Nyugodjunk meg, ez már tényleg az - ajánlónk a Sziget első napjára

Nagyon bájos dolog az, ha az ember naívan azt gondolja, majd ő szépen átböngészi a Sziget programfüzetét, honlapját, applikációját, akármilyét, aztán majd tűpontos menetrend szerint végigjárja a kiszemelt programokat. Nem. A Szigetre nem azért megy az ember, hogy órarendet állítson össze magának, hanem azért, hogy kiszakadjon a hétköznapokból, lehunyja a szemét, hátradőljön, és szinte súlytalanul beleboruljon a szabadságba. Ez a Sziget. De azért adunk némi támpontot, persze. Ugye tisztában vagyunk azzal, hogy ma teltház van? És ugye ezeket a sorokat már a K-hídon sorban állva olvassuk? Később ugyanis szinte lehetetlen lesz a bejutás. Mi szóltunk. Előre.

Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor őrült idegességben, szinte zakatolva ültem egy vacak műanyag székben, körbetekerve mindenféle biztonsági vackokkal, karabínerek lógtak még a hónaljamból is és félelemtől vicsorogva, összekocogó fogakkal próbáltam beszélgetni egy mellettem ülő belgával valami abszolút jelentéktelen dologról. Életemben először készültem a bungee jumpingra.

Nyilván a Szigeten történt ez.

Persze úgy, ahogyan valószínűleg az esetek nagy többségében ez történni szokott: az egyik cimborámmal addig-addig hajszoltuk magunkat („úgysem mered”), hogy végül ebben az említett székben találtam magam. A történethűség (meg a maradékcukorhoz hasonló maradékbüszkeség) kedvéért fontos leírnom azt is, hogy ez a bizonyos cimbora elkerekedett szemekkel, halálra rémült tekintettel, eltorzult arccal adta tudtomra, hogy

meggondoltam magam.

Sziasztok Forrás: Kálló Péter - Rockstar Photographers

Ugorjunk előre annyit a történetben, hogy fent állok. Nagyjából 50-60 méter (kb. 16 emelet) magasan. Veszettül kapaszkodom a korlátba, a mellettem álló fickó meg egyszer csak ordít, hogy most. Én pedig előredőlök, mintha ez lenne a dolgom, sőt, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Olyan volt, mintha látnám, ahogy a távolban már görbül a horizont, de hogy elláttam a város széléig, az teljesen biztos. Szóval éppen zuhanok. Süvít a fülem mellett a levegő, könnyű vagyok, a gyomrom a torkomban, üvöltenék, de nem tudok, mindenem megszűnik, az adrenalintól majd szétrobban az agyam. Valószínűleg ez utóbbinak köszönhetően felpörögtek annyira a gondolataiam, hogy lelassult körülöttem a világ. Volt időm átgondolni mindent. Azt, hogy mi van, ha elszakad a gumikötél, hogy mi van, ha itt minden véget ér, hogy jó-e ez így. Tényleg minden átfutott a fejemen. Közben mégis

baromi boldog voltam.

Ott, abban a pár másodpercben annyira könnyen és gondtalanul voltam fókuszált és mégis szétszórt, hogy minden megszűnt. Csak a boldogság érzése maradt.

Aki a K-hídon átsétál, arra a boldogság vár Forrás: Kálló Péter - Rockstar Photographers

Aztán ebből az élményből merítettem, amikor néhány évvel később egy lengyel gólyalábasnak arról magyaráztam a Vándor Vurstli kellemesen színes káoszában arról, hogy milyen az, amikor megáll az idő. És eszembe jutott ez az élmény akkor is, amikor a Csónakház udvarán ücsörögve szürcsölgettem a sörömet, és azon gondolkodtam, hogy vajon miért is áll nekünk ennyire jól az élet. És eszembe jutott akkor is, amikor a grúz haverommal és az ukrán topmodell barátnőjével elmerültünk a delírium szennyes habjaiban pár évvel ezelőtt valami Afrika Falubeli őrületen.

Hosszan merenghetnék még az elmúlt tizenakárhány év Szigetes emlékein, de az a nagy tapasztalatom úgy általánosságban, hogy

a Szigetre meg kell érkezni.

Hagyni kell magunknak időt. Átállni, akklimatizálódni, feloldódni. Nehéz a mindennapok emberének felfogni azt, hogy egyszer csak szabad, és körülötte mindenki más is az. Hirtelen átláthatatlan ez a százvalahány országból érkezett ember, akik mind haverok, mind nevetnek és mind szabadok. Ilyenkor van egy hét, amikor van egy hely Budapesten, ahol százezezrek átélik azt, hogy

sok tekintetben milyen is lehetne ez a világ.

Ez egy erős élmény. Ehhez jön még, hogy itt szembejön velünk a Spotify-lejátszási listánk élőben, személyesen. Évekig turkáltuk a világhálót, a kazettákat, a cédéket, a pendrive-okat titkos zenei bonbonokért, olyan dalokért, amelyek a világon egyes-egyedül csakis hozzánk szólnak, és egyszer csak az élmények tengerében, a nagy szabadság mámorában ezek a dalok itt úszkálnak körülöttünk.

Ezen a szerdán itt dalol a

Razorlight.

Wire To Wire című dalukat valami videón hallottam először, amiben a Burberry tizenévvel ezelőtti kampányáról volt szó. Ropogós brit akcentussal beszéltek arról, hogy mit akarnak immár sokadjára, de mégis valamennyire másként elmondani erről a kockái miatt is legendássá vált márkáról. Én közben meg vártam, hogy hallgassanak már el, mert tudni akarom mi ez a dal. Az A38 sátorban egy egész koncertet eldalolnak nekünk. Johnny Borrell, én ma ott sírok veled!

Ugyanitt szabadít fel minket a

Kodaline

is. Az All I Want című dalukat valami netes rádióban csíptem el egyszer. Ha valaha akartunk valami elérhetetlennek tűnőt az életben, akkor megszólított már minket a Kodaline. Elhozzák az ír vidékek békéjét, a Moher-sziklák szélén arcunkba csapó szelet és a végtelen óceánt.

No és mi a helyzet

Jainnel?

Ezzel francia csodával. Bárcsak meg tudnám határozni, hogy mit köszönhetünk neki. Valószínűleg azt, hogy a zenéjében találkozik mindenki, akivel találkozott gyerekkori útjai során. Kongó, Abu Dhabi, Párizs és így tovább. Ez a lány maga a szabadság.

És akkor ott vannak a radzsasztáni utcai mutatványosok, bűvészek, bábosok, szenegáli balett workshop élő dobkísérettel, beszélgethetünk a halálról, az életről, arról, hogy mi van a világ másik oldalán, hogy boldogabbak-e ott az emberek... A legbiztosabb, amit jó szívvel ajánlhatok az, hogy picit nyugodjunk meg a Csónakházban, igyunk meg egy sört, sétáljunk egy nagyot, lazuljunk a Duna mentén, és adjuk át magunkat annak a ritkán megtapasztalható érzésnek, hogy itt velünk ma tényleg bármi megtörténhet. A lényeg az, hogy az viszont csak jó lehet.

Tipp pro fesztiválozóknak: ha nem bírja Ed Sheerant, akkor a felhőtlenül lakossági bolondozást pakoló Drop The Cheese bódító szettjét mindenképpen ajánljuk! Talán pont az angollal szemben. Nagy felfedezettünk a VOLT-ról. Neki köszönhetjük, hogy tudomást szereztünk a BSW létezéséről. Egyszer itt nagyon hülyének kell lenni. Higgyék el. Jót akarunk.