Domján Edit, a színésznő, aki már ifjan arról beszélt, hogy negyvenévesen megöli magát

Budapest, 1968. augusztus 26. Domján Edit Jászai Mari-díjas magyar színésznő, a Madách Színház tagja. MTI Fotó: Keleti Éva

Karácsonykor született. Negyven évvel később karácsonykor végzett magával. Már pályája elején arról beszélt: negyvenen túl nincs értelme élni. Akkoriban mindenki úgy gondolta: sarkos következtetésével csupán valami alkalmi és illékony világfájdalmat foglal szavakba az ifjú színésznő. Csakhogy sikerekben bővelkedő pályafutása során érhették olyan impulzusok is, amelyek egy lebegős képzetet kőkemény elhatározássá csontosítottak. Domján Edit hivatásának legjobb művelőihez hasonlóan egyedi karakterű színész volt, egyediségének jegyei pedig mindig felfedezhetők voltak a legkülönfélébb – sokszínűen és hitelesen megformált – alakításában. Kisebb képességű, vagy csak más klikkekhez tartozó bírálói – kollégák, ítészek – már ezért is sokat támadták. Ahogy akadtak egyéb helyzetek is, amelyek kikezdték fő munkaeszközét, az idegrendszerét. Alkotói énjét jellemző egyedisége mellett tipikus Kádár-kori színészsors jutott neki – amivel a többségtől különbözött, az a vég, amit nem lehet feledni.

Ki mit tud?

Domján Editnek 1970-ben, a számtalan repertoáron lévő előadás mellett egy bemutatója van. A moralizáló, polgári színjátékírás előfutárának tartott Eugène Scribe Sakk-matt című színművében alakítja Anna királynőt.
1971-ben újabb két szerepet kap. Moliere A mizantróp-jában Celimene-t játssza. Tom Jones Te meg én című darabjában pedig Ágnest alakítja, Lőte Attila partnereként. Lőte Attila később úgy emlékezett:

Két zongora pótolta a zenekart, s a zongoristákkal négyesben néha elmentünk vacsorázni. (...) Ha ma erre gondolok, Hemingway nosztalgikus regénye, a Fiesta jut eszembe, s én is valamiféle »elveszett nemzedék« szerű nosztalgiát érzek. Látom magunkat, ahogy ott ülünk a fehér asztal mellett, beszélgetünk, bort iszunk, hallom Edit hangját, s látom a szemében a szomorúságot, melyet csak percekre oldott fel a gyorsan illanó derű.

Domján Edit az 1971-es évad egyik tavaszi estéjén zokogva nyit be Mensáros László öltözőjébe. Mikor a baráti ölelés, Mensáros csitító szavai kissé lecsillapítják, elmeséli: délután sétálni vitte Prince-t, s egy járókelő váratlanul kiköpött feléjük, majd ráförmed: „Kecskesétáltatás helyett szülhetne inkább gyereket!” Domján Edit csendesen kérdezi:

Laci, ezek nem tudják, hogy királynő vagyok?

Autós közbevetés

Pár mondat még az autókról.
Apám, amikor már lehetett, használt nyugati autókat cserélgetett néhány évente. Végül, túl a hatvanon, rászánta magát, és vett részletre egy vadonatúj Opel Astrát. Szerette mondogatni:

Opel, sosem kop el.

Abból szállt ki végleg, amikor kezdte érezni: kezdődő betegsége túl nagy kockázatot jelent. Onnantól gyalog indult bevásárolni a cekkerével.
Aztán nem ment ilyen utakra sem, mert észrevette, hogy már indulás után kimegy a fejéből, hová is készül.

Ez a fajta önreflexió nem jellemzője a betegségének; apámnak, ha úgy tetszik, szerencséje volt megmaradt képességével – óvta a kínos helyzetektől.

Élete utolsó két hetét egy átlagos kórház átlagos belgyógyászati osztályán töltötte. Tisztább pillanataiban márkajegyének számító spéttel csodálkozott rá helyzetére, s mindig kérdezte:

Gyerekek, hogyan lehetne gyorsan meghalni?

Más helyzetben adtam volna tanácsot – mifelénk nem nagyon voltak tabuk –, hogy kit és mikor kellett volna kérdeznie erről. De ez nem olyan helyzet volt.
Így hát csak annyit feleltem minden alkalommal:

Inkább ne halj meg.

Apám pedig minden alkalommal úgy nézett rám, mintha nemcsak azért kérne bocsánatot, ami elkerülhetetlenül közeledik, hanem a múlt mindenféle egyéb dolgaiért is, ha rajta múltak, ha nem.
Mondhatni: sokolvasatú tekintettel viszonozta a kérésemet. Színész volt, tudott ilyen kunsztokat. Aztán SMS tudatta az orvosától, hogy már nem tud.

Utolsó útjára kicsiny, fekete kocsi vitte, kasznija újszerű volt, márkája Mercedes.

Ez vagyok én?

Domján Edit 1971 késő őszén tévéfilmen alakítja Jókai Anna A labda című kisregényének főhősét, Melindát. A történet szerint a negyvenéves asszony a magánéletében, munkájában elszenvedett veszteségek elől menekülve feladja vezetői pozícióját, és beáll gondnoknak egy vidéki kultúrházba. Ám kiderül, ott sem tud megszabadulni önmagától. Mihályfi Imre rendező és Domján Edit úgy döntenek, „kíméletlenek” lesznek a főhőssel. A színésznő szinte sminktelenül játssza a szerepet. Amikor az utószinkron során először látja magát kivetítve, felkiált:

Ez vagyok én?! Ezek az én karjaim?! Ez az én arcom?!

Vihar Béla Malom utca című darabjának felvétele a Magyar Rádió stúdiójában, 1972. Béres Ilona, Domján Edit, Gombos Katalin és Sinkovits Imre Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

1972 szeptemberében mutatja be a Madách Színház George Bernard Shaw Candida című darabját, címszerepében Domján Edit.
A rendező, Kerényi Imre visszaemlékezése szerint:

Egyre jobban magába zárkózott az évek során, a hangulata egyre labilisabb lett. Előfordult, hogy ott találtam sírva a díszletfal mögött. Megfogtam a kezét, de észre sem vette. Mintha valahol messze járt volna, ahová már nem lehetett követni. Aztán rám nézett, letörölte a könnyeit, bement a színpadra, s lírával, melegséggel játszotta el Shaw finom lelkű, gyengéd asszonyhősét, Candidát.

Szécsi Pál

Domján Edit 1972 januárjában a Magyar Rádió Ablak című beszélgetős műsorában ismerkedik meg Szécsi Pál táncdalénekessel. Az ismeretségből hamarosan szerelem lesz.

Szécsi Pál eleinte éppen úgy rajong az országosan ismert Domján Editért, ahogy százezrek rajongnak az énekesért.

Szécsi Pál tíz évvel fiatalabb a színésznőnél, ám Domján Edit életében először említi: Szécsi Pál az első férfi, akinek szívesen szülne gyermeket.
Ott van Szécsi Pál fellépésein, segít kidolgozni az énekes színpadi megmutatkozásait.

Az énekes eleinte értékeli a törődést – már csak saját múltja miatt is.

Szécsi Pál édesapja, Szécsi Ferenc nyelvész és író volt, aki a második világháború utolsó hónapjaiban halt meg. Az özvegyen maradt édesanya, Szemere Klára a pár hónapos kisfiút és két testvérét nevelőszülőkhöz adta, majd pár ével később, 1956-ban Amerikába disszidált. Legnagyobb lányát magával vitte, de Bécsben őt is magára hagyta.

Ám hiába a többszörös kötődés – Domján Edit és Szécsi Pál kapcsolata hamar erodálni kezd.

Főként azért, mert Szécsi zenésztársai, régebbi barátai mulatságosnak találják szerelme életkorát.
Ha Szécsi és Domján felbukkan a zenekari próbán, a banda rendre a Mammy blue című slágert kezdi játszani, dalolni: „Azért éltet száz remény, (Ó Mammy) hogy viszont látlak téged még, ó Anyám, (Ó Mammy, blue).”

Megjegyzéseik nyersebbek.

A rászakadt sikert nehezen feldolgozó, érzelmileg labilis Szécsi Pál itallal próbálja enyhíteni a feszültséget. A színésznő ezt rosszul tűri – ami viszont az énekest bőszíti.
1972 áprilisában Domján Edit Vészi Endre drámájában, A hosszú előszobá-ban játssza Márta szerepét. A darab végén, a taps után, a műszak felhúzza a festett háttérfüggönyt, amelyről vastag, hurokba végződő kötél lóg le.

Domján Edit rendre azzal mulattatja kollégáit, hogy a hurokba dugja fejét, és addig húzatja magát, amíg csak a lábujja érinti a földet.

Jól adja, nevetik, ő meg minden alkalommal ügyesen szabadul ki. Még időben.

Lőte Attila, Domján Edit egykori színpadi partnere nézi a kettejükről készült képet a Domján Edit-díj átadási ünnepségén, amelyen a művésznő pályáját bemutató fotókiállítás is nyílt a budapesti Madách Színház Tolnay szalonjában 2012. december 20-án Forrás: MTI/Kallos Bea

Hiába

1972 nyarát Domján Edit és Szécsi Pál se veled, se nélküled kapcsolatban töltötték. Októberben a színésznő ismerősöktől tudta meg, hogy

Szécsi Pál pár nappal korábban, egy végigivott éjszaka után ismét végezni akart magával, de orvoshoz került – még időben.

Domján Edit kéri az ismerősöket: tegyék taxiba, küldjék el hozzá a lábadozó énekest.

Utolsó közös éjszakájuk után megmondja a táncdalénekesnek: köztük vége a dalnak.

A férfi elmegy, a színésznő levelet ír Szécsi Pál nővérének, Katinak, amelyben arra kéri: vigyázzon az öccsére, mert tragédia felé tart az élete.
Domján Edit 1972 késő őszén kezd próbálni Tabi László Családi dráma című művében. Karácsony előtt a Madách Kamara titkárát, Löffler Istvánt kéri meg: segítsen ajándékokat venni a kollégáknak, barátoknak, családnak – majd felcipelni a Fürst Sándor utcai garzonlakására.
Márkus Lászlónak Kodály Székelyfonó-ját veszi meg, fekete bakeliten.
Egy kolléganőnek Händel Vízizené-jét, másnak mást, mindenkire volt gondja. Édesanyjának kis aranyláncot, öccsének lemezt, magnetofont.

Kutyáját, Prince-t már néhány nappal korábban elaltatta a fóti gyepmesteri telepen,

ahol azt mondta: egyéb elfoglaltságai lesznek, nincs, aki vigyázzon az ebre, de amúgy is szenvedne a gazdi hiányától.
Domján Edit december 24-én délután átadja az ajándékot édesanyjának és az öccsének. Aztán hazamegy a garzonjába.
Este volt férjével, Kaló Flóriánnal beszél telefonon. Tréfálkozik, állítja, akadna egy kanadai kérője, aki elvenné, és akkor ő is milliomos lenne. Kaló Flórián azt ígéri: amikor Edit betölti az ötvenet, ő maga kéri meg újra a kezét.
December 25-én egy kolleganője ugrik fel Domján Edithez. Rossz hangulatban találja.

Domján Edit megemlíti: aznap tölti be a negyvenet.

A kolléganő ígéri: este felugrik ünnepelni, de előbb muszáj letudnia két előadást. A második előadás után a kolléganő már hiába csenget Domján Edit lakásán, hiába hívja később telefonon.
1972. december 26-án hiába várták a színésznőt a Candida délutáni előadására. Traub Pál, a Madách művészeti titkára felhívja Ádám Ottót, aki azt javasolja: menjenek ki néhányan a színésznő lakására. Traub Pál, Mensáros László, Bálint András és Nagy Anna ülnek taxiba. Csöngetnek, hiába. Traub Pál benéz az ajtó levélbedobó nyílásán. A fürdőszobában test lebeg egy kád vízben. A színháziak betörik az ajtót. A nappaliban üres gyógyszeres dobozok, a fürdőben zsilettpengék.
Domján Editet nem sokkal később méltó módon búcsúztatták.

Búcsúszavak

Kaló Flórián darabot írt volt felesége életéről, haláláról. Dokumentumfilmben is beszélt róla, amelyben azt mondta:

Nem volt igazán színésznő alkat. Szuverén, önálló maradt. (...) Mindig igyekezett bátran szabadon élni. És amikor ez nem ment tovább, volt elegendő bátorsága ahhoz, hogy egy önmaga által meghatározott időpontban egy olyanfajta megváltoztathatatlan végső szabadságot válasszon, amibe senki nem szólhat bele.

Mensáros László más aspektusból összegzett:

A színésznők valóban királynők. (...) Csak ma szürkítették őket olyan hétköznapivá azok, akik kitalálták, hogy a sztár árt a színpadnak. A középszer diadala ez, ők irigyelték azokat, aki miatt a néző bejön a színházba, aki tehetségesebb náluk. A »királyokat« és »királynőket« lefokozták, elszürkítették, kiszolgáltatottá tették. Domján Edit is azzá vált. (...) Mindenféle nyikhajok rángatták be a tévébe hozzá méltatlan »szerepekre«, váratták kényelmetlen, szűk, levegőtlen öltözőkben, használták őt, mint egy tárgyat. (...) A színész érzékeny szerkezet. Nem »használni«, hanem óvni, félteni kell. Meglátni benne a »királynőt«. Vagy legalábbis – az embert.

Forrás: MTI/Keleti Éva

Források:
Kárpáti György: Domján Edit – Zeneműkiadó, Budapest 1987
B. Fábri Magda: Domján Edit emlékkönyv – Kairosz Könyvkiadó, Budapest 2011
Szécsi Katalin: Több mint szerelem – K.U.K. kiadó 2010
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet: színházi adattár