Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Jean-Paul Belmondo írt ajánlást Király Levente új könyvéhez, amelyet Enni Morricone életéről írt. „Hatalmas elismerés Király Leventének, aki ezzel a könyvvel emléket állít Ennio Morriconénak, aki egy igazi Mester volt, és akivel hatalmas öröm volt együtt dolgozni. Nagy zeneszerző volt, aki tehetségével több filmemet gazdagította. Igazán megilleti őt a tisztelet, hogy a nagyközönség jobban megismerhesse” – írta Belmondo az ajánlójában. A Maestro című könyv érdekes történeteken keresztül mutatja be azt a kisfiút, akit az iskolában csodagyerekként tartottak számon, mivel hatévesen már zenét szerzett. A kis Morricone mindig jobban szerette édesanyját, mert ő mindent elnézett neki. Ezzel szemben édesapjára sokszor haragudott, amiért gyakran tanulással és szobafogsággal büntette. Morricone érzései édesapja halálakor változtak meg. Elmondása szerint akkor jött rá, hogy
mindent, amit az életében elért, csak az édesapjának köszönhette.
„Amikor gyerek voltam, két vágyam volt: először orvos, később sakkozó szerettem volna lenni. Mindkét esetben ki akartam volna tűnni a saját szakterületemen. Azonban apám, Mario, aki hivatásos trombitás volt, másképp gondolta. Egy nap trombitát tett a kezembe, és azt mondta nekem: »Az egész családomat ezzel a hangszerrel tartottam el. Ugyanezt fogod csinálni te is a családoddal!« Beíratott hát a konzervatóriumba trombita szakra, és csak évek múlva kötöttem ki a zeneszerzés szakon. A zenei harmónia kurzust dicséretes eredménnyel végeztem el, és minden tanárom azt tanácsolta, hogy ebbe az irányba menjek tovább” – idézi a könyvet a Magyar Nemzet.
Morricone tizennégy éves volt, amikor nagy fordulat állt be életében: édesapja megbetegedett, és helyette neki kellett beugrani trombitálni az éjszakai bárokba. Eleinte a megszálló német csapatok tisztjeinek, később az amerikaiaknak zenélt, akik élelmiszerrel és cigarettával fizettek. Természetesen ez utóbbit is élelmiszerre cserélte Morricone a nehéz időszakban. A kisfiú a nehézségek ellenére is helytállt: éjszaka mint bárzenész és családfenntartó tevékenykedett, nappal pedig mint konzervatorista. Kissé kilógott a sorból azzal, hogy a hangszeres tudás mellett zeneszerzést, kórus- és karvezetést is tanult. Az ötvenes években pedig már hangszereléssel kereste a kenyerét. „Én annyira szerettem a zenét, hogy néha még enni is elfelejtettem.
Mikor a család ebédelt, én mindig a zongoránál ültem és komponáltam.
Még karácsonykor is szolfézst tanultam, mert édesapám, ha nem tetszett valami, mindig tanulással büntetett.” Ennio Morricone az 50-es évek végén kezdett végképp lemondani gyerekkori álmáról, vagyis arról, hogy orvos legyen. „A filmzenék írása előtt sok különböző dolgot csináltam. Először feldolgozásokat és hangszereléseket készítettem olyan zeneszerzők számára, akik nem akarták megírni azokat, mert lusták voltak. Fokozatosan vettem észre, hogy egyre több munkára hívnak, és megvalósíthattam az álmomat, hogy zenét írjak a saját nevem alatt.” Morricone karrierje elején Dan Savio és Leo Nichols álnéven dolgozott. Erre – a közhiedelemmel ellentétben – nem azért volt szükség, mert nem bízott önmagában, hanem azért, hogy a hazai spagettiwesternekre egyre jobban ráunó olasz közönség azt higgye, egy külföldi remekművet hallhat.
Morricone szinte örökké dolgozott. Sokszor hajnalban kezdett, máskor pedig éjszakába nyúlóan szerezte egymás után zenéit. Néha előfordult, hogy a hangok és az ötletek az álmaiban villantak be. A több mint ezer zenei darab, amelyet Ennio Morricone szerzett, még akkor is nagyon sok, ha ezeket évtizedek alatt írta. Azt mondta korábban, hogy nála az ihlet bárhonnan jöhet. „Igazából mindenhol a zenét hallom. Komponálok akkor is, amikor sakkozom, az utcán sétálok vagy a piacon vásárolok. A legtöbb ötletem teljesen hétköznapi helyzetekben születik meg. Szerencsére Olaszországban élek,
itt mindig éri valamilyen hatás, szín, élmény az embert, amit aztán a zene nyelvére le tud fordítani.
Nem kell leírnom a hangjegyeket, mindig is fejben dolgoztam. Elég rágondolni a dallamra, és már össze is áll a zenemű a fejemben. Számomra a zene olyan, mint az étel: nem tudnék meglenni nélküle.”
Morriconét közeli hozzátartozói visszahúzódó, szemérmes, önmagával és másokkal szemben is szigorú embernek ismerték, aki, bár alapvetően magányos természet, néha mégis közösségbe vágyódik. „Zeneszerzőként elefántcsonttoronyban élek, elszigetelten. Kizárólag teljes nyugalomban, a külvilágtól elzártan tudok alkotni. Nem az a típus vagyok, aki élvezi a nyüzsgést, és mindenáron jelen akar lenni. A lényemnek a másik része viszont igényli az eleven kapcsolatot a közönséggel.”
Morricone szeretett Magyarországra jönni, mivel hazánkat a kultúra fővárosának tartotta. „Akárhányszor Magyarországon jártam, úgy tapasztaltam, hogy a magyar emberek magasan kulturáltak és nagyon jóindulatúak. Mindig szeretek Budapestre jönni. A magyar zenészek professzionálisan magas szinten vannak, mindemellett kedvesek és jól nevelt emberek. Büszkék lehetnek magukra.” Ennio Morricone keresztény családból származott, a hit emberének vallotta magát, elárulta, hogy ha vallásos témájú zenét írt, akkor a személyes hite is mindig megjelent az alkotásban. A zene – Morricone szerint – rendkívül közel van az Atyához. „A zene egészen biztosan közel van Istenhez. Ugyanakkor a zene benne van az ember lelkében, elméjében is. Lehetővé teszi számára, hogy elmélkedjen. A zene egy egyetlen igazi művészet, amely valóban az örök Atyához, az örökkévalósághoz közelít” – mondta erről. Morricone sohasem kérkedett a hitével. Ugyanakkor, ahogy idősödött, egyre többet és egyre intenzívebben foglalkozott Istennel. „Mindig is meghitt viszonyban voltam Istennel. Néhány éve azonban még többet foglalkozom a lelki életemmel. Nem tudom az okát, egyszerűen így esik jól. Sokat imádkozom és szentáldozáshoz járulok. Reggel hétkor megyek szentmisére, de gyónni nem járok olyan sűrűn, mert általában nem követek el túl sok bűnös dolgot. Azért megyek a templomba, mert úgy érzem, hogy teljes odaadással tartozom az isteni jelenlétnek, aki különösen erősen van jelen azon a helyen.”
Az egészségét féltve őrző Morricone haláláig nagyon tudatosan élte mindennapjait. Nemcsak dolgozott, de rendszeresen mozgott is, hogy idős korában is bírja a fizikai megterheléssel járó színpadi munkákat. „Ha rajtam múlik, én halálomig komponálok és vezényelek, mert annyira szeretem a zenét. Azt hiszem, a sírig fog elkísérni. Hogy milyen lesz a túlvilág, nem tudom. Remélhetőleg jó lesz” – mondta az olasz komponista Király Leventének, aki A Maestro címmel könyvet írt Ennio Morricone életéről.
