Egy legendás szinkronrendező és körülötte a történelem

Már a Casablanca című filmben is dolgozott asszisztensként, majd olyan alkotások szinkronját rendezte, mit például A hét mesterlövész, a West Side Story, a Napfivér, Holdnővér, ahogy ő jegyzi a Hupikék törpikék és az Aladdin című rajzfilmsorozatokat is. Mauchner József ötvenöt éve van a pályán, idén egyike volt a II. Szinkronikum Gála Életműdíjjal kitüntetett alkotóinak. A máig aktív, nyolcvanegy éves alkotó az Origónak felidézte háborús gyermekéveit, elmesélte, miként lett kultúrház-igazgató huszonéves, hívő, rendszeresen ministráló fiatalemberként a Kádár-rendszer korai éveiben. Beszélt a televíziónál eltöltött évtizedeiről, amelyekről többnyire szép emlékeket őriz, azzal együtt, hogy az elején be akarták szervezni ügynöknek, a nyugdíjazása pedig kurtán-furcsán zajlott.

Asszisztensként mi volt a fő feladata? Mit lehetett eltanulni abban a pozícióban?

A rendező helye a stúdió mögötti vezérlőben volt, a színésztől üvegfal választotta el. Nekem a felvétel előtt is akadt dolgom a technikai, adminisztratív előkészítéssel, de aztán bent voltam a színészek között a stúdióban. Az asszisztens volt a karmester, diktálta a felvétel során a tempót, és segítette a színészeket. Akkoriban még nem használtunk fülhallgatót. A színész megnézte és meghallgatta a tekercset kétszer-háromszor, és ez idő alatt kellett a szerep ritmusának a fülébe kerülnie. Ez persze nem mindig sikerült maradéktalanul, ezért is volt ott az asszisztens, hogy segítsen. Már fiatalon nagy művészekkel dolgozhattam együtt. Megismertem őket, megtanultam, hogy miként kell bánni a színészekkel, hogyan kell vezetni őket. Az első időszakban főként Sipos Varga Éva mellett asszisztáltam, ő volt a mesterem. A legfontosabb dolog, amit akkoriban megértettem: a színészekkel mindig türelmesnek kell lenni.

„Karmesteri” időszakának melyik volt a legemlékezetesebb epizódja?

Első asszisztálásaim egyikénél Ráday Imrével dolgoztunk egy olyan a filmen, amelyben rendkívül gyorsan változott a tempó még a jelenetek közben is. A rendezői instrukciók világossá tették, hogy milyen karaktert kellett Ráday Imrének megjelenítenie, ahogy azt is tudta, hogy a szöveg ütemváltásaira ügyelnie kell. De végül szükség volt az én közreműködésemre is.

Forrás: Koncz Márton - Origo

Gyakorlatilag végigvezényeltem az egész filmet: beálltam a vetítővászon és a mikrofon közé, hogy Ráday Imre egyszerre lásson engem és a képet, miközben kézmozdulatokkal instruálom. Amikor lassítania kellett, akkor azt mutattam, amikor pedig gyorsabban, akkor azt jeleztem neki. Nem sokkal később készült Ráday Imrével egy interjú a Rádióújságba, ahol úgy említett engem, hogy a „kis Stokowski” – a neves angol karmester, Leopold Stokowski után.

Básti Lajossal találkozott asszisztens korában?

Igen, lenyűgöző színész volt, csodálatos hanggal. Egy alkalommal megkért: nyomjam meg a vállát, amikor kezdenie kell. A legelső alkalommal nagyon óvatosan értem hozzá, nem reagált rá. Kis idő múlva hátrafordult, lehajtotta a fejét, a szemüvege az orrára csusszant, a szemembe nézett, és azt mondta: „Nem tudsz bökni? Akkor rúgj belém!” Tréfált persze, nem akart megbántani.

Főiskolai „találkozásuk” soha nem került szóba?

Nem, bár azért megfordult a fejemben, hogy felfigyel rám a stúdióban, és azt mondja: gyere a főiskolára! Ő ezt nem tette, ugyanakkor jólesett, amikor például Péchy Blanka vagy Szabó Sándor a hangomra, instrukcióimra felfigyelve azt kérdezte: miért nem mentem színésznek?

Amikor asszisztensből rendezővé avanzsált, nem zavarta az üvegfal, amely elválasztotta a színészektől?

Említettem, hogy a rendező legnagyobb erénye a türelem. Ami együtt jár az empátiával, figyelemmel. Fontosabb instrukciót sosem adtam üvegfal mögül, hanem kimentem a színészhez a stúdióba. Az sem volt ritka, hogy előjátszva érzékeltettem, milyen hangsúlyt, reflexiót szeretnék kérni a színésztől az adott helyzetben. Előjátszani végképp nem lehet üvegfal mögül, de a színészekre általában is ösztönzőleg hat a tisztelettel vegyes személyesség.

Ugyanúgy viszonyultak önhöz, mint egy színházi rendezőhöz?

Elismerték a munkánkat, és olyan színész nem volt, aki ne fogadta volna el az instrukciókat, tanácsokat. Nem rendeztünk mozgást, de a szinkronizálás ugyanolyan művészet, mint rádiójátékot készíteni. Igaz, nem kell kitalálni a figurát, mivel azt a külföldi kolléga már eljátszotta. A nehézsége viszont abban áll, hogy a hangot úgy kell megcsinálni, ahogy azt a képen látható színész arca, játéka és a jelenet megköveteli. Egy rádiójátékban úgy beszél az adott figura, ahogy a rendező és a színész elképzeli. A szinkronban viszont úgy kell megcsinálni, ahogy a képen van. Ehhez pedig mindig alkalmazkodni kell, különben elválik tőle a hang. Ezzel együtt, volt színész, akitől tartottam az első találkozásunk előtt. Ilyen volt például a rendezőként is jelentős Egri István, akit a szakmában csak úgy emlegettek, hogy a „Dacos”. Aztán persze kiderült, hogy profiként tökéletesen alkalmazkodik ahhoz a felálláshoz, amelyben én adom az instrukciót, ő pedig megvalósítja. Örült, amikor a munka végén elismerően mondtam neki, hogy remek munkát végzett. Amikor összefutottunk a televízió folyosóin, utóbb is gyakorta rákérdezett: valóban jó volt-e, amit csinált? Mindig megerősítettem, de egyszer visszakérdeztem: miért kételkedik a szavaimban? Mire ő: „Mert azóta nem hívsz.”

Tényleg, a szinkron szempontjából mi a legfontosabb kritérium a színészválasztásban?

Fontos az eredeti szereplőhöz hasonló habitus, hangfekvés. Néha nüanszokon múlik a dolog. A hét mesterlövésznél például Bujtor István azt hitte, hogy ő lesz a fekete ruhás főhős hangja, de amikor megmutattam neki, hogy a Harry Luckot játszó Brad Drexter sokkal inkább az ő karaktere, mint a Chris Adamst alakító Yul Brynner, azonnal egyetértett velem. A West Side Story szinkronjánál pedig különösen ügyeltem arra, hogy magyar színészek hangfekvése minél közelebb álljon az amerikai színészekéhez. Azért volt fontos, mert az énekszámok természetesen az amerikai színészek eredeti előadásában hangzottak el, és az eltérő hangszín nagyon zavaró érzetet keltett volna. Jól válogattam, mert a rádióújság azt írta: a magyar színészek angolul énekeltek. Az újságíró tévedése szinte egy díjjal felért.

Egyéb díjakat is hozott a minőségi munka?

Több nívódíjat kaptam, bár olykor elírták a nevem az oklevélen. Amúgy pályafutásom egyik legnagyobb elismerésének Apáti Miklósnak, a korszak meghatározó kritikusának írását tartom. Szegedi Erika és Szabó Gyula főszereplésével készítettem Vojnits Imre magyar szövegével a Tartuffe, a gazember című film szinkronját, amiről Apáti azt írta: „Mauchner József rendezése bebizonyította, hogy verses mű szinkronja is lehet jól hangsúlyozott, érthetően, a néző számára élvezetes.”

Számtalan rendezése között van kedvenc?

Hosszan sorolhatnám, hiszen az elmúlt évtizedekben a magyar színjátszás legjavával dolgozhattam. Fontos számomra az a néhány élő műsor is, amit adásrendezőként vezényelhettem le. A szinkronok közül kapásból A nagy balhé ugrik be Paul Newmannel, vagy az Ászok ásza Belmondóval. De nagyon szerettem rendezni Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjének szinkronját is, vagy A hét mesterlövészét. Büszke vagyok a Hupikék törpikék rajzfilmsorozatra, ahol többek között Sinkovits Imrével, Haumann Péterrel dolgoztam.

A mai napig dolgozik különböző magánstúdiókban. Az MTV-től azonban 1997-ben nyugdíjba ment. Emlékszik a búcsúra?

Nem túl vidám történet. A különböző osztályok igazolták, hogy nincs feléjük semmiféle tartozásom, majd a gazdasági főosztályvezető hölgy megköszönte, hogy olyan sok évig dolgoztam a Magyar Televíziónak, aztán jó egészséget kívánt, és hosszú életet.

Forrás: Koncz Márton - Origo

A közvetlen főnököm ennyit sem mondott. Ezzel együtt nemcsak azért dolgozom a mai napig, mert a negyvennégyezer forintos fizetésem után járó nyugdíj éppen csak annyi, amennyi. Hanem azért, mert szeretem a színészeket, a szinkronvilágot. Azt gyanítom, a munka tart életben, és a galambjaim.

Szakmaszerte köztudott: szenvedélye a galambászat. Miként kapott rá?

A svábok között eleve sokan tartottak galambot, volt a nagybátyámnak is. Engem megfogott a röptük, szerettem nézni, ahogy szárnyalnak. Mindemellett az is hatott, hogy amikor az unokanővéremék látogatóba jöttek hozzánk, mindig szentképeket hoztak ajándékba, melyek közül több azt a jelenetet ábrázolta, amelyen a kis Jézus galambokat etet. Ötödikes koromra már postagalambjaim is voltak az egyszerű madarak után. Mikor egy-egy nehéz nap után hazaérek, felmegyek hozzájuk, kiengedem őket, beszélgetek velük, megetetem-megitatom őket, akkor elmúlik minden gondom, újra frissnek érzem magam. A családom mellett ők a legfontosabbak az életemben.

Családjáról mennyi tudható?

Második házasságomban élek szeretetben. A fiam már ötvenéves, én pedig büszke nagyapja vagyok az unokámnak.

A galamb állítólag a füle segítségével igazodik el a világban, az segíti abban is, hogy visszataláljon az otthonába.

Letakart szemmel hazatalálnak, de letakart füllel eltévednek. Valószínűleg a hallószervek segítő őket tájékozódni a föld mágnesessége alapján. Megfigyelték azt is, hogy miközben a galambok hazarepülnek, a fejük egyik oldalról a másikra jár, folyamatosan keresik a megfelelő hullámokat. Rossz idő esetén, például viharban, ami zavarja a rádióhullámokat, a galambok is nehezebben tájékozódnak.

A hallószerv fontossága kapcsán van némi hasonlóság a galambok és ön között.

Talán másban is. Csákányi László aposztrofált úgy: a galamblelkű Józsika.