Mindenhonnan továbbállok, de már régóta van hová hazatérnem

Február 13-án ünnepli 75. születésnapját Földes László Hobo, aki a mai napig elképesztő energiával dolgozik. Évente 120 előadást, koncertet, estet ad, fáradhatatlan, tele van ötletekkel. A legendás Hobo Blues Band frontembere ma a Nemzeti Színház tagja, jelenleg hat darabját tartják repertoáron, mert olyan sikere van minden produkciójának. Jegyeket már hetekkel az előadások előtt nem lehet kapni. Most két új darabon dolgozik. Azt mondja: a családja és a közönség mérhetetlen szeretetéből meríti az erejét. A rendszerváltás előtti időkről, történetekről, a jelenlegi munkáiról és a jövőről is beszélgettünk - a dalszövegein keresztül.

Ha most találkozna a fiatalkori önmagával, ön szerint a fiatalember - saját maga - mit kérne számon most önön?

Azt hiszem, semmit, hiszen nem gondoltam soha, hogy ezt csinálom majd egész életemben. Ötven évvel ezelőtt kezdtem írni - és sikeresek voltak a novelláim. Egy-két filmben is kaptam szerepet - volt olyan alkotás, amit ugyan betiltottak, és volt, amit bemutattak. De még akkor sem gondoltam semmire. Leginkább tagadásban voltam. Csak azt tudtam biztosan, hogy mi nem akarok lenni.

fotó: Talán Csaba

És mi nem akart lenni?

Az apám fia.

Mikor volt az első, igazán átütő sikere?

A legelső koncert volt talán a legjobb az életemben, a Lőrinci Ifjúsági Parkban. Hiszen minden akkor dőlt el 33 éves koromban, 1978-ban. Semmire sem emlékszem, csak hogy elképesztően fogadták. Amatőrök voltunk, hobbiból zenéltünk. Rolling Stones- és Doors-dalokat játszottunk, meg néhány fekete bluest. Mindet magyarul. De még ekkor sem gondoltam, hogy ebből élek majd. Írtam, gimnáziumban tanítottam - úgy gondoltam, hogy ez az én utam. Egyébként szerettem is tanítani.

fotó: Talán Csaba

A Hobo Blues Band 1978-ban alakult meg - már profi zenekar volt. Még ekkor is hobbiból, szerelemből zenélt?

Ősszel Póka Egon beszállt a zenekarba, és szép lassan átalakította az együttest. Mellém állt, amikor még senki sem voltam a zenei világban. A mai napig hálás vagyok neki. Ha nem így történik, az is lehet, hogy amatőr maradok. Nekem az is elég lett volna, mert valóban szerelemből zenéltem. Ugráltam a színpadon, mint Jagger, és élveztem minden pillanatát a koncerteknek. Tudtam, hogy azoknak a rock és blues klasszikusoknak - amiket játszottunk - a zenéi és szövegei sokkal mélyebbek, komolyabbak vagy pimaszabbak, mint a táncdalfesztiválokon befutott zenekarok vagy énekesek számai.

Más utat jártunk, mint a szakmában bárki, és ez azóta sem változott.

Képzelje, milyen lett volna, ha Deák Bill meg én Szörényi Levente és Aradszky László között elénekeljük az „Országút bluest". Nekünk más mestereink voltak - Dylan, Morrison, Jagger, Hendrix, akik más utakon csavarogtak.

Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy a dalszövegeiben ön is benne van. Kigyűjtöttem néhány idézetet a szövegeiből. Ha felolvasom a részleteket, elmondja, hogy éppen akkor, amikor írta, mire gondolt, mit üzent?

Sosem üzentem senkinek semmit, de ha Ön így gondolja, kezdjük.

1979-ben a Rolling Stones Blues című dalban azt írta: „a házra, ahol születtem, tíz bomba repült, a cigányasszony mondta, mikor anyám szült: fiadnak az Isten nehéz sorsot küld, de ha eljön az idő, gördül, mint a kő".

A környékre, ahol születtem, valóban több bombát dobtak a második világháborúban. „Gördülő kövön pedig nem nő moha". Ez a mondás a Rolling Stone mitológia alapköve. Már kissrác korom óta csavarogtam, stoppoltam, később, 18 éves korom után meg nem volt otthonom.

fotó: Talán Csaba

A blues érkezése című dalszöveg így szól: "Hatvannégy novemberében nyakig ültem a síró szélben. Géppisztoly volt a kezemben, de nem a saját fegyverem. (...) Még vörös zászló lengett, rajta három szakállas pasas, amikor ideért az első blues, a Kis vörös kakas."

Ez teljesen precíz dalszöveg - pontosan így történt minden. Katona voltam, és éppen éjszakai őrségben álltam az őrtoronyban. Táskarádiót hallgattam, keresgéltem az adókat, és teljesen véletlenül megszólalt a „Kis vörös kakas" blues, a Stones játszotta. Ott, abban a pillanatban beleszerettem. Nem voltak társadalmi vagy családi gyökereim. Így élni nem volt könnyű. A szabadság magányos dolog - ezzel mentettem fel saját magamat, amikor éppen pocsékul voltam. Sokszor megpróbáltam bekerülni közösségekbe - ilyen volt kiskoromban az utcai banda, majd a kosárcsapat, a katonaság, vagy később a zenekar. A honvédségnél kerültem először igazi közösségbe. Ott komoly gondok voltak velem - hadbíróság elé is állítottak -, de a társaim kiálltak mellettem, és ha kellett, megvédtek. Aztán jött a Kex együttes és környezete, egy laza csoport, ahová én is tartoztam. Ott énekeltem először, nekik írtam a második dalszövegemet is „Csillagok ne ragyogjatok!" címmel. A Hobo Blues Band nem volt a szó szoros értelmében vett csapat, ugyanis nagy generációs, kulturális és zenei különbségek is voltak közöttünk. Minden tag egy generációval fiatalabb volt nálam. Bár nem készültem muzsikusnak, nem tanultam énekelni, mégis szerencsém volt, mert egy idő után a legjobbakkal játszottam, mint Póka, Deák Bill Gyula, Fuchs Laci, Solti János, Tátrai Tibor. A zenekart leginkább a siker tartotta össze. Csak Póka volt kivétel, ő sokáig a magáénak érezte a HBB-t.

Egy idő után mindegyik felállásban úgy éreztem, az aranytojást tojó tyúk vagyok. A Hobo Blues Band 42 éve alakult és 9 éve lett vége. Nem tudtam tovább csinálni, mert a kilencvenes évek közepétől a tagok közül többen már nem „játszottak", hanem „dolgoztak" az együttesben.

1985-ben írta a Bohóc Bluest, ami így szól: „Több mint negyven év a csillagok alatt, utam csapdák között nagy baj felé halad, bár én szerelemből játszom ezt a zenét, tudom, mire kellek, kinek, és miért."

Ez parafrázis. Van egy dal, az „Ars Bluesica". Ebben található az eredeti szöveg, amely így hangzik:

Negyven évig nem tudtam, ki vagyok én, de minden eljön a maga idején, nem vagyok zászló a mások ünnepén, szelep vagyok az ország fenekén."

Ez volt az első változat. De nem ment át a cenzúrán. Kimentem a folyosóra, és megírtam a „Bohóc Bluest". Visszamentem és felolvastam. Erre azt mondták: inkább maradjon az első változat. Végül csak rá egy évre jelenhetett meg, mert éppen 1985-ben volt a szocializmus 40 éves. Egy születésnapon pedig nem illik durrogtatni.

Nemrég találtak egy filmet, amelyben dr. Erdős Péter - aki a Kádár-korszak alatt a teljes magyar könnyűzenét irányította - azt nyilatkozta, hogy az egész szakmában egyedül tőlem tartott.

fotó: Talán Csaba

Több dalszövegét betiltották, sőt, két nagylemezét nem engedték kiadni. Azon gondolkodom, hogy a dalszövegeinek írása közben pengeélen kellett táncolni, hogy átmenjen a cenzúrán, de mégis üzenjen. Valóban így volt?

Tudja, mindenki lengeti a zászlót a rendszerváltás óta, meg jajgat, hogy őt üldözték. Ez rám nem vonatkozik. Én átvittem hat lemezt, és csak kettőt tiltottak be. Ez nem tiltás. A Kexet vagy a Syriust üldözték, sőt kiüldözték az országból. Míg a mi lemezeink zöme megjelenhetett. Talán azért is - ha nem veszi nagyképűségnek -, mert szellemileg magasabb szinten álltam, mint a cenzorok, akik nem tudták megkülönböztetni Dylant a Stonestól, Adyt József Attilától.

A „Ki vagyok én?"-ben hallható, hogy „Nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt...". Erdős Péter behívatott, és azt mondta: hogy képzelem, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány égisze alatt ilyeneket írok. Mondtam, hogy diplomám van, értelmiségi vagyok. „Jó, akkor mehet'" - felelte Erdős. Azért viszont feljelentett, hogy az egyik koncerten kijelentettem, „Úgy döntöttem, gazember leszek." És bíztattam a közönséget, legyenek ők is azok. Pedig csak annyi történt, hogy púppal a hátamon, csaknem a földig hajolva, III. Richardként jöttem be a színpadra, és szó szerint őt idéztem. Hát, a régi elvtársak nem nagyon ismerték Shakespeare-t.

A közönsége ismerte?

Természetesen, nem biztos. Nézze, József Attila néhány versére vagy Ginsgberg „Leples bitangjára" is azt hitték, én írtam. Aztán mikor kiderült, hogy ezek nem az én műveim, megszerezték a köteteket és a könyveket. A Szabó Ervin Könyvtárból meg jó párat kiloptak.

fotó: Talán Csaba

Térjünk vissza a dalszövegekre. Abból nem volt baja, amikor a Moszkva tér blues-ben azt írta: „A Moszkva térig jár az 56-os busz (...), hideg keleti szél a szoknyák alá fúj, langyos nyugati szél újságokat fúj"?

Na, az kicsapta a biztosítékot. Mondtam Tóth Dezső miniszterhelyettesnek, hogy az 56-os busz tényleg a Moszkva térig jár. Tajtékzott, mert a Moszkva szó együtt szerepelt egy dalszövegben 56-tal együtt. Ők nemcsak az embereket, a gondolatot is üldözték.

Nagy előnyöm volt az, hogy nem készültem erre szerepre, nem érdekelt, hogy van-e lemezem, vagy nincs. Az első lemezeink dalait élőben próbáltuk ki, az emberek előtt. Így sokan már megjelenésük előtt ismerték azokat. Kis kazettás magnóval felvették őket a bulikon, és másolatokban terjesztették egymás között. A Budai Ifjúsági Park hangmérnökének parancsba adták, hogy a Hobo koncerteken még az összekötőszövegeket is rögzítsék. Képzelem, milyen hatása lehetett annak a felvételnek, ahol az MSZMP KB által kiadott május elsejei jelszavak között hangzott el a „Gazember", a „Moszkva tér blues".

Mindezzel együtt állítja azt, hogy nem üldözték?

Igen. De a Beatricét tényleg üldözték. Nagy Feróék voltak az első számú célpont. Kiadták, hogy fel kell oszlatni a zenekart, és el kell terjeszteni róluk, hogy fasiszták. Rájuk küldtek egy álszociológust, aki tönkredumálta őket és szétmentek. Ők az úgynevezett csöveseknek játszottak. Mi mindenkinek játszottunk, akit érdekelt a zenénk.

Attól nem tartott, hogy az önök koncertjén szándékosan provokálni kezdenek beépített emberek?

Hozzánk nem lehetett beépülni, mert az évi 2-300 koncert alatt annyit voltunk együtt, hogy még azt is tudtuk egymásról, amit nem akartunk. Az ugyan egyszer, 1979-ben Tatán előfordult, hogy koncert után péppé vertek a rendőrök. Rám eresztettek két kutyát, lefújtak, aztán eldöngettek. De ez a reakciós és imperialista elemekre való lesújtás volt, nem belső bomlasztás.

Miért?

A „Szimpátia az ördöggel"-t nyomtuk, ebben elhangzik, hogy „Nekem minden zsaru bűnöző és minden bűnöző szent és a fej a farok, mert én Lucifer vagyok..." Ettől borultak ki és megértem őket.

Diósgyőrben, a Vasas Művelődési Házban 1980-ban véletlenül benyitottam egy terembe. 40 zsaru ült ott tíz kutyával. Mikor bejöttek a koncertre, mi levonultunk és beszóltunk, hogy amíg itt vannak, addig nem játszunk tovább.

Ma ez dicsőségszámba megy, de az igazság az, hogy a dolog nem volt olyan súlyos. Tizenegy megyéből kitiltottak minket, de nyolcban játszhattunk.

Koncert a Papp László Sportarénában Fotó: Hajdú D. András [origo]

Talán éppen ide illik a következő idézet A jó zsaru balladája című dalszövegéből: „Én ott ráztam a korlátot, ahol mindenkit szabályok kötnek, ahol csak ütnek, vagy köpnek, esetleg felkötnek."

Az ember nem azért játszik bluest, hogy lázadjon, hanem mert szereti. A balhé akkor kezdődik, amikor azt tiltják. Nem arra törekedtem, hogy megfeleljek bármilyen elvárásnak vagy közegnek. Azt írtam, ami jött. Kiváló partnerem volt Póka Egon, írtunk vagy 150 számot, és a legtöbb bejött. Nyomtunk vad bluesokat, rock and rollt, József Attilát, Faludyt, Ginsberget, néha még poénból kuplékat is. A rádió sosem játszott tőlünk semmit. (Ez ma is így van.) De mégis rengetegen ismerték azt, amit csinálunk. Az, hogy megjelenhettek lemezeink - bár mindegyik hatalmas üzlet volt az MHV-nak (Magyar Hanglemezgyártó Vállalat) -, nem várt ajándék volt. Ám a dolog a koncertezésről szólt és szól ma is.

Ha már Ginsberget említette: itt van egy újabb dalszöveg a Good bye Allen című dalból: „Hideg pályaudvar, nyolcvan november, hogy bírjuk ezt tovább - kérdeztem, csak a humor segít, szólt ki a vonatból, ennyi maradt nekem a leples bitangból."

Allen Ginsberg 1980 őszén hat napig volt itt, Eörsi Pistával jöttek el hozzánk. Ginsberg boldog volt, amikor látta, hogy az emberek üvöltik a „Leples bitangot" vagy a „Halál apa bluest". Azt is megtudta, hogy a kötetét nagyobb példányszámban adták el Magyarországon, mint Amerikában.

Egy reggel az Astoria szálló halljában találkoztunk. Az egyik sarokban ott ültek a nyomingerek, a szálloda hallját is bemikrofonozták. Jobbra néztem, és láttam, hogy az egyik asztal terítője a földig ér, aztán az asztal „kicsit odébb ment". Amíg itt volt Ginsberg, bárhová mentünk, kaptunk kíséretet. Az utolsó napon kikísértük a Nyugatiba, ami most is tele volt szürke kabátosokkal. Eörsi éveket ült a Kádár rendszer alatt és azt kérdezte tőlem, hogy a zsaruk Ginsberg miatt jöttek, vagy miatta, vagy miattam?

Allen Mester felszállt a vonatra, lehúzta a fülkéje ablakát. Odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy lehet ezt kibírni? „Humorral, barátom".

Óriási segítség volt, még pimaszabb lettem. Egy bohócot nem könnyű kinyírni.

De nemcsak őt, hanem az összes mesteremet komolyan vettem. Pilinszkyt, József Attilát, Morrisont, Viszockijt, meg a többit, ahogy azokat is, akik játszani tanítottak: az elején Pókát, Fodor Lajost, Ascher Tamást, Jordánt, Vidnyánszkyt.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Amikor például A szökevények hajója című dalszöveget olvastam, ami így szól: „Fogd az útlevelet és most ne moss fogat, menekülj a tetőn át, így odaérsz talán, a szökevények hajója a kikötőben vár, másnyelven beszélsz, más nyelven írsz, de magyarul álmodsz, magyarul sírsz.", azon tűnődtem, hogy soha nem gondolt arra, hogy disszidál?

Soha. Ide tartozom, ebben a közegben élek. Ráadásul az emberektől hatalmas szeretetet kaptam. És bár sokszor érzem úgy, hogy az én hazám nem az én országom, mégsem akartam lelépni soha. Tudja, kétféle csavargó van. Az egyik szeret utazni, felfedezni, ismerkedni, a másiknak menekülnie kell. Nekem az utóbbi jutott. Az emberek pedig befogadtak és megvédtek - sokszor saját magamtól is.

Sosem veszítettem el a hitemet, hogy itt a helyem.

A szó „művészi" értelmében egyetlenegy pillanatig sem voltam válságban. Ez abból adódik, hogy mindig több ötletem volt, mint amit meg tudtam csinálni. Ez nem változott az elmúlt években sem: ha most megnézem a naptáramat, tele van 2021 is.

A vadászok kivonulása című dalban megemlékezett arról, amikor kivonultak a szovjet csapatok. Valahogy így szól: „Azt hittem, hogy rosszul látok, hazamennek a vadászok? Elsőként köszöntse nagy taps a hazainduló Batu kán elvtársat a Nagy Mongol Nép Hurál fővadászát. Aztán búcsúzzunk II. Szulejmán nagy török vadásztól, aztán Haynautól és a 40 évig itt vadászott szovjet elvtársaktól."

Sajnos Eichmannt és Brezsnyevet nem írtam bele.

Jó, ebbe a dalba nem, de azért az Országút Blues-ban benne van: „B. elvtárs Szegeden a Volgájába szállt." Ez Brezsnyev, nem?

Persze. Az eredeti szöveg úgy hangzott: „B. elvtárs Moszkvában a Volgájába szállt." Úgy rúgtak ki, hogy a lábam nem érte a földet. Át kellett írnom az első sort, így B. elvtárs végül a dalban Szegeden szállt a Volgájába.

Menjünk vissza a rendszerváltás utáni időszakhoz. 1990 márciusában turnéztunk először a határon túl. Ez volt az első alkalom, hogy átléphettük a határt. Tíz Könny Koncert volt. A Hobo Blues Band volt az első zenekar, amelyik Erdélyben játszhatott. (Nem a Bikini.)

Indulás előtt, még itthon kitaláltam, hogy egy magyar és egy román zászlót összevarratok, és így kezdem a bulikat. Tombolt a közönség, pedig a fele román volt. Amikor Gyergyószentmiklóson játszottunk, a koncert után visszamentem a színpadra a csuromvizes törülközőmért. Tíz centi magasan állt a víz a jégstadion pályáján, mert a két óra alatt a közönség lába alatt felolvadt a jég.

fotó: Talán Csaba

Jó néhány dalban érződik a szomorúság - az évek múlása nagyon megviseli? Mondok példát: az Apák rock and rolljában így ír: „Nyomtam a bluest, amikor nem nyomta senki, szerelem volt, ugye tudod? Voltam baba, bábu, bohóc és bolond, már csak egy rock and roll papa vagyok. Hát, ennyi volt csak az egész? Mondd, miben vettünk részt?"

Ha megnézi a Beatles és a Rolling Stones, vagy akár Jimi Hendrix munkáit, láthatja, hogy ők a saját gondolataikat, érzelmeiket fejezték ki a saját generációjuknak. Ugyanabból a nemzedékből származtak, mint a hallgatóságuk. Erről én lekéstem, 33 évesen megkésve kezdtem a bluest. Az én korosztályom Illésre meg Omegára járt, ha még járt. Akikhez képest én zenében, szövegben és előadásban ellenkultúra voltam. Tudtam, hogy későn jöttem - és ezért írtam az „Apák rock and rolljában", hogy „az én időm lejárt". Egyébként már 1978-ban is úgy gondoltam, hogy nem vagyok korszerű. Talán soha nem is voltam az: de ma sem nosztalgiázom, megyek előre.

Akkor mire gondolt, amikor „A blues siratása" című dalban ezt írta: „Legyek új próféta, vagy okos tanár? Nagy idők tanúja, bölcs veterán? Akinek díj és nyugdíj is jár, de csak egy rekedt bohóc vagyok, aki pusztában kiabál."?

Tudja mit mondott Lenin? „A tények makacs dolgok". Csináltam, amit csináltam. Talán azért volt sikerem, mert soha nem magammal foglalkoztam, hanem azzal, amit csinálok. Most úgy érzem, hogy amit magam mögött hagyok, túlél engem - és ez nagyszerű dolog.

Sokszor mentem valami ellen - ami nem tetszett -, és megyek ma is.

Gyalázzák egymást ismeretlenek,
Álnevek mögött úgy, sunyin lapulva,
És a gyerekek mind Nyugatra mennek,
És hízik a bunkó nomenklatúra.
Mondják, szolgának lenni jobb, mint rabnak,
S mint Petőfi kutyái talpat nyalnak.
Mindegy, hogy zsidó, cigány, vagy magyar,
Neki van igaza és ölni akar.

A 2018-as „Új Magyarországból" van az idézet. Pár éve azt mondtam egy interjúban, hogy a 60-as, 70-es években erkölcsileg jobb állapotban voltunk, mint most. Egy szerencsétlen, hájfejű hülye ezt úgy értelmezte, hogy szerintem a Kádár-rendszer jobb volt. Oltári nagy baromság. Ez a mondat mindössze azt jelenti, hogy az emberek jobban összetartottak akkoriban. Talán éppen azért, mert amiben éltünk, gyalázatos volt. Most pedig ölik egymást. Nem azt nézik, hogy ki mit csinál, hanem azt, hogy ki mit mond, hol rúghatnak a másikba. Ez döbbenetes.

Az a szerencsém, hogy nem kellett politizálnom soha - mert a közönség mindig velem volt. Pedig a baloldal utál, mert azt hiszi, beálltam a jobboldalra, hiszen a Nemzeti Színházban dolgozom. A jobboldal meg azért, mert úgy véli, beálltam balra. Az „Új Magyarország" kapcsán egy balos megkérdezte, hogy ezt nekem lehet? Persze, feleltem. Azt csinálok, amit akarok. Engem Vidnyánszky Attila soha nem cenzúrázott. Aztán eljöttek az előadásra és gratuláltak.

Földes László Hobo és Vidnyánszky Attila egy sajtótájékoztatón Fotó: Polyak Attila - Origo

Ha már a Nemzeti Színháznál tartunk: mivel készül az új évadra?

Most két anyagon dolgozom. Az egyik az „Utcazenész" amelyben egy vén, magyar slágerzenész visszaemlékezik, hogyan lett sztár, hogyan csúszott le, és közben mik történtek vele. A másik előadás feljelentésekből és rendőrségi jegyzőkönyvekből áll össze. Tavaly - 30 év után - kikértem a Történeti Levéltárból ezeket, és kiderült, hogy 31 dossziém van. 282 oldalt írtak rólam nyomozók, kihallgatók és besúgók. Vidnyánszky felkért, hogy írjak ezekből és a betiltott dalokból egy darabot.

Már az első olvasáskor kiderült, hogy több ügyemnek nyoma sincs, igen fontos anyagok eltűntek. Lelepleztem egy ügynököt is - a könnyűzenei élet köreiből -, akinek nem lehet kiadni a nevét. Ami volt, volt, ha nem kerül nyilvánosságra, attól még megtörtént és én megírom. Ezeken kívül még egy egy szál gitáros lemezen dolgozom.

Hé, Magyar Joe! című darab a Nemzeti Színházban. Földes László Hobo és Rácz József. Rendező: Vidnyánszky Attila Fotó: Polyák Attila - Origo

Február 13-án ünnepli a 75. születésnapját. Sokan ennyi idősen a sarki közértig is nehezen tudnak elmenni, ön pedig többórás, egész estét koncerteket, előadásokat ad, évente 120-at. Honnan meríti az energiáját?

Egyrészt a családomból.

Márti feleségem és két lányom olyan mérhetetlen szeretettel árasztanak el, ami minden nap hihetetlen erőt ad.

A lányaim már felnőttek, de a mai napig nagyon szoros a kapcsolatunk. Most, mielőtt ide jöttem, a kisebbik lányomat felhívtam az egyetemen, hogy mikor jön haza. A nagyobbikat is kerestem, nem vette fel, ezért most duzzogok. Ha mindannyian együtt vagyunk, gyalázatos poénok mennek. Federico Fellini Amarcord című filmjét ezerszer láttuk már, de a mai napig többször megkérnek, hogy együtt nézzük meg, és én kommentáljam a jeleneteket - ők pedig sírnak a nevetéstől.

A másik hatalmas energiaforrás a közönség.

Az ő elnéző, évtizedes szeretetük hihetetlen. Úgy érzem, többre tartanak, mint ami vagyok. Nehéz feladatokat is róttak, rónak rám.

Nemrég Berettyóújfalun a József Attila est után egy fiatalember odajött hozzám, és kért, hogy mondjak fel egy verset a rögzítőjére. Megkérdeztem, miért? Elmondta, hogy a szerelme halálos beteg és az utolsó kérése azt volt, hogy tőlem halljon egy József Attilát. Valahogy eldadogtam az „Ódát", a fiú felvette. Egy hét múlva jelentkezett, hogy a vers még időben eljutott a lányhoz, aki röviddel utána meghalt. Szomorú történet.

Voltak szépek is. Autószerelő öcsém barátja megkért, hogy a fia házasodik, és székely szerelmével együtt azt szeretné, ha én adnám össze őket. Hiába mondtam, hogy ez az egyház, vagy az önkormányzat feladata, addig erősködött, hogy egy csodálatos délutánon felolvastam két szöveget, amit nekik írtam, meg Szent Ágoston gyönyörű levelét, elmondtam pár verset, megöleltem, megáldottam őket és továbbálltam.

Ilyen az életem, mindenhonnan továbbállok, de már régóta van hová hazatérnem.