Mesék, melyek rosszul végződnek

Igen. Mesék, melyek rosszul végződnek.

Óhatatlanul is ez a kifejezés jutott eszembe, miután megnéztem a Rusalka című opera párizsi előadását. Ha azt mondom, Rusalka egy vízi nimfa, aki beleszeret a Hercegbe, ő szintén szerelmes lesz a furcsa lénybe vagy lányba – mint látni fogjuk, mindkettő –, a legtöbb embernek Disney mesefilmje jut az eszébe, amely csak nyomokban emlékeztet az eredeti Andersen-mesére. Volt azonban egy másik, a hetvenes évek közepén készült japán animációs film, amely szinte tökéletes hűséggel követte a rosszul végződő történetet. (Egyébként az első mondata egy Csáth Géza-novellafüzér címe, az öt történetből a negyedik pedig éppen egy férfiről szól, aki addig követ egy sellőt kifelé a nyílt tengerre, amíg vízbe nem fullad.) A mesét, amely rosszul végződik. De lehet akkor még egyáltalán mesének nevezni? Nem az a mese lényege, hogy jól végződik? Happy enddel, ha tetszik? Hogy olyan világba enged belépni, amely talán nem kevésbé sötét és kegyetlen, mint az embereké – a mindenkit felfaló, majd élve kibelezett Farkastól Jancsi és Juliska kannibál boszorkányának élve elégetésén át a magyar népmesékig, amelyek aztán bővelkednek horrorisztikus jelenetekben –, de egy óriási különbség mindig van: a hős, a jó és az igazság diadalmaskodik a gonosz felett.

A Monster High figurái: balra fent Deuce Goron Forrás: Flickr/Themeplus

És most a klasszikus varázsmesékre gondolok – V. J. Propp orosz néprajztudós definíciója –, nem a régi mesék modern kifordításaira. Az elmúlt években óriási divatja lett a szörnyek megszelídítésének, rajzfilmtől sorozaton át mozifilmig. Gyerekeknek ott vannak a Szörny Rt. aranyos rémecskéi és mondjuk a Monster High tiniszörnyetegei, olyan osztállyal, amelyben Frankie Stein lány, Draculaura vegetáriánus, és a vérfarkaslány kedvenc időtöltése a shoppingolás és flörtölés a fiúkkal. Apropó fiúk, Deuce Goron nevében ki fedezi fel a görög Medusa Gorgót? Szegény gyerekek nyilván nem értik, miért jár a srác állandóan napszemüvegben. De van a rémgimiben legalább három szirénszerű lény is.

Érdekes módon egy magyar meseátköltés ezeknél évtizedekkel korábban elkészült már, hiszen Süsü, a kedves sárkány 1977-ben tűnt fel először a televízióban.

A legtávolabb a Demona forgatókönyvírói mentek Forrás: AFP/Collection Christophel/Roth Films / Walt Disney Pictures

„Újraértelmezett” meséből a mozikban sincs hiány, és itt néha egészen elszabadultak a forgatókönyvírók. Magyarországon nem volt olyan ismert mesealak a mocsárlakó ogre, mint az angolszász hagyományban, ezért nálunk nem feltűnő a változás, de hát bizony Shrek eredetileg egy emberevő rém. Az animációs Pirosszká-ban nem a farkas a gonosz, hanem egy aranyos nyuszika (!?), A lány és a farkas szinte már horrorfilm, itt az apáról derül ki, hogy vérfarkas, de legtovább talán a Demona forgatókönyvírói mentek. Csipkerózsikát – az angol neve Aurora, vagyis hajnal – nem a királyfi, hanem a gonosz (?) boszorkány csókja kelti életre. Még szerencse, hogy a homlokára kapja.

Aztán ott vannak a vámpírok, akikért tiniktől nyugdíjasig éveken át őrülten rajongott a fél világ: elsősorban az Alkonyat-könyvek és -mozifilmek szereplői, de nem kellett sokat várni a sorozatokra sem, mint mondjuk a Vámpírnaplók vagy a True Blood.

A Vámpírnaplók című sorozat 2009-ben indult Forrás: AFP/Photo12/Archives du 7e Art/Alloy Entertainment/The Cw/Cbs

Pszichológusok persze csóválják a fejüket: jó, ezek ártalmatlan sületlenségek, de azért nem túl szerencsés megszelídíteni a szörnyeteget. Először is, mert ha pszichoanalitikus szempontból közelítjük meg, fontos szerepük van: megtestesítik a világban, vagy akár az emberben meglevő rosszat, a sötét oldalt. Ha „újraértelmezzük”, vagyis letagadjuk és elfojtjuk, attól még nem szűnnek meg létezni – de nehezebb lesz leküzdeni. És ez elvezet a második, dramaturgiai problémához: ha mindenki jó, akkor már hősök sincsenek. És következik belőle egy harmadik is: az, hogy az elfojtás erőszakot szül, talán azok is tudják, akik egyetlen freudiánus könyvet nem olvastak.

A Fekete Párduc a legjobb film kategóriájában is jelölést kapott az idei Oscaron Forrás: Fórum Hungary

És valóban, nem túl eredeti gondolat, de mintha a világ egyre csak infantilizálódna, és ehhez elég megnézni a fentebb már hivatkozott hollywoodi filmkínálatot. Kezdve azzal, hogy az idei Oscaron a legjobb filmnek jelöltek közé bekerülhetett a Fekete párduc, egy – legyünk őszinték – gyerekfilm: fantasyvel kevert szuperhősfilm. A gálán pedig egymást váltották a színpadon az ismeretlen és nagyon fiatal színészek, köztük sorozatból ismertek is, persze, adjuk meg az HBO-nak és a Netflixnek, ami jár nekik, de emellett a cél egyértelműen a fiatalok megnyerése volt – akik felmérések szerint egyáltalán nem néznek olyan ósdi dolgokat, mint egy díjátadó.

Clint Eastwood A csempész-ben Forrás: Warner Bros. /Claire Folger

A Disney/Marvel és a többi stúdió pedig nem győzi gyártani a szuperhős- és animációs filmek folytatásait, előzményeit, az előzmények folytatásait, a mellékszereplőkből főszereplőt csinálnak, az megint három újabb egész estés mozifilm Transformers-től X-men-en és Bosszúállók-on át a Csillagok háborújá-ig – de mennyi esélye van annak, aki mondjuk csak egy jó krimit vagy vígjátékot akar látni? Nem ostobát, nem liberális érzékenyítő propagandát – hanem igényes közönségfilmet? Nem beszélve arról, ha valaki valami komolyabbat nézne, nem, nem művészfilmet, csak mondjuk valami olyasmit, ami utoljára Az első ember volt, Neil Armstrongról és a holdra szállásról. Persze legjobb filmnek nem is jelölték, megkapta viszont a legjobb digitális effektekért járó díjat. Egy majdnem két és fél órás film, amelynek kétharmada teljesen realista, és semmi effekt nem kell hozzá. Csak jó színészek, és persze valami gondolat a világról, az életről. Tavaly ilyen volt még a 89 éves Clint Eastwood filmje, A csempész – de a többi?

Az infantilizálódó világnak azonban gondolatra nincs szüksége, csak üzenetre. Amely többnyire valami ostoba közhely vagy borzalmas, didaktikus jelszó. A gondolatok ugyanis újabb gondolatokat szülnek, esetleg különféléket is, mert ez az átkozott művészet többek között arról ismerszik meg, hogy nemcsak egyféleképpen lehet látni, olvasni, érteni, és akkor kialakul az, amire az infantilis világnak semmi szüksége: a vita. Mert az infantilis világ nemhogy azt nem viseli el, hogy nincs igaza (mindenben), hanem már azt sem, hogy valaki egyáltalán gondolhat bármiről mást, mint ő.

És hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja az amerikai egyetemi kampuszok ügye. Csak a lényeg: ezek a fiatal felnőttek azt követelik, hogy az egyetemeket alakítsák úgynevezett safe space-é, vagyis „biztonságos térré”. Nem, nem a pedofiloktól, pszichopata iskolai lövöldözőktől vagy muszlim terroristáktól akarnak védettséget, hanem a mást gondolóktól. Eredetileg a kirekesztő, rasszista, homofób és szexista véleményeket akarták kizárni, ez persze önmagában érthető, bár egy jó részük egyébként is törvénysértés. Kérdés, ami ellen törvény van, azt hogy lehet még jobban betiltani. De aztán elszabadult a pokol, és már az is elviselhetetlen inzultus lett ezeknek a fiataloknak a szemében, ha valaki – egy fehér diák – indián törzsfőnek öltözött halloweenre. És azt követelték, hogy például a fajgyűlölet vagy a nők elleni erőszak még tanórai anyag se legyen.

És a harmadik fázisra sem kellett sokat várni: ha bárki ellenkezni merészelt, azt mondani, hogy egy tolldíszes jelmez talán nem feltétlenül a rasszista elnyomás netovábbja, vagy pláne, hogy nehéz történelmet vagy szociológiát tanulni a Ku-Klux-Klan vagy a szüfrazsettek témájának betiltásával – akkor jöttek az erőszakos diáktüntetések, ahol az érzékeny plánták (Keats) leköptek, inzultáltak más diákokat és egyetemi professzorokat. És követelték, hogy akinek az övéktől eltérő véleménye van, az ne mondhassa el akárhol – előadóteremben vagy a büfében –, csak egy külön erre a célra kialakított „free speech” zónában. Aki szabadon akar beszélni, azt elkülönítik, mint egy leprást. Amerikában, a szólásszabadság hazájában.

Az ügy akkora vihart kavart, hogy megszólalt az akkori elnök, de például Salman Rushdie is, akit például rasszizmussal nehéz lenne vádolni. A csúcs pedig, hogy az úgynevezett szólasszabadságterek (free speech zones) ellen elkezdtek törvényeket hozni. A felnőtt világ megijedt, amikor azt látta, hogy a gyerekeik egyszerűen nem akarnak felnőni, nem akarnak vitát, nem érdeklik őket mások érvei.

Persze a filmkínálat és az egyetemi erőszak egymás mellé helyezésével nem azt a butaságot akarom mondani, hogy az ostoba, gyerekes filmek túlkínálatától lesznek a fiatalok agresszívek és intoleránsak. Inkább mindkettő tünet, bár bizonyos, hogy a didaktikus filmek nem serkentik az önálló, kreatív gondolkodást. Ahogyan a közösségi médiumok sem, de hát ez már akkora közhely, hogy tele vele a Facebook. De a hatása egyértelmű: aki sokat használja, egy idő után elképzelhető, hogy ugyanolyan buborékban akar élni a valóságban is, mint a virtuális terekben, ahol egy kattintással törölheti és letilthatja, ha netán valaki mást gondol, mondjuk a húsevésről, mint ő.

Olyan erdőt akarnak, ahol Piroska boldogan sétálgathat, mert nincs Farkas. De ilyen erdő nincs, és van ok félni, jobban, mint a Farkastól, ha arra gondolunk, hogy ha lenne, milyen beszűkült látókörű, ostoba és egoista Piroskák hemzsegnének benne. És vajon hány percig maradnának életben. Mert a Farkas, az jön.

A víz érintése: a takarítónő és a folyami szörny Forrás: Fórum Hungarry/Kerry Hayes

Látszólag nagyon messze sodródtunk a cseh operától, valójában csak kerülőúton értünk vissza. Mert miután Hollywoodban és az HBO-nál vagy a Warnernél rémülten tapasztalták, hogy tíz év alatt kicsit ráunt a közönség a vámpírokra és a boszorkányokra, de a megszelídített transzcendencia iránti igény nem csökken, gyorsan találni kellett más mesebeli lényeket. Idő kérdése volt, hogy eljutnak a kis hableányig: az HBO-n most fut a csatorna saját gyártású sorozata Szirének címmel, tavaly készült, és gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt az amerikai A kis hableány, néhány éve horrorfilmet is bemutattak egy szirénről Charlotte dala címmel, a svájciak pedig egy fantasybe forduló tinifilmmel (magyarul Kékről álmodom) járultak hozzá a sellőreneszánszhoz.

A legfontosabb azonban mind között – vagy inkább mindenekelőtt – A víz érintése, amely tavaly négy Oscart kapott, köztük a legjobb film és a legjobb rendező díjat is. Guillermo del Toro alkotása tökéletes példa arra, hogy a horrorisztikus fantasy film is lehet mély és gyönyörű. Igaz, itt egy hímnemű halember a főszereplő, és szó sincs a szirének énekéről, sőt – a néma folyami szörny vagy isten, és egy süketnéma takarítónő szeret egymásba.

Sally Hawkins és a szörny (Doug Jones) A víz érintésé-ben Forrás: TWENTIETH CENTURY FOX

A víz érintése bármennyire is eltért akár az antik, akár a romantikus szirénképtől, két fontos tulajdonságával azért foglalkozott. Az egyik a hang, a másik a halhatatlanság.

Guillermo del Toro kifordította a régi mesét, és ellenállhatatlan szirénhang helyett a halak némaságát adta a szirénjének, hogy éppen ez a hangnélküliség legyen a tökéletes megértés, a szerelem alapja, amikor találkozik egy néma emberi lénnyel. Ugyanakkor ezt a vízi valamit, amit vagy akit a kutatók egy dél-amerikai folyóból rabolnak el a tudomány nevében, ott istenként tisztelték a helyiek, itt viszont láncon tartják és kínozzák, mint egy állatot. Del Toro módszere, hogy a filmjében egy humanoid, de nem-ember lényt állít szembe az emberekkel, hogy megmutathassa: utóbbiak az igazi szörnyetegek. (Ezt csinálja a második világháborúban játszódó A faun labirintusá-ban is.) Nemhogy a másmilyen véleményt vagy gondolatokat nem tudják elviselni, de a másféle létezést sem. A szirénfiút zsákmányoló főgonoszt, aki nem tudós, csak katona, legalább annyira lenyűgözi és felkavarja a különös idegen, mint a takarítónőt, de előbbi reakciója erre az érthetetlen és ezért felsőbbrendűnek látszó másféleségre csak egyvalami lehet: az első pillanattól kezdve el akarja pusztítani. Ha isten, annál inkább.

A cikk a következő oldalon folytatódik!