyás Dénes három éve felhagyott az operaénekléssel, ugyanakkor operarendezőként továbbra is aktív alkotó, tíz éve a Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának igazgatója, valamint prózai szerepben is láthatta a publikum. Az Origónak adott interjújában felidézi pályafutásának fordulatait, Pavarottival való barátságának történetét, ahogy azt is, hogy milyen volt olyan operában énekelni, amelyet egy három Oscar-díjjal kitüntetett film rendezője állított színpadra, aki azonban nemigen ismerte a kottát. A nagy művész 2006 és 2014 között a Fidesz országgyűlési képviselője volt. Gulyás Dénessel a művészetről és a családról beszélget Sztankay Ádám. Persze, az sem marad titokban, hogy gyakorló és unokáiért rajongó nagyapaként mely pedagógiai szempontokat tartja a legfontosabbaknak. 

Hol terem a jó operarendező?

Németországban például van operarendező képzés. Zenés színházi képzés Magyarországon is folyik a Színművészeti Egyetem musicalszakán. Utóbbi lehetőséggel vannak fenntartásaim. Számomra ugyanis tiszta, éles határai vannak annak, amit zenének tekintek. Ami azon túl van, az már valami más.

Mit tekint zenének?

Ami képes formálni a lelket, a személyiséget. Ami kívül esik ezen a határon, az számomra nem zene, hanem valami más.

Ricsaj?

A musicalek zenei panelekből, szegmensekből dolgoznak. Nem a mondanivaló lelkisége szüli meg a zenét, hanem a sikervágy. Ami nem bűn, de másfajta örömet jelent, mint a másféle indíttatásból létrejött művek okozta katarzis. Persze tisztelem és elismerem azokat a kollégáimat, akik hatalmas munkát tesznek bele abba, hogy minél látványosabb, a maguk műfajában színvonalas produkciók kerüljenek a közönség elé. Amelynek kétségkívül igénye van a musicalekre.

Az operarendezőknél maradva: kik azok, akikkel igazán inspiráló helyzeteket élt meg az operaszínpadon?

Kovalik Balázzsal – aki Németországban végzett operarendező szakon – mindig nagy élmény együtt dolgozni. A főként prózai rendezőként alkotó Vidnyánszky Attilával is nagyszerű volt a munka az opera műfajában. Például az Állami Operaházban bemutatott Mavrában, vagy az ugyancsak ott színre vitt Kisvárosi Lady Macbethben. Említettek ugyanis értik a zenét. Számomra fontos, hogy egy opera rendezője „kottista" legyen. A szövegkönyv nem elég, az operát kottából kell rendezni. Hiszen, ahogy arról előbb beszéltünk, a szerzők általában zenében is megfogalmazzák a karakterek lényegét, változásait.

Gulyás Dénes operaénekes, a Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának igazgatója Fotó: Csudai Sándor - Origo

Van rendező, aki egy opera színre vitelénél nem koncentrál a kottára?

Nagy nevekkel is megesik. Marseille-ben rendezte Mozart Titus kegyelme című operáját a Zorba, a görög című, háromszoros Oscar-díjas film rendezője, Mihálisz Kakojánisz. Ő egy CD-lemez szövegkönyvéből állt neki a feladatnak. Én énekeltem a címszerepet. Kakojánisz azt mondta az első próbák egyikén: „Mr. Gulyást küldjék be a nyitány huszonnyolcadik másodpercénél." Mindjárt tudtam, hogy ebből baj lesz. Az egyik bejövetel előtt megkértem a zongoristát: játssz egy picit gyorsabban. Máris felborult a rendező elképzelése, elkezdett tombolni. Odamentem hozzá a kottával, mondtam: "Mester, nézze csak, itt ez az oboa téma, ez a Titusé, a huszonnyolcadik másodperc körül Serviliáé szól." A rendezőnek, aki operát állít színre, muszáj tudnia, hogy melyik zenei mondat melyik szereplőhöz tartozik. A Don Giovanni sem véletlenül indul hatalmas d-moll akkordokkal, ahogy nem véletlenül van d-moll szűkített szeptim a Kővendég érkezése előtt. Baj, ha valaki nem „kottista", és nem ismeri fel a d-moll szűkített szeptimet.

Catherina Malfitano operaénekes és Gulyás Dénes, a két főszereplő a Manon című operában a New York-i Metropolitan Operában Forrás: Gulyás Dénes

Miként született meg végül a marseille-i Titus?

Kínok között. A rendező az utolsó áriám előtt – háromrészes koloratúrária, az egyik legnehezebb, amit valaha énekeltem – azt az instrukciót adta: a megdöntött színpadon szaladgálva énekeljem el. Azt feleltem: „Mester, vagy eléneklem ezt az áriát, vagy a lejtős színpadon szaladgálok." Elkezdett ordibálni. Mondtam: „Mester, hatodik hete próbálunk, én sem ordítottam magával, maga se tegye." Hozzátettem: „Egyébként pedig maga mondhat amit akar, én meg azt csinálom, amit jónak látok." A premier után nagy fogadást tartottak, a rendező és a polgármester külön asztalnál ültek néhány előkelőséggel. Kakojánisz egyszer csak körbenézett, kérdezte: „Hol van Mr. Gulyás?" Mondták neki, hogy ott vagyok egy másik asztalnál a többi főszereplővel. Kérte, hogy ültessenek oda hozzájuk.

Elegáns gesztus.

Különös helyzet volt. A próbák során ő lényegében – természetesen átvitt értelemben – abuzált engem. Én meg visszaabuzáltam, és végül rend lett. Magyar rendezővel is átéltem hasonló helyzetet, miközben én alapvetően mindig is igyekeztem jóban lenni a kollégákkal.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Tanítványaival is harmonikus a kapcsolata?

Amikor csak tudom, ontom nekik a munkát. A Pécsi Massnet Manonban sokan benne voltak, hoztam, vittem őket Pécs és a főváros között, hogy ne kelljen vonatjegyet fizetniük. Más kérdés – és nem a pécsi fellépőkre gondolok – hogy az ifjabb generációkban van rá hajlam, hogy félreértsenek bizonyos értékeket. A Zeneakadémián többször is volt rá példa, hogy egyik-másik növendék azt gondolta: az a teljesítmény csúcspontja, ha képes abban a stílusban énekelni, amilyenben egy már befutott énekes. Igyekeztem elmagyarázni: bármilyen kiválóan idézi meg egy másik operaénekes világát, attól nem lesz több, mint egy utánzat. Az az igazi, ha valaki a technikai tudás mellett képes kialakítani a saját egyéniségét, és a szerepek megformálása közben is abból építkezik. Ez persze sokkal több munkával jár, mint jól lemásolni valamit, ami már kész.

Tizedik éve vezeti a Pécsi Nemzeti Színház operatársulatát. Milyen a kapcsolata a várossal?

Túlzás nélkül mondhatom: szerelmet érzek a város iránt. Ami pedig a színházát illeti: egyetlen teátrumhoz sem kötődtem ennyire, sem New Yorkban, sem másutt. Most kezdtem el azt a könyvemet, amely a pécsi évekről fog szólni. Az igazgatói feladattal járó nehézségek mellett számtalan izgalmas, felemelő élmény köt a városhoz. Ezek nagyrészt a színház különböző előadásaihoz kapcsolódnak.

A Pécsi Nemzeti Színház épülete Pécsen a Király utcából nyíló Színház téren Forrás: MTI/Faludi Imre

Például?

Erősen hatott rám a Kávécsarnok- Tűzoltó címen színre került két egyfelvonásos, Szép Ernő briliáns nyelvezetében, Funk Iván rendezésében; vagy a Horgas Ádám által színre került Szentivánéji álom. A pécsi opera iránt pedig bizonyára elfogult vagyok, de objektíven szemlélve is van miért büszkének lennünk. Katartikus élmény volt a Shakespeare Macbeth című drámájából készült Verdi-opera színpadra állítása. Elsőként Firenzében mutatták be 1847-ben, Magyarországon 1848 februárjában adták elő a Nemzeti Színházban, s most Pécsett is a közönség elé került. Ugyancsak felemelő esemény volt Jules Massenet Manon című operájának bemutatója, amit Budapesten sem játszottak a kilencszáznegyvenes évek óta.

Gulyás Dénes a Pécsi Nemzeti Színház erkélyén Fotó: Csudai Sándor - Origo

Három éve hagyott fel az énekesi megmutatkozásokkal. A döntést azzal indokolta: hiába is tudhat maga mögött egy fantasztikus énekesi pályafutást, ha már nem akar többé azon izgulni reggelente, hogy lesz-e hangja estére. Ez ilyen egyszerű?

Színház nélkül nem tudok létezni, de nem is attól búcsúztam. Ami az operaéneklés lezárását illeti: egymásból következnek a helyzetek. Első könyvem 2012-ben jelent meg. Az a címe: Mekkora Isten tenyere? A saját tapasztalataim szerint nagyon nagy. Gyönyörű helyeken énekelhettem, nagyszerű kollégákkal, hatalmas sikereket megélve. Olykor persze bukásokat, küzdelmeket is, hogy tanuljak belőlük. Ha a Jóisten terheket mér ránk, akkor vállat is ad hozzá – ha már a tenyerébe fogadott. Nagy kegy, hogy huszonöt évig taníthattam a Zeneakadémián. Éneket, dalirodalmat, kamarazenét. Beszéltünk már a rendezésről. Az „inspiratív" New York-i élményem után 1989-ben állíthattam először színre operát, Gounod Rómeó és Júliáját. Ajtót nyitott előttem a lehetőség, sorra követték egymást az operarendezéseim. Aztán újabb ajtó nyílt. 2018-ban prózai színpadon állíthattam színre a Mario és a varázsló Czeizel Gábor által dramatizált változatát. Egyúttal prózai szerepet is játszhattam benne – a két címszereplő önálló karakter maradt, én személyesítettem meg az egyetlen személlyé összegyúrt egyéb férfialakokat. Zenei kötöttségek, vagy éppen segítségek nélkül kellett karaktert ábrázolnom. Különleges élmény volt. Az alapkérdésre visszakanyarodva: olimpikon teljesítményével is egyenlő lehet csúcsformában operát énekelni. Az én koromban már nem vágyom ilyen kihívásra. Miközben sok olyan lehetőséget látok a művészet világában, amelyekbe beleépíthetem mindazt a tudást, amit megszereztem. Nap mint nap érzem, hogy Isten tenyerén vagyok, így a színház aligha kerül ki az életemből.