Opera szilencium és járvány idején, avagy miért több a munka, ha nincs is

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 132. LEVÉL

Kedves Néném,

Tudtuk pár hete, hogy bekövetkezik, mégse számolhatok be arról, hogy éjt nappallá téve vészterveken törtem volna a fejem. A világháború kitöréséről vagy az oroszok '56-os visszafordulásáról szoktak lírai hangon ilyesmiket írni. Hogy élesen sütött a nap, az éjszakai világvége-dekadencia már rég mámorosan ijesztgető árnyait másnapra mindig felülvilágította a csakazértis megérkező reggel, és a babakocsival flangáló anyukák meg a padokon lehunyt szemmel pihenő öregek egyaránt úgy érezték, hogy az örökkévalóság békéjét szívják magukba. Aztán jött egy hadüzenet. Vagy egy hír. Vagy egy légósziréna. Vagy egy repülőraj és a bomba.

Remélem, ez a nyavalyás vírus lesz a mi életünk, sőt a gyermekeink életének is „a" háborús élménye. Hogy szombat reggel 6.50-kor tele az élelmiszerpláza parkolója, a polca meg üres. Hogy azon gondolkozom, hogy csinálok szélesebb internetet, hogy a gyerekek közül a gimnazista három egyszerre figyelhesse majd a digitális tanórát otthonról. S hogy bár most három hétig nem játsszunk az Operával semmit, azon kapom magam, hogy még többet kell dolgozni, mint előtte... Ezek eddig elképzelhetetlen problémák voltak.

Hazudnék, ha azt írnám Kegyednek, mindenki úgy fogadja a helyzetet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – főleg, hogy vannak köztünk funkcionális analfabéták (ez ugye, most szimbolikus), és még az se biztos, hogy a normalitás nagykönyve megvan, nem tüzelték-e el esetleg.

Mi úgy voltunk vele, hogy bár a Kormány rendelete tartalmazta a 100-as számot, a szöveg lényege mégis fontosabb, nem beszélve az egészségünkről, így semmilyen csoportos próba, kisebb előadás se menjen, álljunk le teljesen. Persze, rögtön kapom a berlini linket, hogy az Unter den Linden-i Staatoper bezzeg eljátssza a teljes Carment teljes puccban, teljesen üres nézőtér előtt – teljesen Daniel Barenboimmal, a főnökkel a pulpituson. Én meg erről azt gondolom, hogy teljes őrültség. Aki már látott zenekari árkot, énekkari öltözőt, Carment és Josét egymás felé fordulva szikrázni a reflektorok gegenjében, sejti, mire célzok. Mert nem szikrák pattognak a halál-jelenet féltékeny indulatában, hanem nyálcseppek, kórokozók porladnak ott, vagy repülnek a másik felizgatott, átmelegedett – nem, nem! – nyálkahártyáira, orrán-száján át. És a kiizzadt énekkar általában nem keleti kényelmű öltözőkben vedlik oda és vissza, a zenekari árok pedig amúgy is portanya, ha hetvenen-nyolcvanan benne forrnak, abból ilyenkor semmi jó nem sül ki. És a fúvósok még maszkot se vehetnek. Egyszóval: ez tilos.

Mi szabadságoltuk a csoportos művészeti tárakat, tehát a zenekar, énekkar és a balett tagjai otthon dekkolnak most: gondolom, van, akinek pihenést, másnak esetleg unalmat, megint másoknak – habitustól függ – idegesítő szociális klausztrofóbiát jelent. De ez az egyetlen megoldás, és még mindig ott a könyv, a lemez, a tévé, a film és a net, vagy urambocsá, a gyakorlás. És a család – nem felejtem el, csak nem másznék bele a magánéletekbe. Majdnem 500 művészünket érte el ez a sors, és mondom, lehet ezt is felháborodással fogadni (leginkább az alapbér miatt, erre még visszatérek), de bőven lehetne rosszabb is. Egyszóval háromhetes otthoni nyugalmat kívánok mindegyiküknek.

Az Opera más tárai, például az öt nagy színpadi egység (díszítők, világosítók, kellékesek, öltöztetők, fodrászok) 240 munkatársa, vagy a gyártóüzemek 130, az épületüzemeltetés 75 dolgozója még kitart: őket egyrészt a roppant méretű Eiffel Műhelyház csinosítása, az ott zajló munkák befejezése köti le, másfelől Operaház és Irodaház híján még mindig 24 budapesti bérleménybe szétszóratva létezünk, tehát pakolni, leltározni, átnyálazni, katalogizálni, költöztetni, javítani mindig van mit. A legszomorúbb, mikor az éppen meghaladott (úgy értem, a vírus miatt már elő sem adott, vagy nagy valószínűséggel ugyanerre a sorsra jutó) premierek díszleteit-jelmezeit készítjük... A 170 fős adminisztráció nagy része home office-ban, rotálva tart ügyeletet, mert mi ezalatt ugyanaz a hatalmas intézmény volnánk, amelynek sem hosszútávú tervezési vagy középtávú gyártási-szervezési folyamatai nem állhatnak meg, ahogy bért is fizetnünk kell, ezer humán- és rezsiügy topog itt, tudomást sem véve az elnehezült munkavégzés okáról. Valami azt súgja, nem lesz ez sem így sokáig, pedig ezek a kollégák nem nagy tömegben vannak együtt, a pandémiás terv szerint haladunk és védekezünk, de előbb-utóbb szükség lehet az ő hazaküldésükre is. Mint az állam központi intézménye, vigyázó szemünket az Operatív Törzsre függesztjük, amint parancs jön, mi is lépünk tovább.

De Néném, hadd essen szó most a jövőről kicsit. Se a helyzet, se az ebből kinövő problémák megoldása nem szerepel az operaigazgatók munkafüzetében – mert hát nincs ilyen kurzus se. Ahhoz, hogy a leggyorsabban tudjunk majd visszakapcsolódni az életbe, több, egymástól egy-egy héttel eltolt tervet készítünk, magyarán mivel nem tudni, meddig tart ez az egész, szimulálnunk kell az április 3-as, 10-es, 17-es és 24-es kezdést, és nyilván ha úgy adódik, megyünk előre az időben, és/vagy új információink lesznek, ki kell majd dolgoznunk a május elsejei vagy még későbbi kezdéssel átalakított évadterv-verziókat is. Az opera és a balett ugyanis összetett és robusztus erőforrásokat kívánó műfaj, ha A napon nyitható a színház, B napon még nem tudunk több száz kolléga összehangolt munkáját igénylő előadást közönség elé vinni. A balettegyüttesnek körülbelül egy hét kell a minimum többhetes leállás után, míg újra formába lendül, tehát ennél hamarabb nem lehet a kollégákat előadásra kiírni, mert még a balesetek kockázatát is megsokszoroznánk. Ami az operát illeti, itt is elég körültekintőnek kell lennie a tervezésnek. Leírom a főbb lépéseket:

• megnézzük, mi következne a kiírt évadtervben (hisz az a cél, hogy mihamarabb visszataláljunk a megépített vágányra);
• maradt-e rá elegendő próba?
• ha nem, el lehet-e játszani az adott művet koncertszerűen? (erre a Don Carlos sokkal alkalmasabb, mint a Parsifal, a Dead Man Walking (Ments meg, Uram!) viszont sikolt a színpad után, azzal tehát így nem kísérletezünk;
• ha valahogy elő tudnánk adni, ráérnek-e a szereplők?
• ha mindenki megvan, vajon ráér-e a zenekar, hogy állnak a szolgálatszámai?
• ha itt sincs gond, nézzük, mi van az énekkarral: a két játszóhelyen ütközés is lehet, átlagosan csak énekkari művészek felének-harmadának van egy-egy darabra jelmeze, hisz csak egy részük volt benne egy-egy produkcióban – meg kell tehát vizsgálni, a létszám, a szólamtudás rendelkezésre áll-e, most nem is beszélve a szolgálatszámról;
• mivel általában egy szereposztásban jövünk ki darabokkal (ha több szereposztás volna, a próbaidőszak lehetőségei darabolódnának), így egyszerre több produkciót is kell játszanunk, hogy pihenőnapjuk lehessen az énekeseknek: vajon mi tud lenni adott esetben a váltódarab. És itt kezdődik elölről: maradt-e elég idő annak a próbáira stb...

Azt külön írom a szempontok alá, hogy nyilván fél szemmel azt is figyelni kell, miként lehetne a törölt előadásokat pótolni. Itt a szűk keresztmetszet maga az évadterv, amelynek vágányára nem lehet más tengelytávú eszközzel visszatérni. Mi mégis próbálkozunk. Tehát bár az évadterv minden színpadunkon és termünkben teljesen teleírott határidőnapló, szoríthatunk egyet rajta, hogy az esti próbák helyett egy-egy előadás is beférjen, de akkor is újra kell kezdenünk az iménti hétlépéses játszmát azzal a nyolcadikkal megtűzve, hogy vajon van-e átfedés az énekesek között, és ha igen, milyen természetű (közép- és kisszerepet egymást követő napokon is el lehet énekelni).

Ez az ütemezett tervezés a premierprodukciók kapcsán aztán egészen el tud lehetetlenülni. Ezek a darabok még nincsenek készen, különböző szintig jutottak a leállás előtt, de pl. a Don Carlos vagy a Keresztkantáták hathetes szokásos próbaidőszaka még egyáltalán el sem kezdődött. Ugyanakkor a Carlost német alkotók tennék színpadra: ha ők nem jöhetnek ki, és/vagy ide nem jöhetnek be legalább egy hónappal a premier előtt, tehát április közepén, akkor nehezen lesz abból színpadi előadás. (Illetve sehogy.) A Parsifal még nehezebb helyzetben van, hisz bő 4 órát kell bepróbálni, megrendezni, az némelyik rövidebb operának a kétszerese, ugyanakkor csak tíz nap maradna éppen ennek a különleges műnek a csoportos próbáira – ez nyilván lehetetlen, ebből már csak koncert tűzhető ki, ha ügyesek vagyunk – és a vírus is úgy akarja.

A balett még annyival bonyolultabb, amennyivel egyszerűbb: ha hangfelvételre kortárs balett készül, oda nem kell zenekar és nagy díszlet színpadi műszakkal, de pl. a próbafolyamatokat ők is zsúfolt naptárban ütemezik, ráadásul a híres külföldi koreográfusok betanító balettmestereinek ráérésétől függően beillesztve. Tehát már most tudható, hogy bizonyos balettek nem tudnak működni május derekán még egy április 3-as továbbindulással sem, mert épp a mindenképpen kimaradó három hétben zajlott volna az előrehozott próbaidőszakuk egy külföldi művész időablaka miatt...

A közel 1200 közalkalmazott kollégánk alapbéren lesz (ez rossz hír azoknak, akiknek jövedelmük harmada-negyede az előadásokhoz kötődő közreműködési díj, hisz azt nem kaphatják meg) – sokan, ahogy írtam, munka nélkül, mások valamennyi, de otthonról végzendő feladattal. Csak a vezetésnek fő most még jobban a feje, és ha Néném még bírja, gyorsan leírom, miért.

Szerintem sokan azt hiszik, hogy ha elmarad az előadás, akkor a zárva tartásból jövő haszon elve érvényesül. Hisz akkor nem kell honoráriumot fizetni a számlás énekesnek, karmesternek, és a zenekar, énekkar, balett spielpénze is a kasszában marad – sőt, az ültetők pénze is, talán még a rezsin is lehet húzni egy keveset. És ez igaz. Akkor viszont miért nem fizetünk, kérdezheti bárki, hisz a vírusról valóban senki sem tehet, ráadásul ennyi előadás – csak április 3-ig 49 nagytermi programunk törlődik, a kisebbeket most nem számolom – kiesése számos művészegzisztenciát megrendíthet. Márpedig, amikor plusz támogatásért harcolok, mindig aláhúzom: az Opera monopóliuma nemcsak lehetőséggel, de felelősséggel is jár: például mi tartjuk el a teljes magyar énekestársadalmat, azt a kb. 100 művészt, aki az elitet és a középszerepeseket is jelenti.

Csakhogy vannak nézők is a világon, sőt, valójában miattuk csináljuk az egészet, ugye. A 49 előadás potenciálisan mintegy 45 ezer néző bérlethányadát vagy napi jegyét érinti, és ha a nézők jegyeik árát készpénzben vagy utalással vissza nem is kaphatják – vis maior –, természetesen a hozzánk befizetett összegről vouchert kapnak, amivel későbbi előadások helyeit vásárolhatják meg. Néném mindig jó volt közgazdaságtanból, tehát most már tudja: azzal, hogy ma a dologi és a személyi illetmény rovat is lassabban fogy majd, legkésőbb ősszel, az amúgy is kiélezett helyzetű év végén előáll majd egy komoly bevételcsökkenés: alig lesz majd, aki pénzért vásárol az új évad bérleteiből vagy jegyeiből, hisz beváltja az utalványait. Külön nehezíti az egyensúlyban maradás mutatványát, hogy míg azt egyszerű kalkulálni, mennyit „spórolunk" (miközben, persze, próbadíjakat fizetünk, a hétvégi netes videófelvételekben közreműködőknek 1-1 gázsit is, az Eiffel építésének őszi csúszása miatti pótlások törlése (!!!) miatt duplán pórul járó kollégákat is legalább a 70%-os szintig kárpótoljuk, ha tudjuk), addig a hiány mértéke csak a végül tényleg beváltott voucherek és a színházakba biztosan nem varázsütésre, csak lassan, óvatosan visszatérő közönség vásárlási hajlandóságának tényei szerint ítélhető meg. Röviden: ha most szociálisan korlátlan intézményt játsszunk, ősszel nagyon könnyen lábon lőhetjük magunkat, és a végén ugyanazok az énekesek esnek el azért őszi-téli előadásoktól, mert vis maior dacára kárpótolva lettek most. Szóval ezzel csak óvatosan.

Amúgy is van veszteség elég: az Operaházban az építkezés ellenére nagyon jól működő és a közös konyhára jól hozó OperaTour és a boltjaink forgalma most nullán áll, nem tudják jövedelmükkel kisegíteni a napi működést. Valaminek majd a kulturális szférával is történnie kell, hisz amit fentebb hosszan írtam, a többieknél ha kisebb számokkal is, de ugyanúgy tendál. És jövő szombaton avattuk volna az Eiffelt! Ezt a pechet... Néném, most befejezem, mert még úgy tűnne, hogy nem az életünk a legfontosabb. Pedig dehogynem. Kegyed most arra figyeljen, meg az összes operás is.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2020. március 14.