Elvállalta Ádám szerepét a Nemzeti Színház nyitó előadásán, ezért a Vígszínház vezető színészei elfordultak tőle

Szarvas József önéletrajzi monodrámájának sajtóspróbája a Nemzeti Színházban 2019 január 23-án Szarvas József önéletrajzi monodrámájának sajtóspróbája a Nemzeti Színházban 2019 január 23-án
Szarvas József önéletrajzi monodrámájának sajtóspróbája a Nemzeti Színházban 2019 január 23-án
Vágólapra másolva!
Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész. Tanyasi gyerek volt, apja akaratából tanulta ki a hentesmesterséget, majd néhány kanyar után rátalált igazi hivatására. Két éve jelent meg az életét iróniával feltáró Könnyű neked, Szarvas Józsi című könyve, amelyet együtt jegyzett Bérczes Lászlóval. Tavaly darab is született a történet egyes részeiből a Nemzeti Színházban, amelyet Pustol a hó - avagy Könnyű neked, Szarvas Józsi... címmel játszanak. Tizennyolc éve tagja a Nemzeti Színháznak, már az intézményt megnyitó Madách Imre-mű, Az ember tragédiája ünnepi előadásának is részese volt Ádám szerepében. Elmeséléséből kiderül: az első Fidesz-kormány idején felépített és átadott Nemzetiben vállalt szerepléséért a Vígszínházban jó néhány - fogalmazzunk így: másként gondolkodó - kollégája elfordult tőle. Nagyon jól érzi magát Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházában, emellett 2007-től saját színházat is működtet az Őrségben. A viszáki nyári teátrum egykori barátja emlékét őrzi nevében: Kaszás Attila Pajta Színház. Szarvas József az ugyancsak Viszákról indult Tündérkert mozgalomnak is alapítója, amely erdész barátjának, Kovács Gyulának inspirációjára jött létre, s kizárólag őshonos gyümölcsfák szaporítása a célja, de közösségformáló mozgalomként a kultúra terjesztésére is alkalmat kínál. Akárcsak a Kaszás Attila Pajta Színház, valamint az ott működő „kultúra visszatanuló összművészeti bázis" programjai is. A színész Origónak adott telefonos interjújában elmeséli, milyen útja volt olyan emberként, akinek elvették a múltját, akinek eleinte a nadrágszíj mindig csatos véginek csattanása, a kapanyél koppanása ritmizálta az életét.
Vágólapra másolva!

Hívták a Katona József Színházhoz, de ön leszerződött Kaposvárra.

A Katonából akkoriban néhányan elmentek, szerepeket kellett volna átvennem, de én nem akartam szerepeket átvenni. Ellenben elmehettem a Babarczy László igazgatta kaposvári színházhoz, ami akkor még mindig egy műhely volt. A direktor mellett Ascher Tamás, Mohácsi János, Bezerédy Zoltán, Znamenák István rendeztek, nagyszerű volt a színészi gárda is. Volt, aki féltett, hogy vidéken ragadok majd, de én engedtem a kíváncsiságnak. Még úgy is, hogy a privát életben is kockázattal járt a dolog, hiszen a feleségem és a fiam Budapesten maradtak. Életem első, felnőtt szakmai döntését hoztam meg. Méghozzá jót, amit visszaigazolt a következő négy évad.

Eljátszotta például Rettegett Ivánt Bulgakov Iván, a rettentő című darabjában, Mohácsi János rendezésében. Genet Balkonjában a Rendőrfőnököt Babarczy László rendezésében. Lessing Bölcs Náthánjában Náthánt a vendégként Kaposvárott rendező Valló Péter munkájában. Mindeközben, 1998-ban, a monte-carlói fesztiválon megnyerte a legjobb férfialakítás díját Mihályfi Imre A Szórád-ház című televíziós sorozatában eljátszott szerepével. Amiről utólag értesült, mert a magyar illetékesek úgy gondolták, hogy egy kaposvári színészt úgysem adna ki a színháza egy külföldi díjátadó ceremóniára. Fájt?

Röhögtem rajta. Az ügynök halálát próbáltuk, az ebédszünetben hívtak a hírrel, de mindjárt mondták, hogy már az ünnepélyes átadó is lezajlott. Hónapokkal később kaptam meg a szobrot az MTV egyik irodájában. Magyarázták, hogy a honi hagyományok szerint a gyártó céget illetné, de az csődbe ment. Vihettem haza egy pukkanós szatyorban. Ezüst Nimfa-díj a hivatalos neve, figyeltem, hogy reagál a klímaváltozásra a panelban. Kezdett barnásodni, láttam, hogy nem is ezüst. De még mindig szép, szeretem.

A kaposvári történet négy év után „kifáradt". Elment szabadúszónak, annak ellenére, hogy az a „státusz" nem passzol a habitusához.

Elmentem Zsámbéki Gáborhoz azzal, hogy jönnék a Katonához, de azt felelte, most nincs szabad állás. Mondtam, kivárom, amíg lesz. Pedig Iglódi István hívott a Nemzeti Színházba, Marton László hívott vissza a Vígszínházba. Játszottam is mindkét helyen, ahogy máshol is, de nem tartoztam sehová. De nem is tudtam „belakni" a helyzetet. 2000-ben jöttem el Kaposvárról, 2001-ben már hívott Szikora János, és kérdezte: nem játszanám-e el Ádámot az új Nemzeti Színház nyitóelőadásában.

Szarvas József (b) George Dandin és Majzik Edit (j) Madame de Sotenville szerepében Moliere Dandin György, avagy a megcsúfolt férj című vígjáték próbáján a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban 2017. január 25-én. Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Tanulságos történet kerekedett belőle.

Amikor kiderült, hogy az új Nemzeti átkerül az Erzsébet térről oda, ahol végül fel is épült, mindenki erről beszélt a szakmában. Még Kaposvárott voltam, amikor jött a hír. Ültem egyszer a piacon, kolbászt ettem néhány fiatal kollégával. Mondtam nekik, bárhol is épül meg, az a lényeg, hogy játszani kell benne, hiszen az ország első színháza lesz. Megdermedtek, elhűlve kérdezték: te elmennél oda játszani? Kérdeztem, hogy miért ne? Csóválták csak a fejüket. Magamtól kérdeztem akkor, hogy vajon mit tudnak ezek a fiatalok, amit én nem, ami miatt nem lehetne játszani a még fel sem épült Nemzeti Színházban?

Bizonyára másként gondolkodtak a világról.

Kirekesztve egy színházat a szakmából, mert másként gondolkodnak a világról? Persze aztán tapasztaltam, hogy különböző forgatásokon, más szakmai színtereken ugyanez a többségi vélekedés, hogy ott nem szabad majd dolgozni. Nem szabad? Értettem, mi van mögötte, de józan ésszel mégsem értettem. Aztán Szikora János elvállalta, hogy megrendezi nyitódarabnak a Tragédiát. Akkor arról kezdtek beszélni szakma szerte, hogy nem lesz színész, aki szerepet vállalna benne. Nekem erről is teljesen más volt a véleményem. Amikor Szikora felhívott, hogy vállalnám-e Ádám szerepét, azt feleltem: jól kiizéltél velem, mert vállalom. Tudtam, hogy a következő naptól a szakmai barátaim nagy részét kitörölhetem a telefonregiszteremből. És ez így is történt.

Miként kérték számon a döntését?

Négyszemközt soha nem ért retorzió. Az igazodási kényszer mindig „bandában" jön. A Vígszínházban éppen a Lear királyt játszottuk, álltunk jó néhányan a takarásban – köztük igen magas rangú színészek –, és egyszer csak azt vettem észre: mindenki háttal áll nekem. Sorolhatnám az eseteket, de minek.

A Tragédia próbái milyen hangulatban teltek?

Életem egyik legjobb ízű munkája volt. Szikorával, az Évát játszó Pap Verával, Alföldi Róberttel Lucifer szerepében. Közben még folytak az épület belsőépítészeti munkái is, de én még a szakmunkások kopácsolását is élveztem. Jó volt látni, ahogy egyre szebb lesz körülöttünk minden. Életem legnagyobb adománya volt megérkezni a születőben lévő új Nemzeti Színházba. Bárki bármit beszélhetett körülöttünk, én átéreztem a felelősséget. Nem azért, mert Schwajda György csapatába kerültem. Hanem azért, mert a Nemzeti Színház tagja vagyok. Még úgy is, hogy valójában akkor még vendégművészek voltunk, egy évre szóló szerződéssel. Mindeközben arra is volt példa, hogy egy újságíró, akinek elmondtam, mennyi örömöt jelent számomra a helyzet, azt találta kérdezni: „Nem lehet, hogy te szeretni akarod ezt az épületet?" Néztem rá mosolyogva: „És azzal mi a baj?" Hozzátettem, hogy szeretném szeretni azt a Nemzeti Színházat, amely a nemzeti gondolattal együtt száműzve van a szakmánkból. Márpedig a nemzeti kultúránk a színházművészetben is megér egy fórumot. Saját sorsom kapcsán is fontosnak tartottam a dolgot.

Amennyiben?

Tanyasi gyerek voltam, de a szüleink téeszben dolgoztak, meg mi is, közben mindenütt ment a szöveg: a párttal, a néppel egy az utunk. Arról is beszéltek, hogy a múltat végképp el kell törölni. A hozzám hasonlókat minden kulturális gyökerükről le is metszették a születésünk pillanatában. Vidéken éltünk, de nem voltunk parasztok, semmit sem ismertünk a paraszti lét kultúrájából. Úgy vették el az életemből a múltamat, hogy meg sem tapasztaltam. Mégis éreztem a hiányát. Mit értettem én a népdalaink, néptáncaink, regéink, meséink mélységeiből? Olyan írók voltak kiirtva a honi színpadokról, mint Móra Ferenc, de még Móricz Zsigmond is csak „véleményezetten", előjelesen, kritikai szemszögből kerülhetett színre. Rengeteg olyan értéke van a nemzeti kultúrának, ami megérdemel egy önálló fórumot, ahol azok is koncentráltan szembesülhetnek mindazzal, akiknek korábban nem volt rá lehetőségük.

Szarvas József (k) Táncos Csuda Mózes szerepében a Nemzeti Színház Tizenhárom almafa című előadásának próbáján 2020. március 5-én. A korabeli dokumentumok, levéltári adatok, valamint Wass Albert azonos című című regénye alapján írt színdarabot Vidnyánszky Attila rendezte. Forrás: MTI/Illyés Tibor

Tizennyolc éve tagja a Nemzeti Színháznak. Mindig könnyű volt az ottlét?

Jordán Tamásnak, Alföldi Róbertnek is megvolt az elképzelése a színház arculatáról, műsoráról. Én pedig tettem a dolgomat színészként, alázattal és szorgalommal. Ha Robi idején akadtak is feszültségek, akkor azokat kezeltük, utólag nincs mit beszélni róluk. Azután jött Vidnyánszky Attila.

Utolsó mondatából kihallani az elégedettséget.

Vidnyánszky Attila kultúrában gondolkodik, és kétségkívül a nemzeti kultúra áll hozzá a legközelebb. A lelkéhez, idegrendszeréhez, nem is tudna másként működni. Másfelől kétségkívül az egyik legprogresszívabb rendező, akivel a pályám során találkoztam.

Ön kevésbé progresszív?

Az általam létrehozott viszáki Kaszás Attila Pajta Színház kultúra visszatanuló összművészeti bázis működése kapcsán azt mondhatom: én vagyok az ország egyik legprogresszívebb színháztulajdonosa. Tíz évvel ezelőtt egy ilyen műhely megalapítása kapcsán még lehülyézték az embert. Ma ezt is lehet, kapaszkodót nyújtani a panelrengetegben meghasonlott embereknek, akiket elűztek a kultúrájukból. Ezt a célt szolgálja az őshonos gyümölcsfák megőrzésére létrejött, Viszákról indult Tündérkert mozgalom is, amelyhez Kovács Gyula pórszombati erdész adta szorgalmát, tapasztalatát, tudását és hitét, valamint az inspirációt. Fel lehet tenni a kérdést: miként kapcsolódik össze a gyümölcsfák megőrzése a Kaszás Attila Pajta Színház programjaival? Sokak számára az is progresszió, ha valaki kimondja: nemzeti kultúránk a közösségből táplálkozik. Ilyen közösségi élmény a gyümölcsfák gondozása, ahogy ilyen volt tavaly az ifjabb Vidnyánszky Attila vezette Sztalker-csoport és a gyulai Várszínház közös produkciója, A vízkereszt, de amúgy mindegy című előadás viszáki bemutatása is. Vagy Pál István „Szalonna" és bandája, valamint Berecz István és néptáncosainak viszáki fellépései. Ugyancsak fontos élmény volt, amikor a Cantemus Gyermekkórus, Berecz András, a Muzsikás Együttes és Fülei Balázs Üdvözlettel Kovács Gyulának címmel közös esttel köszöntötték a Tündérkert mozgalom atyját. Kultúránk felidézése, annak visszakérdezése jelen viszonyaink között a legprogresszívebb konzervatív gondolat.

A karanténtól indultunk, ami a viszáki programokra is alighanem hatással lesz. Miként éli meg?

Tavaly, Gyümölcsojtó Boldogasszony napján százharminc gyerek volt ideszervezve a portámra. Majd jövőre jönnek megint. Erdélyből, Szombathelyről, Szentgotthárdról, Seregélyesről, Budapestről. Mert meg akarják élni az örömet, ami az itteni együttlétben, a kultúránk lényegét megmutató különböző programok során megélhetnek. Vagy akkor, amikor Kovács Gyulával együtt ojtják be a gyümölcsfákat. A Kaszás Attila Pajta Színházat 2007-ben indítottuk el. A mögöttünk lévő idő a garancia arra, hogy túljutva a járvány által ránk kényszerített kényszerszüneten, úgy tegyük tovább a dolgunkat, ahogy eddig. Ahogy az helyes. Csak tisztábban!