Velemi melódiák - látogatóban Törőcsik Marinál

Ez valójában csak egy képaláírás. Mégis kiderül belőle, hogy Törőcsik Mari lelkileg ma sincs rossz bőrben. Ebben a képaláírásban Törőcsik Mari, a Nemzet Színésznője – aki két Kossuth-díja mellé idén tavasszal Orbán Viktor miniszterelnöktől átvehette a Kossuth-nagydíjat is velemi házában – olykor csak úgy említődik, hogy Mari. A személyes viszony okán ez másként hamis lenne. Hogy ez a képaláírás most napvilágra kerül, az egyben azt jelenti, hogy Törőcsik Mari elfogadta: a hogyléte iránti érdeklődés sokkal többet is jelenthet puszta kíváncsiságnál.

Korszakfestő epizódok

Amikor Mari elpilled, azt mondja, rajtam a sor.

Megemlítem hajdani látogatásunkat, a kajla kamaszt, aki voltam, a buta játékával. – Nem tudhatta, mit élt meg Son – oldoz fel egy legyintéssel.

Mondom erre: ő bezzeg igen, olvastam, majdnem meglőtték a háborúban, amikor kislányként előbújt a pélyi házuk óvóhelyéről, hogy megbámulja a repülőket.

Történetet hív elő Mariból, amit felidézek.

Nagyapja kis mozit működtetett Pélyen, unokája minden filmet megnézett, egyre mondták csak, hogy nem szabad. Már a negyvenes évek második felében esett a dolog, miután édesapja visszatért az orosz fogságból, de még nem vegzálták az ÁVH-sok, még nem váltották le a helyi iskola éléről sem.

Édesapja és tanítónő édesanyja – „a megye legelegánsabb asszonya”, szúrja közbe Törőcsik Mari – közösen tartották vissza attól, hogy megnézze azt a bizonyos filmet, ám ő addig rimánkodott, míg azt nem mondták neki:

Tudod mit, akkor nézd meg, de elejétől a végéig!

Az volt a haláltáborokról készült első dokumentumfilm – Törőcsik Mari számára életre szóló tanulságokkal.

– Tudja, mikor ment vissza a fiam Vietnámba? – kérdezi. Rázom a fejem.
– Amikor kezdtek jönni az országba a kínaiak, többségük rendes, dolgos, de voltak, akik látni sem bírták őket. Azoknak mindegy volt, vietnámi, kínai, tettek róla, hogy érezze: ők máshová kívánják.

Nincs erre mit szólni, Mari töri meg a csendet.

– Azért az én gyerekkorom minden téboly mellett tele volt szépséggel. Ahogy az ifjúságom, egész életem.

– Magán múlt, hogy úgy tudta megélni – mondom erre. – Tébolyból itt sokáig kijutott.

Törőcsik Mari Tapasztó Sári történetével illusztrálja a mondatomat.

Tapasztó Sára életerős cigányasszony volt, az egyetlen, aki elvállalt valami embert próbáló munkát Törőcsik Mari szüleinek háza körül.

Mikor végzett, Mari édesanyja kiadta a bérét, majd azt mondta: Jöjjön Sára, feketézzen velem egyet. Sára kezdett reszketni, sápadt, mondta, nem gondolta volna, hogy Jucóka néni ilyesmibe akarná belerántani.

Félte nagyon az ávósokat, csak akkor nyugodott meg, amikor belekóstolt a jó cukros kávéba, amit még sosem ivott.

Törőcsik Mari ültő helyében is megkapóan játssza el Sárát, az édesanyját is.
– Sokat elmond a korszakról az epizód – zárja le a sztorit.
– Teátrális – felelem. – Színházról dumálhatunk?
– Mit dumáljunk arról? – mint a smirgli, úgy ér a hangja, ahogy visszakérdez. Megadással teszem fel a kezem.
– Valami kerekesszékes szerep – tűnődik el Mari csillapodva –, az még beleférhet.

Majd Ildikóba karolva szinte felpattan, s kísérőjével elindul kifelé a szobából.

Az ajtóból visszafordul. – Tudja mit? – néz a szemembe. – Majd egy jó kis nekrológban írhat rólam meg a színházról.

Balra középen a Kossuth-nagydíj, jobbra a cannes-i életműdíj szobra. Más díjak, relikviák, családi fotók Forrás: Stekovics Gáspár

Lép kettőt, hallani, hogy kuncog. Dámaként néz vissza újra a válla felett, süt belőle a huncutság. – Igazítok a toalettemen, foglalják el magukat.

Tudni kell szeretni

– Mit sugdolóznak? – kérdi gyanakvón, ahogy visszatér.

Barátom a fotelből van félig kiesve, magam a kanapéból, bámuljuk a sarokban a Körhinta plakátját, fojtott hangon vitatjuk, mely porcikája volt megragadóbb az ifjú Marinak. Nem titkolom, mondom neki, hogy mi a téma.

– A Demény Marianna, az volt szép lány – feleli erre Mari, érzik hangjában némi méreg, lehelet irigység.
– Hát ő ki? – kérdem.
– Középiskolában volt osztálytársam – feleli. – Mindenki őt csodálta.
– Mi lett vele?
– Fogalmam nincs.
– Róla ennyit.

Első férje kerül szóba, akiről nem szokott mesélni, mert nem érdemli. Mondom, tudok róla, hogy filmrendező volt, de még csak asszisztens a Nehéz kesztyűk című filmben, amelyben anyám játszotta Papp Laci feleségét, aki önmagát adta.

Mari akkor elárul valamennyit a történetéből. Már főiskolára járt, amikor magába bolondította a pasas, de Mari mindjárt kezdte intézni a válást a gyorsan lebonyolított esküvő után, mert akkor vált bizonyossá: az a férfi szeretni is csak sietősen képes.

Törőcsik Mari szülei aggódtak, amikor táviratból értesültek a hirtelen esküvőről, nagy volt az örömük, amikor másnap a válásról hozta a hírt a postás.

Maár Gyuláról esik szó aztán. Ő volt az igazi társ, akit elveszítve önmaga felét, veszítette el Törőcsik Mari.

Maár Gyula, ő volt az igazi társ Forrás: Stekovics Gáspár

Amit nem tudok: hogyan ismerték meg egymást?

Kiderül, hogy a Makk Károly rendezte Szerelem forgatásán találkoztak, ahol Maár Gyula félrehúzódva figyelte a stáb munkáját. Törőcsik Mari kérdezte, ki az a férfi, mondták, hogy első filmjére váró rendező, aki a Szerelem munkálatairól fog írni a Filmvilágnak. Mari kérdezte, nős-e, mondták, hogy igen. A forgatást megszakította a Nemzeti Színház szovjetunióbeli turnéja, onnan visszatérve Mari megint ott látta Maár Gyulát a forgatáson. Nem csak Marit figyelte, figyelt mindenkit. Törőcsik Mari egy nap mégis odalépett hozzá, megölelte, és azt mondta:

Itt vagyok.

Maár Gyula haláláig együtt voltak aztán.

– Tudni kell szeretni – mondja Mari, mielőtt bármit is kérdeznék. – Az a legfontosabb.

Fotósarok Törőcsik Marinál Forrás: Stekovics Gáspár

Angyal száll el felettünk, közben bő óra lett a húsz percből.

Steko feláll a fotelből, nézi a képeket az asztalnál. – Legyen ez – mondja, s emeli a Varsói melódia plakátját, nyújtja felém, fél kézzel már veszi elő táskájából a gépet. – Csináljuk meg akkor azt a fotót – kommentálja barátom az akciót.

Arrébb csusszanok, a plakát a kanapé közepére kerül, közrefogjuk Törőcsik Marival.

– Minek az a fotó? – kérdezi Mari méltatlankodva, miközben a haját igazítja.
– Az örökkévalóságnak – felelem.

Steko kattintgat, Mari türelmesen tartja a pózt, meséli közben, hogy a Rómeó és Júlia erkélyjelenete előtt apám mindig végsimított a séróján, hogy csinosabb legyen a frizurája

– Fenyegettem – idézi fel Mari –, hatalmas pofont kap, ha még egyszer megteszi.
– Hatott? – kérdezem.
– Nem hatott. Meg kellett volna tennem.
– Meg fenékbe rúgni – jut eszembe egy korábbi beszélgetésünk –, és nem engedni, hogy otthagyja a Nemzeti Színházat. Mesélte egyszer, hogy azt is tervezte.
– Ha marad – feleli Mari, miközben apámat fürkészi a plakát jobb sarkában –, eljátszotta volna a III. Richárdot, mindent. Ma megtenném, a pofont is, meg a billentést.
– Nem úgy lett – mondom.
Mari rám néz, eltöpreng.
– Én magát csak az apja miatt érdeklem – szólal meg.
– Mondjuk úgy – felelem –, hogy apám miatt még erősebb a késztetés, hogy tudjam, jól van-e.
– Mi sosem tegeződtünk? – kérdezi erre Mari.
– Tegeződjünk? – kérdezem vigyorogva.
- Dehogy. A magázódás jobban megy.
– Nekem is – felelem. – Amikor apám meg anyám rácsodálkoztak egymásra az első, gyorsan összejött éjszakájuk után, apám letegezte anyámat. Anyám meghökkent, azt mondta apámnak, hogy ott azért még nem tartunk. Magázódó szülők mellett nőttem fel.

Mari mosolyog. Nézi a Varsói melódia plakátját, apámat a ficakban.

Törőcsik Mari: „Minek az a fotó?” Forrás: Stekovics Gáspár

– Sztankus nagyon jól nézett ki.
– Bizony, buktak rá rengetegen – mondom.
– Miért hívtuk Sztankusnak? – tűnődik el Mari.
– A Sztankus szerethetőbb, mint egy szimpla Pista – mondja a megoldást Steko.
Mari eltöpreng, rám néz.
– Nem hasonlít az apjára.
– Én se nézek ki rosszul – felelem. – Tökre Sztankay vagyok, sokkal inkább, mint apám, aki valójában Smóling volt, mint az apai nagyanyám.

Mari bazsalyog.

Öblögetem a hangom, mondom Marinak, ami vokálisan kijön belőlem, az tisztára az általa tetszetősnek tartott egykori Smóling gyerek. Mondom, ilyen a genetika, tréfás. Mari csípi a szöveget, kokettál velem a szeme.

Már nem kattog a gép. Odasandítok a barátomra. Gépe leeresztett jobbjában, vigyorogva figyeli kettősünket. – Velemi melódia – mondja aztán.

Törőcsik Mari kacag.