Klasszikusok lecsupaszítva

Vágólapra másolva!

A VI. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó sokszínű válogatást ad az egész világ színvonalas színházi produkcióiból. Kortárs művek mellett természetesen klasszikussá vált drámák is szerepelnek a műsorban. Shakespeare vagy Csehov művei olyan fontos részét képezik a kortárs színházi kultúrának, hogy nehezen képzelhető el a drámáik nélkül egy reprezentatív válogatás, de későbbi szerzőktől is vannak olyan alkotások, amelyek minden valószínűség szerint már örökre részei maradnak a művészszínházi repertoárnak. A vágy villamosa vagy a Bernarda Alba háza az idei MITEM-en olyan verziókban tűntek fel, ahol a színházi alkotók bátran nyúltak az alapanyaghoz, de a lényeget nem tévesztették szem elől.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Berliner Ensemble MITEM Federico García Lorca Tennessee Williams

Két egymást követő napon két huszadik századi klasszikus került a MITEM műsorára. A két előadásnak az égvilágon semmi köze nincsen egymáshoz, kár lenne erről elméletet gyártani. Németországban és Portugáliában két autonóm gondolkodású rendező járja a maga útját, nagyon különböző drámákat választanak alapanyagul, sőt João Garcia Miguel egyes produkcióihoz maga ír szöveget. Az viszont elgondolkodtató, hogy nem csak ebben a két előadásban lehet tapasztalni a radikális redukciót: szinte nincsen díszlet, a szöveg erősen megkurtítva. Nem lehet azt állítani, hogy manapság már lehetetlen mívesen kidolgozott előadásokat létrehozni, elidőzni részleteken, de érzékelhető a tendencia, hogy egy nyersebb megközelítés nagyobb hatással van a közönségre.

Máshol van az ingerküszöb, akár a történetekről, akár a színpadi megvalósításról van szó.

Lehet azon merengeni, hogy miért van ez így, és hogy mennyire negatív dolog, de magán a tényen ez nem változtat. Lehetséges rendezői út kifinomultsággal tiltakozni az eldurvuló kultúra ellen, viszont az sem meggyalázása a művészetnek, hogy egy színházi előadás olyan hatásvadász, mint egy kommersz szórakoztatóipari termék, ha közben az adott dráma lényegét megőrzi. Akár a Bernarda Alba háza, akár A vágy villamosa, a keletkezésük idején botrányosan „kemény” műveknek számítottak, a MITEM-en látható előadások számos meglepő hatáselemmel éltek, tulajdonképpen ezzel hűek maradtak az eredeti művek szellemiségéhez.

A vágy villamosa

Michael Thalheimer 1989-ben szerzett színészdiplomát Svájcban, ahol ezt követően német nyelvű színházakban játszott. 1997-ben rendezett először, egy idő után nemcsak Svájcban lett keresett rendező, hanem Németországban is. Hamburg, München, Frankfurt, Berlin, illetve Bécs jónevű színházaiban hozott létre sikeres produkciókat, valóságos sztárkultusz alakult ki körülötte. 2005 és 2008 között a berlini Deutsches Theater főrendezője volt.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Bertolt Brecht (1898–1956) meggyőződéses baloldalinak vallotta magát, Hitler hatalomra kerülésekor, 1933-ban elhagyta Németországot. Sokfelé megfordult, a Szovjetunióban is, majd végül az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. A második világháború után Svájcban élt,

egyáltalán nem lelkesedett a gondolatért, hogy valamelyik szovjet megszállás alatt lévő országban éljen. Viszont 1949-ben az NDK felajánlotta neki, hogy saját színháza lehet.

Brecht fontos alakja a színháztörténetnek, de az életrajzában van egy időrendi sajátosság: előbb írta színházelméleti művei nagy részét, utána a legjelentősebb drámáit és élete utolsó hét évében dolgozott mint színházigazgató és rendező. Előtte nem nagyon jutott rendezési lehetőséghez, amikor pedig a színháza vezetése lefoglalta, már csak átdolgozásokat készített klasszikus művekből, és nemcsak eredeti darabok írására, de színházelméleti munkák írására sem jutott ideje. Az életműve legjavához tartozó két drámáját (A kaukázusi krétakör, Kurázsi mama és gyermekei) viszont hosszan tartó, jól dokumentált próbafolyamat során vitte színre. Helene Weigel színésznő 1930-tól volt Brecht felesége és fontos munkatársa, 1971-es haláláig ő vezette a férje által alapított Berliner Ensemble-t. Nem a feleség, hanem a színházi szakember jogán.

A Bertolt Brecht által alapított színház az európai kultúra fontos intézménye lett. Tizennyolc éven keresztül Claus Peymann volt az igazgatója (aki előtte tizenhárom évig a bécsi Burgtheater igazgatója volt), ő a 2017/18-as évadtól átadta a helyét a nála három évtizeddel fiatalabb Oliver Reese-nek. Oliver Reese pedig fontos szerepet szán a Berliner Ensemble új korszakában Michael Thalheimernek, aki legutóbbi hat rendezéséből négyet ebben a színházban vitt színre. Thalheimerről korábban is tudni lehetett, hogy merész, a konvenciókkal nem sokat törődő rendező.

Volt bátorsága a Berliner Ensemble-ben a színházalapító klasszikus művét megrendezni, amiből maga Brecht is legendás előadást hozott létre ugyanitt.

A tavalyi MITEM-en a budapesti közönség is meggyőződhetett róla, hogy Thalheimer nem vallott kudarcot, nagy sikert aratott A kaukázusi krétakör. Sodró lendületű, gyilkos tempójú előadás volt. Semmi körítés, a színészi játék állt a középpontban. Thalheimer expresszív játékot, érzések, szándékok egyértelmű, erőteljes képviseletét várja el a színészektől. Ez A kaukázusi krétakör esetében tökéletesen működött is, elvégre a két főszereplő, Gruse, a cselédlány és Acdak, a szélhámos, aki véletlenül bíró lesz, látszatra nem túl bonyolult jellemek. A mellékszereplők pedig csak egy-egy villanásra bukkannak fel, belőlük többet is ugyanaz a színész játszott, számos apró bravúrra nyílt így lehetőség. A vágy villamosá-val kapcsolatban előzetesen felmerült a kérdés, hogy összetettebb, lassabban kibomló történet esetében milyen megoldásokat fog Thalheimer választani.

Az irodalom esetében nem okvetlenül igaz, hogy attól hitelesebb lesz egy mű, ha megélt élmények vannak mögötte. Az élettapasztalat ennél áttételesebb módon is működhet. Mindenesetre Tennessee Williams (1911–1983)

legerősebb műveit akkor írta, amikor nem törődve a következményekkel, kiírta magából azokat a problémákat, amik őt és családját sújtották.

Persze a sikerhez írói tudás is kellett. A vágy villamosá-t 1947-ben mutatták be a Broadwayn, és két évig volt műsoron. Ahogy a színházi produkciót, úgy az 1951-es filmváltozatot is Elia Kazan rendezte, és tizenkét Oscar-jelölést kapott. A főszerepért Vivien Leigh-t, a mellékszerepekért Kim Hunter és Karl Malden meg is kapták a díjat. Elia Kazan és a főszereplő Marlon Brando meg azzal vigasztalódhatott, hogy három évvel később a következő közös munkájuk (A rakparton) már nemcsak jelölést, hanem Oscar-díjat hozott mindkettőjüknek. Hiába a filmklasszikus, azóta többször filmre vitték A vágy villamosá-t, és színházban is elég gyakran műsorra tűzik, hiszen a női főszerep hálás feladat.

Blanche DuBois figuráját Tennessee Williams egyrészt saját pszichiátriai problémái, másrészt zárt intézetbe kerülő nővérének sorsa alapján alkotta meg. Fokozatos összeomlása méltó feladat egy érett színésznőnek. Mint például Cate Blanchett számára, akinek a kedvéért Woody Allen 2013-ban egy kis furfanghoz folyamodott. Némi értetlenség fogadta, hogyan kaphatott eredeti forgatókönyv kategóriában Woody Allen Oscar-jelölést a Blue Jasmine-ért, hiszen a mai San Franciscóba áthelyezett történet magja, a filmidő jelentős része az A vágy villamosa, Woody Allen csak mellékszálakat írt köré.

Cate Blanchett valójában Blanche DuBois eljátszásáért kapott Oscar-díjat,

ahogy a húga, Stella szerepe Oscar-jelölést ért a szintén kiváló Sally Hawkinsnak. Az 1962-es magyarországi ősbemutató főszerepében Tolnay Klári nyújtott legendás alakítást a Madách Színházban. Mutatja, hogy nem elavuló botránydarabról van szó, amely olyan témákat érint, amelyek már nyíltan megjelenhetnek a színpadon, hogy amikor a Budapesti Kamaraszínház 1999-ben bemutatta A vágy villamosá-t Eszenyi Enikővel a főszerepben, a produkció több mint kétszáz előadást ért meg.

Tennessee Williams darabja New Orleansban játszódik fülledt melegben és a második világháború utáni Dél erkölcsi közegében. Fojtogató légkör minden szempontból. Fokozatosan derülnek ki dolgok, és lesz egyre erősebb a feszültség, hogy aztán nyílt összecsapásokig jussanak el a szereplők. Michael Thalheimer viszont a maga konkrét módszerével dolgozik: nincsenek sejtetések, nincsen fokozás, hanem cselekmény van, mégpedig veszett iramban.

Tennessee Williams profi módon, biztos kézzel dolgozott, stabil a vázszerkezete a darabjának. Thalheimer tulajdonképpen ezt vitte színre.

Antonin Artaud színházról szóló tanulmányai valójában költői látomások. Ő emlegeti többször, hogy a színháznak kegyetlennek kell lennie. Szerencsésebb fordítás lenne a könyörtelen vagy a kíméletlen. Michael Thalheimer igazán kíméletlen szereplőkkel, színészekkel, nézőkkel. A nyakunkba zúdítja A vágy villamosá-t, egy óra negyvenöt perc alatt az egész felkavaró történetet. Színházi emberek gyakran panaszkodnak arra, hogy a médiafogyasztás türelmetlenné tette a színházi nézőket, és ehhez kénytelenek alkalmazkodni, már amennyiben ez lehetséges. Michael Thalheimer attól tudja felpörgetni a ritmust, hogy nagyon pontosan elemez, és biztos kézzel vezeti a színészeket: így megtörténik minden, aminek meg kell történnie.

A kaukázusi krétakör díszlete tulajdonképpen egy hokedli volt, ehhez képest A vágy villamosa komoly apparátust használ, de ez sem díszlet, hanem egy ravaszul kitalált tér. A portál síkját fal zárja le, ebbe van vágva egy embernyi magasságú ferde csík. Ezen keresztül látunk egy erősen lejtős, háromszögletű játékteret.

A színészeknek már megállni is fizikai erőfeszítést jelent a meredek lejtőn, nemhogy mozogni.

Hatalmas testi és lelki erőfeszítést látunk mindegyiküktől. A játékteret lezáró tüllfal mögötti részt néha látni engedi a világítás megváltozása, ott is történnek események. A nézők eltürelmetlenedése miatt vannak, akik azt mondják, hogy egy előadás nem mondhat le róla, hogy időnként alapvetően megváltozzon a látvány. Michael Thalheimer nem enged a radikalizmusából: egy térben játszódik az egész előadás, de az izgalmas és sokféleképpen használható. Elméleti hajlamúak persze megmagyarázhatják, hogy mit jelképez a lejtő, de hát egy színházi előadás mégsem keresztrejtvény. Fontosabb az a zsigeri hatás, ahogy mi, nézők szinte a saját izmainkban érezzük a színészek erőfeszítéseit. Szegény színészek, gondolhatja egyik-másik naivabb néző, hogy bánik velük a rendező. Michael Thalheimer nagyon jól bánik a színészeivel. Van egy tömör, pontos szövegkönyv, mondatra mondat felel. Az egész előadás mögött érezhető a pontos elemzés: mindenki tudja, mit miért mond vagy csinál. Egyértelmű szándékok vannak, a figurák így némileg leegyszerűsödnek, de így is megáll a lábán a történet. Sőt, valami sajátos humora van, attól, hogy mindenki esendő figura, a szó mindkét értelmében. A Berliner Ensemble nyilvánvalóan erős társulattal rendelkezik, Blanche szerepében Cordelia Wege igen meggyőző, de a másik három fontosabb szereplő, Andreas Döhler (Stanley), Sina Martens (Stella) és Peter Moltzen (Mitch) is meglehetősen jól teljesít.

Azt azért nem lehet állítani, hogy mostantól így kell játszani A vágy villamosá-t, nyilván lehet líraibbra, borongósabbra is hangolni, de érvényes próbálkozás Thalheimer „kemény” verziója is. Két olyan gyenge pontja van az előadásnak, ami Thalheimer szintjén azért meglepő. A kaukázusi krétakör zenéjét egyetlen zenész szolgáltatta egy elektromos gitárral, teljesen jól funkcionált az előadásban. Azon már rég túl vagyunk, hogy újdonság legyen az a filmes eszköz a színházban, hogy a szöveges jelenetek zenei aláfestést kapnak. De most mintha valami új divat lenne terjedőben,

nevezzük mondjuk „hangszőnyegnek”, hogy az egész előadás alatt jellegtelen, idegborzoló zene szól. Rejtély, hogy mit várnak ettől a rendezők.

Ez a tempós A vágy villamosa nem kifejezetten a hosszú csöndek előadása, de azért a kiváló Cordelia Wege többször súlyos, masszív csöndet tud teremteni. De még sincs csönd, hanem folyton szól valami elektronikus nyekergés. Az már régebbi probléma a színházakban, hogy a félhomályt valami művészi dolognak tekintik. Ráadásul ebben az esetben ez a rafinált tér nehezen világítható be. De művészet ide vagy oda, a világításnak van egy praktikus minimuma: nem hozhatjuk olyan helyzetben a nagyszerű színészt, hogy ne legyen többnyire pontosan látható az arca. A vágy villamosa premierje egy évvel ezelőtt volt, külföldön még nem turnéztak vele, először a MITEM-re hozták el. Az idei évadban a Berliner Ensemble bemutatta Michael Thalheimer rendezésében Shakespeare két nagy, sötét erőkről szóló tragédiáját, a Macbeth-et és az Othelló-t. Remélhetőleg lehetőség nyílik rá, hogy ezeket a produkciókat is meg lehessen nézni Budapesten.

Bernarda Alba háza

A világon a tradicionális kultúrákban megvan a helye gyásznak és örömnek is. Ideje van mindennek. Az évszázadok során kicsiszolódott szokásrendek soha nem embertelenek, esetleg néha túl szigorúnak tűnnek mai szemmel nézve. Federico García Lorca (1898–1936) érdeklődését is ezért kelthette fel az aránytalanul hosszú gyász szokása egyes spanyol vidékeken. Tisztelettel el kell búcsúzni a halottaktól, de utána élni kell tovább. A csak a gyásznak élő özvegyasszony, Bernarda Alba teljesen el akarja zárni a külvilágtól öt lányát, nem csoda, hogy az elviselhetetlenségig fokozódik a feszültség a házban, és tragédiába torkollnak az események.

João Garcia Miguel a képzőművészet felől indult, és performanszokon keresztül jutott el a színházcsinálásig. Művészeti központot vezet Lisszabon turisták által nem látogatott, félreeső részén, egy különleges épületben. Még a tizenhetedik században templomnak épült, de már raktárként működött, amikor rátalált. Az egykori szent hely ideális helyszín színészek képzésére és produkciók létrehozására.

João Garcia Miguel a folklór helyett a történet központi elemére szeretett volna koncentrálni:

valaki korlátozza mások szabadságát, akadályozza az energiák szabad áramlását, és ezt nem lehet következmények nélkül megtenni. João Garcia Miguel még Thalheimernél is radikálisabban járt el a redukcióval kapcsolatban. Nemhogy nincsen díszlet, de csupaszon láthatók a Nemzeti Színház stúdióterének falai. Néhány dobogó van a térben, ezen ül, áll, fekszik a folyamatosan jelen lévő négy színész. Időnként működésbe lép egy füstgép, de ez teljesen felesleges, ugyanolyan divatos, művészszínházi manír, mint a „hangszőnyeg”.

A portugál előadásban négy színész lép fel összesen, még sincs hiányérzetünk, az egész ívén végigmegyünk a történetnek. A játékmód sajátos keveréke szöveges színháznak és táncszínháznak. Illetve így pontatlan a megfogalmazás, mert organikus, magától értetődő dologról van szó, nem valami mesterkélt mixtúráról.

Egyre többet látni olyan színházi előadásokat, amik magabiztosan használják színházi nyelvként az egész testből való játékot.

Nem a forma felől közelítve, öncélú furcsaságként lépnek túl a reális mozgáson, hanem a kifejezés maximumára törekednek. A ház öreg cselédnőjét egy fiatal férfiszínész játssza (Duarte Melo). García Lorcánál régi kapcsolatukra való tekintettel ő próbálja észhez téríteni Bernarda Albát, enyhíteni a feszültségeket. A Duarte Melo által megjelenített figura viselkedésébe az is belefér, hogy többször gazdája lábához kuporodik, átváltozik hű kutyává, és még ugat is.

Magát a címszerepet egy férfi játssza, és nem is tesz kísérletet arra, hogy bármivel is jelezze, hogy ő nő lenne. Változatos eszközökkel uralkodik a másik három szereplőn, és ennyi elég is. De még a közönségen is. Az elején barátkozik néhány megtanult magyar kifejezés segítségével, fecseg, viccet mesél, és egy ősi japán történetet. Máskor a nézők közé ül, onnan figyeli az eseményeket. A főszereplő egyébként angolul játszik, de ez semmilyen fennakadást nem okoz, minden végszó, minden reakció pontos. Sean O'Callaghan angol színész (aki büszke ír gyökereire), játszott már a Royal Shakespeare Companyben is, illetve tagja volt annak a társulatnak, amely Peter Brook Csatatér című produkciójával járta a világot. A turné utolsó állomása Lisszabon volt, itt látta őt játszani João Garcia Miguel, és felkérte Bernarda Alba szerepére. Sean O'Callaghan tett egy ironikus megjegyzést, hogy aztán nehogy valamiféle genderügy legyen belőle, hogy elvette egy színésznő munkáját, de nagyon érdekelte a kihívás.

Bernarda Albát eljátszani fontos állomás egy színész pályáján

(a magyar színháztörténet emlékezetes alakításait Tőkés Anna és Sulyok Mária nyújtották ebben a szerepben), tulajdonképpen a nem itt teljesen másodlagos. Az öt lányból mindössze kettő maradt, a történetben legfontosabb szerepet játszó testvér, Adela és egy másik lány, akinek szövege García Lorca két szereplőjének mondataiból áll össze. Ahogy Thalheimer is sok mindent kihagyott az eredetiből, de alapvetően hű maradt Tennessee Williams művéhez, úgy a portugál előadás sem csak valamiféle remix vagy szabad asszociációk füzére Federico García Lorca műve ürügyén, hanem hetven percben megkapjuk a Bernarda Alba házá-t.