Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Mennyire volt részese az október 23-át követő eseményeknek, harcoknak?
Fegyveres harcban nem vettem részt, de mindenütt ott akartam lenni. Így aztán menet közben meglőtték a lábamat a Kálvin térnél. Ruszkik lehettek, mert ők céloztak lábra, az ÁVH-sok fejmagasságban lőttek.
Lett következménye a sebesülésének?
A szovjet megszállást követő időszaknak abszurd helyzetei is voltak. A MEFESZ – vagyis a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége –, amely akkor már hivatalosan nem működhetett, ellenben ott székelt a szakszervezetek házában a Dózsa György úton – azt javasolta az ilyen ügyekben illetékessé vált Marosán Györgynek – aki akkoriban az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja volt -, hogy Nagy István festőművészszakos hallgatótársammal együtt küldjenek ki ösztöndíjjal Varsóba, mert sebesültként megérdemeljük. Marosán ahelyett, hogy megkérdezte volna, milyen jogon tesz ilyen javaslatot egy elvben már nem létező szervezet, annyit válaszolt: Van Gomułkának elég fasisztája. Nem mehettünk Varsóba, ellenben folytathattuk a tanulmányainkat a főiskolán.
Diploma után könnyen boldogult?
Az állampárt deklarálta a „teljes foglalkoztatást", vagyis kötelesek voltak a végzett szobrászoknak munkát adni. Más kérdés, hogy milyet. Friss diplomásként Ózd-Bolyokra rendeltek ki, hogy készítsek szobrot egy óvoda elé. Valami „vidám" dolgot. Eredetileg inkább ostobát, mert a kiadott tervben az szerepelt, hogy a szobornak leányalakot kell ábrázolnia, táskával a kezében, mert az óvodások majd iskolába fognak járni, táskával a kezükben. A helyett én csináltam egy hempergő elefántkölyköt. Nem kérték számon rajtam. Akkoriban már az úgynevezett „lágy diktatúra" korszakát éltük.
Ön miként élte meg a hétköznapjait?
Békén hagytak, a mesterség kihívásai jelentették számomra a nehézségeket, a megoldandó feladatokat.
Például?
Például, ha mintázok egy portrét, az hasonlítson a modelljére.
Mire kell ügyelni ehhez?
A lényegét tekintve megfogalmazhatatlan tehetségen kívül szükség van hozzá némi anatómiai ismeretre, arányérzékre, a perspektivikus ábrázolás ismeretére. Mindemellett persze számtalan olyan része van még a szakmámnak, amely lekötötte a figyelmemet. Idővel rájöttem, hogy ha emlékművet készítek, akkor az az emlékmű legyen jól nevelt. Vagyis ne mondjon ellent a környezetének. Illetve mondhat vadakat, ha aktuálisan mondja, úgy hogy közben illeszkedik ahhoz a városrészhez, ahol felállítják. A mai, modern kockaépületek közé nem is szerettem volna szobrot csinálni, mert semmi kedvem nem volt igazodni ahhoz a környezethez. Sivár és unalmas. De egy barokk városban, vagy például a Budai Várnegyedben már lehet játszani. Az Országház utcában a klarisszák egykori kolostorán, melyben egykor az országgyűlés is ülésezett, látható a falon átrepülő apácám. Látszólag meglepő, de valamivel arrébb, az Úri utca egyik mellékutcájában két oroszlánnal és egy közös fejjel látható hasonlóan különös motívum. Mind helyükön vannak. A Budai Várnegyed több szabadságot ad az alkotónak, mint bármelyik másik kerület.
Egyes szakmai vélekedések szerint az emlékműkészítés másodlagos műfaj a szobrászatban. Ön ugyanakkor többször említette: szeret emlékműveket készíteni. Ezek szerint nem tartja másodlagos műfajnak.
Az emlékmű műfaj lett, holott eredetileg nem volt az. Méghozzá - évszázadok alatt, a publikum által folytonosan megszavazva – a legfontosabb.
Miként kell elképzelni ezt a folyamatot?
A Capitoliumi farkas például eredetileg egy etruszk szobor volt, amellyel aztán az etruszkokat beolvasztó antik rómaiak „hirdették" a birodalmukat. Majd a reneszánsz idején Antonio del Pollaiuolo készített a farkasalakhoz kiegészítésként két kis vásott – amúgy oda nem illő – puttót, Róma alapítására utalva. Holott a telt csecsű, oldalra bámuló anyafarkas önmagában mélyebb, ősibb jelentéssel bír. A két puttóval lényegében csak egy zsánerjelenet, ráadásul alig nagyobb az életnagyságnál - miközben a rómaiságot szimbolizáló emlékmű lett belőle. A rómaiságot maguknak követelő hatalmak is mind használják, Romániában is sok helyen fel van állítva.
Értem, de vannak rendelésre készülő emlékművek is, és ön ezek kapcsán említette, hogy nincs ellenére a műfaj.
Az emlékmű általában az aktuális hatalom valamilyen jó tulajdonságát emeli ki. Nem mindegy, hogy ki készíti. Csokonai Vitéz Mihály például verseket írt olykor megrendelésre. Jó volt a költő, a megrendelésre írt versek sem lettek rosszak. Vagyis a tehetség egy emlékművön keresztül is megmutatkozhat. És mivel a legfontosabb műfaj, a szobrász számára feladatként sem utolsó.
Milyen a rosszul sikerült emlékmű?
Például tartalmatlan, de közben bombasztikus, mint a II. Viktor Emánuel-emlékmű Rómában. Már-már olyan hatása van, mint egy tipikus szovjet birodalmi emlékműnek.
A képzőművészeti alkotások időtállósága általában is a publikum, a civil ízlés „szavazatai" alapján ítéltetik meg?
A remekműveket a civil vélekedés tartja fenn. Sosem tévednek, ami több száz évig fennmarad, az mindig a jók közül lett kiválogatva. A capitoliumi szobor farkasalakja is erős alkotás. De persze az is megesik, hogy hiába jó valami, még sincs megszavazva.
Mi magyarázza?
A Milói Vénusznak is van már ugyanolyan rangú kortársa, a Vatikáni Vénusz – ám hiába jó az a szegény vatikáni szobor, ha nincs megszavazva. A Milói Vénusznak azonban le van törve a karja, a szemlélője azt képzel oda, amit akar, alighanem az egyébként tetszetős torzóhoz illeszkedő szép folytatást. Egy komplex mű esetében az ítélkezés már időigényesebb, koncentráltabb figyelmet igényel, nagyobb fáradságot. Egy operát is nagyobb kihívás végigülni, mint elmenni egy dalestre. A letört karú Milói Vénusz olyan, mintha önmaga áriája lenne. A másik, a maga teljességében inkább opera.
Saját művei kapcsán mennyire érdekli a kritika? Érdekli egyáltalán?
Nem nagyon. Nyilvánvaló, hogy a személyem sokakat bírálatra sarkall azok közül, akik más pártra szavaznak. Az rendben van, azt a helyén kezelem. A kritika egy esetben érdekel igazán: ha tényleg okos. Az már önálló műfaj. Egy kritikaként közreadott kiváló írást még akkor is örömmel olvasok, ha nem ismerem azt, akit megbírál. Velem kapcsolatban Rózsa Gyula fogalmazott elgondolkodtató sorokat egy kritikájában, még jó néhány évvel ezelőtt. Azt írta: szerinte „elromlottam", már nem vagyok olyan vad és harcias, mint amilyen tíz évvel korábban. Most pláne ezt írná.
Miért nem olyan harcias már?
Még Orbán Viktor miniszterelnökségét megelőzően hívtak gyakran és sokfelé előadásokat tartani. Olyan embereknek, akik eleve azért jöttek el, mert tudták, hogy igazat fognak adni nekem. Lényegében tartottam bennük a lelket. Gyurcsány Ferenc olyanokat mondott akkoriban, hogy „el lehet innen menni." Őt könnyű kritizálni, mert ugyan megfontolt ember benyomását igyekszik kelteni, a beszéd sem okoz neki nehézséget, de valójában nem okos ember. Ő most már ellenzékben van, ami a legmegfelelőbb státusz a számára, abban a helyzetében nem fogalmazódik meg vele szemben a sarkos népítélet: „Gyurcsány, takarodj!"
Ellenzékben is elég sokat beszél, nemrég azt ígérte, hogy földönfutóvá teszi a jelenlegi kormány tagjait és híveit.
Tudható, hogy miként gazdagodott meg, nem feddhetetlen. Attól eltekintve is figura, megjegyezhető. Azt gondolom, tényleg az ellenzéki szerep számára a legjobb, de az is igaz: abban is lehetne intelligensebb, a hatalom ellen fogalmazott kritikája pedig sokkal jobb. Amit mond, az üres és súlytalan, csak a feltétlen híveit képes felheccelni.
Az említett kritika ellenére érzem önben a harci kedvet. A mai napig dolgozik még?
Ezt a szót sosem használtam magammal kapcsolatban, számomra elsősorban a fizikai munkát végzők azok, akik dolgoznak. A bányász, az arató, a kőfaragó. Én mostanában rajzolni szoktam. Jó barátom Párkányi Raab Péter szobrászművész, aki kiválóan rajzol. Ő azt mondja, hogy számára a rajzolás kegyelmi állapot. Én ezt nem mondhatom, számomra mindig minden feladat volt, bár tudtam, hogy meg tudom csinálni. Így a rajzolás sem kegyelmi állapot, de a „dolgozásnál" több.
Alkotóként mikor volt utoljára kegyelmi állapotban?
Talán soha. Bár néha meglep, hogy amit hosszú évekkel ezelőtt csináltam, azt ma is elfogadhatónak látom. Jöttünk haza egyszer autóval Rómából, és megnéztük Székesfehérváron a Mátyás király emlékművet – jóval a felavatása után. Még a római élmények után is azt kellett megállapítanom: ez az emlékmű rendben van. Számomra talán ezek a kegyelmi pillanatok.
