Miklósa Erika mesél sportsérülésről, aprófalvakról, a New York-i Metropolitanról, a Partitúráról, az életéről

A Kossuth-díjas koloratúrszoprán operaénekesnő a Virtuózok című vetélkedő zsűritagjaként, mentoraként is bizonyította: személyiségének egyik meghatározó pillére a lényéből sugárzó empátia. Miklósa Erika amellett, hogy fontos társadalmi ügyekben, civil kezdeményezésekben is gyakorta szerepet vállal, sportolói múltjához híven a székesfehérvári Alba Regia Atlétikai Klub elnökhelyettese. Mindezen túl a Duna Televízióban szeptemberben indult Partitúra című újabb televíziós műsorában a vidéket járva mutatja be az ország szélesebb nyilvánossága előtt rejtettebben létező zenei, illetve egyéb kulturális kincseinket, a művészetek fővároson túli művelőit, illetve a tematikához kapcsolódva működő, figyelemre méltó közösségeket. Az operaénekesnő az Origónak adott interjújában beszélt a műsor létrejöttéről, valamint pályafutása megidézése kapcsán szó esett egyebek közt egy sportsérülésről, a Szörnyellaként abszolvált konzervatóriumi évekről, a kalandos pályakezdésről az Operaház legfiatalabb magánénekeseként, a Metropolitan Operában elnyert szerződésről. S persze az anyaságról, amely mindent átsúlyoz, oldja a görcsöket, megszünteti a megfelelési kényszert.

Szép időszak következett?

Ott aztán megtanultam, mit jelent dolgozni, mi kell ahhoz, hogy az ember valóban napról napra helytálljon a nemzetközi feltételek között is. A kurzus során olyan nagyságokkal énekeltem, mint Roberto Alagna, Michael Shade vagy Rost Andrea. De dolgozott velünk Claudio Abado is, illetve több mester a „klánjából”.

Lehet mondani, hogy későbbi pályafutásán a New York-i Metropolitan Operában eltöltött három év volt a korona?
Lehet, ráadásul a MET virágkorában kerültem oda, amikor az intézmény színvonala a csúcson volt. Ma, részben gazdasági okok miatt, nincs azokban a magasságokban.

Hogy lesz valaki a New York-i Metropolitan tagja?

Ott nem lehet kopogtatni, nem hirdetnek előéneklést sem. Úgy kezdődött a történet: meghívták Julie Taymort az Oscar-díjat nyert Az oroszlánkirály megrendezése után, hogy vigye színre náluk A varázsfuvolát, majd készítsen filmet is az előadásból. Ő L'ubica Vargicovát, a kiváló szlovák szopránt kérte fel az Éj Királynőjének szerepére. Vele kezdett dolgozni, amikor kitalálták, hogy csak kéne valaki egy másodszereposztásra. Engem ajánlottak, meghallgattak, mondták, oké, Vargicováé a premier, de számítanak rám kvázi helyettesként. Aztán eljött egy olyan próba a Metropolitan nagyszínpadán, amelyre meghívták a sajtót is. Ott volt az a hatalmas színpad, a nézőtéren a sajtó, a New York Timestól kezdve az összes nagy lap, a kamerák sokaságáról nem is beszélve. L'ubicát pedig megroppantotta a helyzet, attól kezdve nem tudta tökéletesen elénekelni az áriákat. Így aztán az egyik zenekari-színpadi próbán a karmester, James Levine – miközben L'ubica fenn énekelt a színpadon – intézkedni kezdett, hogy én folytassam a darabot. Lent ültem a nézőtéren, amikor odajött hozzám Jonathan Friend, a Metropolitan Opera akkori művészeti vezetője, és megkérdezte, hogy be vagyok-e énekelve, mert nekem is el kell énekelnem az áriát, ha L'ubica végez. Mondtam, hogy ez tök mindegy, akkor is el tudom énekelni, ha nem vagyok beénekelve. Persze rendesen be voltam tojva, csak nem mutathattam.

L'ubica Vargicova hogyan élte meg ezt a dolgot?

Miklósa Erika opera-énekesnő Fotó: Polyák Attila - Origo

Eleinte nem értette, hogy mi van, hogy kerülök a színpadra? Aztán a takarásból nézte végig a saját „halálát”, mivel hibátlanul teljesítettem. Azonnal eldöntötték, hogy enyém a szerep, én játszottam a filmben is.

Vargicova pedig átkerült a második szereposztásba?

Végül egyáltalán nem lett részese az előadásnak. Aki a Metropolitanben bizonyít, az előtt a csillagos ég a határ. Aki ott leszerepel, annak megpecsételődik a sorsa. Iszonyatos erőpróba ez bármely művész idegrendszerének. Évekkel később találkoztunk L'ubicával Madridban, miután én az egész világon végignyomtam már az Éj Királynőjét. Ő másodszereposztásban dolgozott egy darabban a spanyol fővárosban, s arról beszélt, hogy szerinte neki ez az utolsó külhoni fellépése.

Érzett benne haragot ön iránt?

Nem, hiszen ő is profi, aki tisztában van az operavilág kőkemény szabályaival.

Említette volt férjét. Magánvilágában mi vezet el egy váláshoz?

Az a másfél évtized, amit együtt töltöttük, elsősorban a hivatásépítésről szólt, illetve egymás felneveléséről, ami végül kifulladt egy barátságban. Mindenképen pozitívan gondolok vissza a múlt történéseire, hiszen azok is kellettek ahhoz, hogy megtaláljuk egymást mostani férjemmel, Csiszár Zsolttal.

Három éve gyermeket is örökbe fogadtak, bár voltak nehézségei a dolognak.

Kevéssel a 45. születésnapom előtt, 2015-ben lettem anya. A jelenlegi jogszabályok szerint az örökbefogadó és az örökbefogadott között 45 évnél nem lehet nagyobb a korkülönbség, és amikor már minden papírunk megvolt az örökbefogadáshoz, akkor kiderült, hogy alig 2-3 hónapunk van a dologra. Bíborka végül nyílt örökbefogadással érkezett a Bölcső Alapítványtól, szülőanyja kifejezetten azt szerette volna, ha érettebb, tapasztaltabb párhoz kerül. Hétnapos korában vehettük magunkhoz, s amikor hozta a nővér, Bibi rám nézve felkacagott. Az volt a tekintetében: „Na, végre megtaláltatok!” Abba a pillanatban éreztem, hogy összetartozunk, azonnal anyává lettem. Mindemellett az sem titok, hogy volt kockázata a döntésünknek: Bibit születése után újra kellett éleszteni, így nem lehetett kizárni, hogy az oxigénhiányos állapotnak később következményei lesznek. Hála istennek Bibi ma egy eleven, élénk, energikus kislány, aki sohasem fárad el. Társaságban szociálisan érzékeny, ami gyerekkorom óta jellemző rám is.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Férjével a kezdetektől szokatlan nyíltsággal beszélnek az örökbefogadásról, a szülőség örömeiről.

Amiben az embernek öröme van, amire büszke lehet, arról miért ne beszélhetne? Persze, tudom, sok a félreértés, kibeszéletlenség a téma körül. Egy okkal több, hogy megszólaljunk. Én egyébként gyermekkora óta terveztem az örökbefogadást, a nagymamám is nevelőszülő volt. Az már Bíborka születése után derült ki, hogy a férjem családjában is volt hasonló eset: neki az egyik nagymamája volt örökbefogadott.

Az is tudható, hogy mióta anya lett, nem vállal külföldi fellépéseket, ugyanakkor honi produkció próbái miatt a gyesre még a férje ment el. Végül is mit változtatott meg önben az anyai lét?

Mindent: a világgal, az önmagammal való viszonyomat. Gyermeket nevelni maga a csoda. Légies, könnyű dologgá teszi a létezést. Ebből az állapotból visszanézve úgy tűnik, hogy korábbi életem történései mind súlyosak, darabosak, nehézkesek voltak. Anyaként fellazultan intézem az egyéb dolgaimat is. Ami nem azt jelenti, hogy felelőtlenebb lettem a munkáimban, feladataimban – de megszabadultam bizonyos lelki görcsöktől.

Megjárt szakmai csúcsok mellett is voltak még?

Gyerekkoromban kódolódott belém a megfelelési kényszer, amely végigkísérte az életemet. Megfelelni, bizonyítani a szüleimnek, edzőknek, sport- és osztálytársaknak, tanároknak, a bennem kételkedő operaházi kollégáknak, a külhoni pályatársaknak, itthoni-külföldi közönségnek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Kiskunhalasról indult lányként nem volt ott bennem – valahol a lelkem mélyén –, a kisebbségi érzés szilánkja. Ahogy persze ott volt bennem a „csak azért is!” késztetése. A kislányunk érkezése után egyik pillanatról a másikra simultak ki az idegeim. Letisztultak előttem a dolgok. Mint amikor felülsz egy repülőgépre, lenézel a földre, s úgy már az is körvonalat kap, ami lentről nézve rettentően óriási. Anyaként átláthatóvá lett a világ. Már a kislányunk jelene, jövője a legfontosabb.