Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kedves Tatjána Néném!
Egy hete sincs, hogy arról gyötörtem Kegyedet: az általános (iskolai) zenei képzés, az alapok lefektetése (értsd: betűismeret) idehaza nem ad okot bizakodásra, márpedig enélkül minőségi, elkötelezett és ezt az igényt az utódaikra – sőt, az utódaik utódaira! – átvinni képes polgárokat nem tudunk nevelni. De mindig nagyon utáltam, ha az efféle triviális okoskodások a diagnózis felállításánál letették a ceruzát, mintha sokra mennénk az orvossal, aki közli: magának eltört a lába, aztán elköszön. Akkor most adnék egyfajta terápiát, amely persze, vitaalap csak, és remélem, legalább még ahhoz időben érkezik, hogy a NAT környékén legalább szétlője valaki, mert nettó hülyeség, szakmaiatlan vagy utópia volna.
És ezzel eljött fejtegetésem harmadik, legnehezebb etapjának ideje. Erről beszélni se könnyű, nemhogy változtatni rajta, ugyanis az általános választójog mellett gyönyörűen megélő általános zenei analfabetizmus kínos kimondásánál járunk. Ha felírok egy matematikai műveletet, a fizikaanyag egy képletét, ha a hetedikes kémiakönyv egy molekulájának szerkezetét megrajzolom, térképeket mutatok vagy egy sportág képkockáit, bizonyos ésszerű alapműveltségi határ felett a felnőtt lakosság tudja értelmezni, és ami még fontosabb: viszonylag kevés utánanézéssel részletesebben is képes megérteni, felidézni, amit lát. És ezt némi megszorítással akár egy költeményre, festményre is igaz: érettségizettektől felfelé – vagy vagyoni/szociológiai metszetben: az alsó középosztálytól indulva – mindenki felismeri, ha ókori görög eposzt tesznek elé, vagy be tudja lőni, az adott képvers melyik században keletkezett? S hogy mit kell figyelni egy historikus festményen, az egyiptomi testábrázolás sajátságai is feltűnnek neki, és minden bizonnyal jól szúrja ki a pointilizmus alkotásait is, amely így, szakszavával roppant bonyolultnak hangzik, látványában mégis pofonegyszerű. (A riogató tudálékosságra később visszatérek.)
Másik alapvetésem a kudarcból kinövő tanulságra a nyelvtanulás őrülete: itt állok napokon belül 50 évesen, és az iskolarendszer 19 év alatt 5 idegennyelvet próbált belém tömni, és akkor még fogott is az agyam. De mi értelme, ha se az oroszt, se a latint, se az angolt, se a németet, se az olaszt nem beszélem ma gondtalanul? Még ha nagyon más is a problémám ezzel, mint azzal, felsőfokig egyikkel se juthattam, mert mindig meg kellett osztani a figyelmet egy, rosszabb esetben két egyéb nyelvvel. De az igaz, hogy mindegyikhez van közöm, egyik sem „idegen" többé, időnként azzal hízelgek magamnak (persze, tudom, hogy kipróbálni kevés eséllyel lesz módom): ha nagyon ráérnék, ezen öt közül bármelyikre könnyen rágyúrhatnék, mert a kulcsok itt is megvannak, arra tehát jó volt ez a nyelvi szétforgácsolódás, hogy az alapokig a leghatékonytalanabbal is eljutottunk.
Van viszont itt ez a kottaszerű izé. Ez a zene nevű dolog. Nemcsak matek, mert akkor jobban és többnek menne, de ha megtanulnánk alapfokon ezt a nyelvet is, több, rejtelmesebb a volna a hozománya. Öt vonal, és hiába ott az elején néhány szám meg a kulcs (violin-, basszus-, a többit hagyjuk), még sincs igazi kulcsunk hozzá – a fentiekkel szemben. (Pedig a legendás Pécsi Géza hasonló tárgyú tankönyve is a Kulcs a muzsikához címet viselte.) És nehogy azt higgyük, hogy régen feltétlen többet konyítottunk ehhez: minket, akik akkor réz- vagy fafúvós hangszeren tanultunk a veszprémi zeneiskolában, felmentettek szolfézs alól, ha jártunk zenekarra – ahová csak tovább vittük a bonyolultabb ritmusok vagy egyáltalán a hangok rutintalan silabizálásának problémáját. És gyakran mosták-mostuk össze a szolmizálást – pláne, ha a 333-ban meg a tankönyvekben ritmusképlet és szolmizáció szerepelt, vonalak, „ábécés hangok" nem – a valódi kottaolvasással, pedig az Arezzói Guidótól Kodályig sokak által első lépcsőként használt módszer értékeit sem vitatva kell leszögezni: márpedig az nagyon nem ugyanaz.
Mivel gimnáziumba jártam, még ha az a Lovassy is volt, amely manapság ugyanúgy hozza az országos dobogós helyet, zenei továbbtanuláshoz esténként kellett szolfézsórákat venni, összhangzattannal ismerkedni. Elég meredek lenne nem szakmabeliek számára a felvételi: számomra feledhetetlen Szabó Miklós és Olsvai Endre kettőse, amint az idősödő, rettegett karnagy felírta a háta mögött lévő táblára az ún. hangközláncot, kissé bizonytalannak ható vocéval megadta a kezdőhangot – mondjuk, fisz –, és a delikvens máris énekelhette a megszabott sorban. K3↑, T5↑, B2↓, N7↓ és így tovább (most épp 'eszesz'-nél tartok...), hogy a végén odajussunk: „bebé", amit majd kiigazít a felvételiztető, hogy fél hangot csúsztál... Vagy amikor hatodik diktálásra sem tudtad leírni a korálsor minden szólamát – persze, a tenort nehéz kihallani, még a zongorajátéktól is függ, egyes funkciók azonosítása pedig nehéz a nebulónak, mert vannak egymást csaknem helyettesíteni képes hangzatok, amelyek között csak egyetlen kottafej a differencia... Idáig sose jut el izgalom nélkül az, aki nem konziból, tehát zenei szakközépből érkezik. A kerülő úton érkezett énekes – mert a hangszeresek mindig konziból jönnek – még a Zeneakadémián is külön csoportot kap, a legtürelmesebb szolfézs- és zongoratanárokkal. Sokunk tudja ezt, ha visszagondol, s azt is, hogy az alapok gyorstalpalva történő le (nem) rakása a későbbi szereptanulást, a bonyolultabb szövetű partitúrákban történő eligazodást is szakmai életünk végéig megnehezíti. Ám a tudat, hogy talán némely olimpiai bajnokunk sem egészségtanból vagy sportágtörténetből a legpengébb, némileg visszalendíti az ingát.
Néném, ez a látszólag sztorizó, feleslegesnek tűnő kitérő azért fontos, hogy mutassam: NEM erről akarok beszélni, NEM ide kell eljutni, NEM a zeneiskolák, szakiskolák, egyetemi szakok komoly képzéseibe beszélnék bele. Viszont a közoktatás ügyébe igen, hogy odáig igenis, el kellene érnünk érettségiig legkésőbb, hogy otthon, a nagyszülőknél, iskolában, ünnepségen, templomban szimpla dallamkottát olvasni tudjunk, és ha nagyon akarjuk, le is tudjuk kísérni a könnyebbeket. És családi ebédnél, ha véletlenül felmerül: vajon a G-dúrnak mi a mollja (felesleges tudálékossággal: párhuzamos mollja – mintha lehetne merőleges is...), akkor pont úgy tudjuk, mint hogy mennyi az 5 köbe?
A kvintkör ugyanis egyszerűbb, mint a szorzótábla, ráadásul helyes (vagy ma már helyenként helytelenül „rasszista") mondókákkal azonnal tanulható. Emlékszünk még? „Cérna Géza Diót Árul, Érte Hatot Fizetek." Ez a keresztes dúrok (dó-sorok) rendje. A b-seké meg: „Cigány Ferkó Bőven Eszik Asztal Deszkán Gesztenyét" (erről beszélek, Cékla Ferkóval gond nélkül mondhatjuk). És ilyen trükkök mentén be lehet magolni a dúrok és a mollok sorát is. Utóbbira már csak teljesen idióta sor költhető, ez az előbb tíz percembe került: „Álmos Éjjel Honnan Fizet Ciszter Gizi Dieselért?" És a keresztes verzióm se jobb: „Ádám Dénes Gépe Céges Farán Bélyeg: Esztergom". Ugye, hogy ugye?
De én még EZT SEM tanítanám úgy általában, hisz hiába biflázzák be, ha nem értik, hogyan kell – különben két igen egyszerű, egy fél és egy egész lépéssel – megtalálni a dó alatt a lá-t. A kvintkör is a szakmának való, az oda készülőknek. Viszont kottát egyszólamban olvasni és a kíséréssel énekelni, vagy akár kísérni bárki számára nemcsak lehetséges, de kötelező is kellene legyen „Kodály országában", ugyanis hozzátartozik nemcsak a legfelül emlegetett kultúra-örökítéshez, de a saját életünk komfortjához is. Az örömérzetünkhöz, a közösségi élményadáshoz és -szerzéshez.
Egész konkrétan az az ajánlatom, hogy esetleges partnerek híján is írunk az Operával az „O/A – holnapra" című mindennapos énekléses példatárunk mellé egy olyan fakultatív metodikát, amely azt a módszert mutatja be, miként lehetne eljutni az alapfokra, amely a Példatár leolvasását-leéneklését lehetővé teszi, és benne foglaltatik majd a „társalgási szint" is, amely a példák lekísérését is megtanítja. Magyarán: a lókotta olvasását. A lókottáét, amely bár az összhangzattan jelzéseinek egyszerűsítésével született, a klasszikus zenészek által mégis lenézett harmóniajelzési mód, miközben a popzene remekül használja, és nem véletlenül, hisz pik-pakk tanulható. Mi mind a 222 operai és balettzene-példánkat ezen a „nyelven" is leírtuk, így minimális gitártudással és a zongorán hármashangzatok kikeresgélésével előadássá kerekíthető klasszikus zene vagy popdal egyaránt. Minden dallammal és harmóniával dolgozó zene leírható e módszerrel egy elégséges szintig, kicsit ahhoz hasonlatosan, ahogy a bitek világa kis bináris döntések kockáiból elég jól képes követni az analóg élet hajlékony függvényeit.
Olyan zenei eszperantó ez, amely talán ha tíz jelet használ, ezeket variálja – és nem végtelen permutációval. Az alaphang ábécés neve nagybetűvel írva (pl. „G") azonnal jelenti a világos, vidám dúr hangnem-típust, viszont ha kisbetűs „m"-et illesztjük mellé (pl. „Gm"), azonnal a szomorkásabb moll-akkordot jelenti (három hang a jobb kézben, alaphang ismétlése a balban). Csak ritkán teszünk mellé egyéb jelzést (7: szeptim, 7b: moll-szeptim, 6: szexttel, 43: késleltetés, 9: nónával, /nagybetű: valamilyen más hang áll a balkéz basszusában stb.).
Csak nem megriadni: ennyi a betűkotta jelkészlete! Ezekkel egy Puccini-ária alapja éppúgy előállítható, mint valamelyik spirituálé, magyar népdal vagy Beatles-sláger és Halott Pénz-nóta hangzó törzse. Aki ezt megérti, annak az előjegyzések rendszere lopva lesz az élete része, hisz mindig tudni fogja: ha A-ra (vagyis A-dúrra) áll a keze, abba ciszt kell fogni, és ha a darab ebben a hangnemben is van, ide gravitál, biztos előfordul benne E is (azaz E-dúr), amelyben pedig ott figyel középütt a gisz, és lehetetlen, hogy Fism (tehát fisz moll) akkord ne kerüljön majd bele, és így a harmadik kereszt is jellemzi az A-dúrt mint hangnemet.
A lókotta általános iskolai tanítása nem kéne, hogy feladja a relatív kottaolvasás szolmizációs sztrádáját, mégis, autópálya-pihenője forradalmi módon üdíthetné fel és rendezhetné át a sokszor kudarcos általános szolfézzsal kapcsolatos hozzáállást. Első lépésként biztos a nevét változtatnám meg, mert semmi hívogató sincs a „ló" előtagú magyar szavakban, ez a Hadházy-féle első főszabály. (Gondom, a nagy ló betűkre épülő kottaírás hozta szerencsétlen lovat a képbe.) Mivel a „Terrakottá"-t már elbirtokolták az olaszok és a magyar tüzépesek, a LowKotta pedig bár szellemesen őrzi a hangalakot, mégis leértékeli az üzenetet. Lehet, hogy egyszerűen „betűkottának" kell hívni, s csak ha majd a világot meghódítja (de hisz mindenki használja már, az angolban szokásos H=B átértelmezéssel együtt), akkor lesz BasicMusic vagy ilyenek, és a fene se tudja már, lényegét ki al-kotta, ugye.
A tankönyvírásban nyilván jó előzmény lesz a mindekori OSZK-k anyaga (ez itt kivételesen nem a Széchényi Könyvtárat jelenti, hanem az Országos Szórakoztató-zenei Központot, most nem tudom, milyen néven futnak), ahol a könnyűzenei vizsgákat betűkottás tananyagok mentén bonyolították.
Van tehát mire építeni, és lépni is muszáj. Megint idézem a lovasíjász Kassai elképesztő tömörségű, világmagyarázó jelszavát: „Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek." Ugyanazért a zenei affinitásért ma más – lehet: primérebb – rendszerek kidolgozása a célravezető a közoktatásban, és a betűkottás leírás kiterjesztése akár zeneiskolai és szakiskolai anyagokba is hasznos lehet, segítségül. Sőt, urambocsá: nagyon jól adagolva, de minőségi könnyűzene betűkottás tanítgatása, közösségi sikerérzete is beleférhetne a gimnáziumi tananyagba. És állok fejét homokba fúrt „szakmám" akadémikus kritikájának elébe – mi addig is, míg a könyvünk készül, azon leszünk, hogy mindennap énekeljenek, zongorázzanak és gitározzanak a példatárunkból operát, balettzenét diákok, pedagógusok együtt, különben se énekesünk, se táncosunk, se zenészünk, se közönségünk nem lesz évtizedeken belül. És kultúránk és örömünk se.
„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
2019. november 16. Budapest
