Gryllus Dániel: Ezekért nagyon jó muzsikálni

Soha nem akart verseket írni, mégis már 50 éve hivatásszerűen foglalkozik velük. A szokásos forgatókönyv szerint csak hobbiként, az egyetem mellett indult a zenélés, de a diploma megszerzéséig már hivatássá változott. Hiába kedvelte meg őket nagyon hamar az ország, a lemezkiadás nekik sem ment valami könnyen. A Kaláka első lemeze csak 8 évvel az indulás után, 1977-ben tudott megjelenni. Az együttesnek elévülhetetlen érdemei vannak többek közt abban, hogy évtizedek óta rengeteg gyerek az ő zenéjükön keresztül találkozik először a versekkel. Az idén 50 éves Kaláka vezetője, Gryllus Dániel beszélt a kezdetekről, nehézségekről és könnyebbségekről, valamint arról, hogyan konzervál a muzsika. Interjú.

Említette, hogy először 1971-ben jártak külföldön a Kalákával. Már akkor kiderült, hogy az, amit csinálnak, működőképes lehet idegen nyelvterületen is?

Nem, egyáltalán nem. Az első út egy egészen furcsa dolog volt. Moszkvában volt egy találkozója szocialista fővárosok fiataljainak, és a KISZ budapesti bizottsága minket kért fel művészdelegációnak. Több száz fellépő volt, és a Kremlben lévő hatalmas színpadon is volt koncertünk. Olyan nagy volt, hogy ha nincs ott a mikrofon, akkor azt sem tudtuk volna, hol van a közepe. Akkor még Mikó Pistával együtt muzsikáltunk, és csak egy-két koncert volt a hátunk mögött. Viszont megismerkedtünk ott kelet-berlini csapatokkal, és az egyik ilyen az Oktober Klub volt, akik meg is hívtak minket magukhoz. Volt egy hatalmas, állami támogatású fesztiváljuk, a Rote Lieder. De nem kellett ott mindennek politikainak lennie, és nem is tudott az lenni, mert vagy 100 országból voltak ott zenekarok. Minket pedig az alapján fogadtak el, hogy Bari Károly cigányköltő, tehát jó, József Attila munkásköltő, tehát jó.

Ezzel mi ki is voltunk pipálva, és onnantól kezdve azt játszottunk, amit akartunk.

Amikor ott előadtuk József Attila Levegőt! című versét, és a fordítást pedig felolvasták, óriási ováció volt a közönségben. De hát az máshol is volt. 1981-ben például eljutottunk Erdélybe, ami hihetetlen dolog volt mai fejjel.

Mondjuk, nem is kérdés, hogy ott működött a dolog. Nyelvi akadályok sem voltak...

Persze, nem voltak. De azért ott is le kellett adni előre, hogy mit játszunk, és persze románra lefordították. De gesztusból énekeltünk egy Eminescu-verset románul is. Arany János Walesi bárdok-ja 19., a téma pedig 13. századi, tehát nem nagyon tudtak belekötni. Pedig ugye jól tudjuk, Arany miért is írta. Bár először úgy tüntette fel, mint valami skót népballada-fordítást. De itt, az erdélyi turnén is mindenki értette a mai üzenetét.

„Ebből a szempontból nekünk nagyon szerencsés sorsunk volt” Fotó: Polyák Attila - Origo

Jól sejtem, hogy a sok külföldi fellépés miatt a zenekar tagjai esetleg egy kicsit lazábban élték meg a rendszerváltás előtti időket?

Ebből a szempontból nekünk nagyon szerencsés sorsunk volt. És ez 1974-ben egy érdekes felkéréssel kezdődött, amikor először játszottunk Bécsben, az ottani Collegicum Hungaricumban. Egy építész professzor, aki korábban már látott minket a műegyetemi Szkénében, azzal keresett meg minket, hogy ha tudunk versek alapján zenét írni, akkor biztos tudunk épületek homlokzatai alapján is. Ezzel pedig elindult egy kísérletsorozat részint a bécsi, részint a grazi egyetemen, ami nagyon érdekes és izgalmas feladat volt, ráadásul azt is jelentette, hogy állandó szerződésünk volt. Ez pedig

azzal járt, hogy ott volt az útlevelünk az Interkoncertben.

Ha például jött egy telex, hogy a jövő héten menjünk ki próbálni, akkor nem kellett kitöltenünk a négyoldalas útlevélkérő nyomtatványt, ami még egy Csehszlovákiába való utazáshoz is kellett. Ehelyett ott volt a szerződésünk, és mentünk is. Szóval valóban nem éreztük annyira a röghöz kötöttséget, de ez talán a zenészsors miatt is volt, ami eleve adott egy szabadságot. Még munkakönyvünk sem volt. Az is fontos, hogy jobbára szeretettel találkoztunk minden fórumon. Akár irodalmi, akár zenészberkekben. Emlékszem, olyan 1973 körül volt egy rádiós meghívásunk egy NDK-s kisvárosba. És az Interkoncertben dolgozó kedves hölgy, akinek lehetősége volt átadni nekünk az útlevelünket, csak miattunk maradt bent fél 7-ig, mert csak akkor érkezett meg a telex. Az emberi természetű kapcsolataink mindig is szeretetteljesek voltak. Persze lehet, hogy az én memóriám inkább ezeket szereti megőrizni.

Az útlevelekkel egyszer mégis akadt egy kis gond. Huzella Péter esetére gondolok, ami talán egy kicsit kellemetlenebb téma, de nem is azt szeretném kérdezni, hogy mi történt...

De elmondom, mert egy szemétség volt. Az utazás joga mindenkit megillet, és annak, hogy ő be akart hozni valami hifitornyot, semmi köze nem volt az útlevélhez. Mondjuk úgy, hogy az egy vámügyi dolog volt. Gondolta, hogy elfér ott hátul. Hát őszintén, ki nem hoz be pálinkát Romániából?! Van az a vicc, amiben az egyik mondja, hogy

- menjünk strandra!
- Nem lehet, mert én onnan ki vagyok tiltva.
- Hogyhogy ki vagy tiltva?
- Belepisiltem a vízbe.
- Ugyan már, mindenki belepisil.
- Jó, de én a trambulinról.

Szóval itt is vannak árnyalatok. Van, aki áthoz másfél liter pálinkát, van, aki egy hektót. A lényeg, hogy nem volt olyan súlyú a vétség, mint amilyen következménnyel járt. Emlékszem, a következő évben valami tíz külföldi fesztiválra mentünk, többek közt a dániai Roskildére, és Péter nem jöhetett velünk.

Igazából csak azt szerettem volna kérdezni, hogy ha voltak ellentétek a zenekar és Péter között, akkor azok elsimultak-e.

Én azt hiszem, hogy igen, teljesen elsimultak.

„Ezekért nagyon jó muzsikálni” Fotó: Polyák Attila - Origo

Volt valaha olyan nyekkenés, amikor felmerült, hogy hagyni kellene a kalákázást?

Hát nyekkenések 50 év alatt azért egy-két másodpercre biztos voltak. De ilyen érzés tartósan soha sem merült fel. Hangulatok mindig vannak persze, hogy érdemes, nem érdemes, de az biztos, hogy az utóbbi 20 évben nem volt ilyen. Minden előadónál van olyan néha, hogy ott van a színpadon, de elindul egy másik valóság a fejében... De ezek csak pillanatok.

Hányszor volt olyan, hogy a koncerten nem történt meg az, amiért kiállnak a színpadra?

Mondjuk, 10 ezerből talán kétszer.

És meg is vannak ezek az emlékek?

Igen, de ezek a kezdetekkor voltak. Az egyik az úgynevezett Fiatal Művészek Klubjában, az Andrássy úton volt. Egyszerűen bármit csináltunk, nem ment. A másik pedig valamelyik budapesti egyetemen volt, de már nem emlékszem, melyiken. Ez a kettő villant most be. Olyan mindig előfordulhat, hogy mondjuk, egy iskola tornatermében a közönség is és mi is „letudjuk” a meghívást. Ha például valami akció keretében hívnak meg, mert kell nekik egy koncert oda, akkor tud előfordulni, hogy intakt marad a közönség. Pláne, ha nem készülnek rá, nem vesznek jegyet, mert mondjuk, ingyen van, akkor megvan ennek a sansza – akkor. De mondom, ezek aránya még százalékban sem kifejezhető.

Mennyire jó az a tippem, hogy ez a zene konzervál?

Eléggé, mert szerintem is így van, de persze mi is el tudunk fáradni. Karácsony előtt jöttünk haza Erdélyből, ahol 11 nap alatt 18 koncertet adtunk, ráadásul többször hidegben. Lehet, hogy elfáradtunk egy kicsit, de én azt hiszem, hogy jobban igénybe venne, ha most, a 69. évemben valami más szakmát csinálnék ugyanezzel az intenzitással. Mert azért itt rengeteg feltöltődés is van. Azok

a visszhangok, a felénk sugárzó szeretet nagyon sokat jelentenek,

és nem csak a Marczibányi téren van ez így, ahol negyvenhat éve minden hónap utolsó szombatján koncertezünk. Az utóbbi hónapunk egyik emlékezetes élménye a Babits Gimnáziumban volt, egy Kányádi-esten. Egyáltalán nem volt kötelező az ifjúságnak, hogy a végén felállva tapsoljon és kiabáljon, de mégis megtették. Nagyon jó érzés, amikor ilyen szeretethullámot kapunk. Ezekért nagyon jó muzsikálni.