Elsikkasztott KISZ-tagdíj, szovjet tankok és színházvezetők, akiket megváltoztatott a hatalom

A Kossuth-díjas színész az elmúlt hetekben töltötte be hetvenedik évét. Bár sok más mozidarab mellett olyan filmekben alakított népszerű figurákat, mint a Zimmer Feri vagy az Üvegtigris – most színházi pályafutása kapcsán idézi fel életének fontos történéseit. Beszél arról is, hogy miért hagyta ott két évad után az aranykorát élő kaposvári színházat, hogy miként hat a hatalom egyes színházi mogulokra, milyen szövetségek kötődtek generációról generációra a Kádár-kor színházcsinálói körében. Mindemellett szó esik elsikkasztott KISZ-tagdíjról, szovjet tank előtt tologatott Pobedáról, sok más különös történetről. Reviczky Gábor azt a gondolatát is megosztja az interjúban, mely szerint a szerepeket megélni kell, mert minden más hazugság. Ahogy azt is elárulja, hogy volt-e olyan feladata, amellyel teljesen azonosulni tudott.

Talán maradjunk a színészetnél. Második próbálkozásra jutott be a színművészeti főiskolára, közben – életrajza szerint – tagja lett a Nemzeti Színház Stúdiójának. Hasznos kurzus volt?

Hamar otthagytam vezetőjének katonai tónusa miatt. Automatikusan hívtak be a felvételim után, ahogy a rádióbemondó vizsgára is. Utóbbi során volt egy „dilettáns” próba: futballmérkőzést kellett közvetíteni, majd hirtelen beadták a szurkolók moraját, és aki akkor felemelte a hangját a mikrofonnál, azt kiszórták, mint dilettánst. A többség hullott is, én azonban nem emeltem fel a hangomat. Csakhogy nem érdekelt a köztes megoldás, színész akartam lenni. Második alkalommal Ádám Ottó felvételiztetett. Neki is, majd a nagy plénum előtt is Ady Endre Őrizem a szemed című versét mondtam el. Mást nem is kérdeztek, bekerültem Kazimir Károly osztályába.

Jó csapatba?

Az ismertebbek: Gálvölgyi János, Borbás Gabi, Sáfár Anikó. Velünk járt Jani lldikó, Markovits Bori, aki ma már a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja. Kiticsics Mária, akit kitettek, mert túl érett volt, de Kazimir segített neki pályán maradni, Kitti Mária néven lett színésznő Veszprémben. Horváth Péter ma író-rendező, Balázs Piri Zoltán Újvidéken televíziós. Holocsi István a Komáromi Színháznak lett az igazgatója, de korán elhunyt. A legjobb barátom Szilárdy István volt, még nem volt harminchárom, amikor meghalt. Ami a főiskolás időszakot illeti: meghatározta, hogy Kazimir Károly habitusától idegen volt a már akkoriban is bevett gyakorlat, amely során összetörik a hallgatók személyiségét, majd újraépítenek belőle valamit.

Reviczky Gábor Don Quijote és Szarvas József Nicolas szerepében Cervantes Don Quijote című színdarabjának próbáján a Nemzeti Színházban 2015-ben Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Végig biztonságban érezte magát a főiskolán?

Az elején akadt egy kis gond. Az első év félévi énekvizsgáján egy nagyon szomorú francia sanzont kellett előadom egy koldusról, aki minden este a híd alatt alszik. Nádasdy Kálmán, a legendás színház- és filmrendező, a főiskola akkori rektora megnézte az egyik főpróbát, és azt tanácsolta: vegyek fel egy Chevalier-kalapot, legyen sétapálca a kezemben, adjam elő a számot Maurice Chevalier laza eleganciájával. Belecöcögtem az instrukcióba, jelezve, hogy szerintem hülyeség. Ma már tudom, hogy nem volt az: nekem az állt volna jól, ha ellene megyek a dal fájdalmának. Mindenestre a cöcögés után a zenészmesterség-tanárunk, Fekete Mari elárulta: a gesztusom annyira felbosszantotta Nádasdy Kálmánt, hogy azt mondta, amennyiben nem lesz jó a színészmesterség-vizsgám, akkor biztosan röpülök a főiskoláról. Ezzel a tudattal készültem a mesterségvizsgára, a Budapesti tavasz egy részletére, amelyben sofőrt alakítottam. A vizsga után Fekete Maritól tudtam meg azt is: csak azért nem kaptam ötöst, mert első félévben négyesnél senkinek nem adhatnak jobb jegyet. Ez komoly lökés volt, a halvány kételyek is kihunytak bennem, azzal kapcsolatban, hogy van-e helyem a pályán.

Kezdett még többet beleadni?

Soha nem voltam olyan szorgalmas, amilyen szorgalom a főiskolán elvárható. Ha másnapra meg kellett tanulni a Toldi nyolcadik énekét, a többiek megtanulták, én nem. Lusta voltam, ráadásul világéletemben szerteágazó volt a figyelmem. Nem szerettem egy dologra koncentrálni. Ezzel együtt Kazimir Károly talán engem szeretett a legjobban. Már a főiskolán csak Maistrónak szólított egy helyzetgyakorlat után, amin annyira nevetett, hogy nem tudta folytatni az órát.

Gálvölgyi Jánossal milyen volt a viszonyuk? A politika meglehetősen eltérő pólusait képviselik.

Ami engem illet: nem szeretem a melldöngető magyarkodást. Tudható, hogy támogatom a kormány politikáját, de a hazámhoz való kötődésemet az jelzi genetikusan: külföldön három nap után megőrülök, jönnék haza. Ami Janit illeti: már a főiskolán belekötött az élő fába is. Én voltam a kivétel, jóban voltunk, mindig együtt ebédeltünk a menzán. Én soha nem vontam kétségbe a színészi képességeit, és nem piszkáltam a paródiás kedve miatt. Amikor először voltam egy Kossuth téri fideszes ünnepségen, éppen együtt forgattunk a Pasik-ban. Mást kinyírt volna a szövegével, nekem csak annyit mondott rezignáltan: „Láttalak a tévében.” Mosolyogtam, ennyi volt.

Pályájához visszatérve: 1973-ban, már diplomázva, Kaposvárra szerződött. Nem az önt Maistrónak aposztrofáló Kazimir Károly Thália Színházához.

Egyike voltam nyolc diákjának, akinek szerződést kínált. De hívtak a Nemzeti Színházhoz is, valamint a Fővárosi Gyerekszínházba. Komlós János a Mikroszkópba invitált. Abody Béla akkor vette át a Vidám Színpadot, ő Gálvölgyi Janival csábítgatott: ígérte, komoly helyet csinál az általa bóvlinak ítélt teátrumból. A másik végzős osztály hallgatóit pedig Vámos László részben magához vette a Madách Színházba, illetve intézett nekik pesti szerződést. Az ugyancsak akkor diplomázó színházrendező hallgatók – mások mellett Ascher Tamás, Valló Péter – közben azon búslakodtak, hogy a végzős színészek közül senki nem megy vidékre. Ascher Tamásnak két korábbi vizsgájában is részt vettem, nagyon megszerettem, és egy alkalommal, amikor a főiskola melletti Erzsike Presszóban búslakodott, megkérdeztem, hogy ő hová szerződik? Mondta, hogy Kaposvárra. Azt feleltem: akkor én is. Egy ideig még az albérletünk is közös volt.

Megérte a választás?

Az Ascher Tamás rendezte, Pogány Judit főszereplésével színre vitt 1973-as Pinocchio országos hírű előadás lett, amelyben én a Rókát játszottam, és imádtam. A másik Ascher-rendezésben, Dosztojevszkij Ördögök-jében Sztavrogint alakítottam. Arra az előadásra külön buszokkal, legelőször külön vonattal jött a budapesti közönség.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogy lehet, hogy összesen két évadot töltött az aranykorát élő társulatnál?

Összerúgtam a port a színház akkori főrendezőjével, későbbi igazgatójával, Babarczy Lászlóval.

Ma már úgyis színháztörténet. Felidézné a részleteket?

Négy hónapja nem játszottuk az Ördögök-et, de készültünk bemutatni az akkori, még Debrecenben megtartott Országos Színházi Fesztiválon. Folytak a darab felújító próbái. A mű Sztavrogin tizenegy oldalas monológjával indul, nagy gyónás egy pópa előtt. Miközben mondom a szöveget, azt veszem észre – nem lehetett nem észrevenni –, hogy Babarczy László valami civil ügyben bemászkál Ascher Tamáshoz a nézőtérre, tesz-vesz. Egyszer csak leálltam, mert egy hosszú monológ közben ne csatangoljon már egy rendező a széksorok között. Rá is szóltam: „Próbálunk!” Amikor jött a próbaszünet, Ascher Tamás meghívott egy Unicumra a büfébe a díszlettervező Pauer Gyulával együtt. Babarczy látta a dolgot, eltűnt, majd az ujjait rázva visszatért, és közölte: „Felírattalak az ügyelővel, mert szeszesen próbálsz!” Azt feleltem erre: „Majd a Tamás felírat, ha kifogása van ellene.” Mire Babarczy László: „Ő neked nem Tamás, hanem a rendező!” Akkor majdnem nekimentem, pedig ő is jó erőben volt még, úgyhogy kétesélyes menet lett volna. Szerencsére Mucsi Sanyi kollégám elkapott, aki korábban cselgáncsozott. Ha másképp történik, akkor úgy 1999-ig mindentől eltiltanak. Így nem sokkal később megnyertük az Ördögök-kel a debreceni fesztivált. A debreceni színházat vezető Kertész Gyula is el volt ragadtatva.

Ön pedig átszerződött hozzá.

Ezerkilencszáz forintról ötezerre emelte a fizetésemet. Anno azért öt vagont kellett volna kipakolni, igaz, öt holttest is hozott volna ennyit. Mindenesetre a kaposvári színház általam egyébként szeretett igazgatója, Zsámbéki Gábor összehívta a színházigazgatók szövetségét, és bejelentette, hogy egy ilyen mértékű fizetésemelés a színészek elszerződtetése érdekében maffiamódszernek számít. Arról nem esett szó, hogy ő csak négyszáz forinttal kínált kevesebbet azért, hogy maradjak Kaposváron. Volt egy tizennégy órás beszélgetésünk, ahol kiittuk a színház teljes reprezentációs keretét, de nem tudott rábeszélni a maradásra, pedig vele tényleg nem volt semmi gondom. Azzal már több, hogy amikor telente elment kicsit Kubába, addig Babarczy László lehetett a megbízott direktor. Van, aki bírja a pozíció súlyát, van, aki nem. Ma már mindez persze valóban csak színháztörténeti kis színes.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!