Papnak készült, de az egyik legnagyobb magyar színész lett

Papnak készült, majd erdésznek, kertésznek, végül Jászai Mari írásait olvasva a színészet mellett kötelezte el magát. A feladatból munka lett, a munkából hivatás, amely az egész életét meghatározta. Természetes hatású, őszinte karakterei mögött mindig hangyaszorgalommal végzett kutató- és elemzőmunka állt, ami önfeledtséggel párosulva tette a XX. század második felének egyik legnagyobb magyar színművészévé Sinkovits Imrét, aki szeptember 21-én lenne 90 éves.

Művészet és mesterség

A színész munkájának egyik nagy feladata, hogy természetes tudjon maradni a szerepében, amire heteken át tudatosan készül. Sinkovits Imre egyik mondása a játékkal kapcsolatban az volt, hogy nem a színésznek, hanem a nézőnek kell éreznie. Egy olyan többlépcsős folyamat eredményeként, ami nála mindig a mániás kutatással, és a figura környezetének rendkívül alapos feltérképezésével kezdődött. Az igazi bravúrra pedig ott van szüksége a színésznek, amikor a megszerzett tudást természetesen kell kiadnia magából. Sinkovitsnak pedig annyira könnyed és ösztönös a játéka, hogy az ember meglepődve olvassa beszámolóit a különböző felkészülési időszakairól. És tudni kell róla, hogy soha nem engedte meg magának a rutinból való játékot, mivel töprengő alkat volt, aki szerette a munkáját, a hivatását. Ahogy mondta,

a munkát nem valami átoknak találták ki az ember életében,

hanem a tevékenység örömöt szerez. Legendás munkaszeretetéről és munkabírásáról sokat elmond az a humoros beszélgetés, amit egyik rendezőjével folytatott a Televízió büféjében, majd Rátonyi Róbert Kallus Lászlóval közösen jegyzett, Fejvadászat című kötetében írt le.

- Rémes, mennyi dolgom van. Huszonöt órát dolgozom naponta.
- Huszonöt órát dolgozol naponta? – kérdezte a rendező Sinkovitsot. - Hát ez hogy lehet? Hiszen a napnak csak huszonnégy órája van.
- Igen ám, csakhogy én egy órával korábban kelek fel.

Gobbi Hildával a Magyar Rádió stúdiójában. A Nemzeti Színházban is játszottak együtt Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Szerepeivel kapcsolatos szakmai kételyeiről, gyötrődéseiről leginkább feleségével, a szintén színész Gombos Katalinnal, vagy fiával, Sinkovits-Vitay Andrással beszélt. És persze ott voltak a színészbarátok is. Nehéz elképzelni, hogy a Nemzeti Színház-berkekben csak Avar-Sinkovits házaspárként emlegetett barátok, azaz Avar István és Sinkovits Imre beszélgetései kizárólag civil témákra korlátozódtak volna. Sinkovits gyötrődő, soha nem elégedett jelleméről az is sokat elárul, hogy

19 éves korától kezdve hosszú évtizedekig küzdött gyomorfekélyével.

Szerepre természetesen nem csupán a színházban vagy a hétvégi házban készült. Tanult karakterei pedig nála is óhatatlanul beszivárogtak a magánéletbe. Persze nem volt szerencsés, ha valamiféle rabiátus alak gesztusai bújtak elő otthon, de mindegy is volt a figura jellege, mert az ilyen pillanatokban derült ki igazán, hogy elkészült a szereppel. Sinkovits Imre a szerepek örvényében élte mindennapjait. Arról is híres volt, hogy keveset aludt. Nehezen tudta pihentetni magában a hivatásáért élő színészt. Sokszor szabadidejében is dolgoztak fejében a szerepek. Ezen persze nem segített, hogy kifejezetten szerette, ha egyszerre a legkülönbözőbb karaktereket játssza. Folyamatosan más fejével gondolkodott, egészen odáig ment, hogy már a figurái múltján töprengett.

Sinkovits Imre az 1956-os forradalomban

1956-ban a tömeg élére áll, miután a Petőfi szobornál hangosítás nélkül elszavalja a Nemzeti Dal-t a sokezres tömegnek. Felesége, Gombos Katalin gyerekeikkel hallgatja végig férje előadását, majd hazaadja a kicsiket, és követi férjét a Bem-szoborhoz, megjelenik a Rádiónál és a parlamentnél is. Mindkettejük szerepvállalása ismert a hatalom előtt, börtönnel nem, de egyéb büntetéssel számolniuk kell. Sinkovitsot egy fél évre eltiltják a színpadtól, felesége fizetését felére csökkentik. Sinkovits jó pár hónapon át játékgyári fröccsöntést vállal napközben. A Nemzeti Színház társulatából kiteszik, és az eltiltás után, 1958-ban a József Attila Színházhoz kerül, ahol 5 évig játszik, és csak 1963-ban térhet vissza a Nemzetihez.

Az ezerarcú filmszínész

Sinkovits Imre karrierje alatt 72 filmben játszott, ezek közül 22-ben főszerepet. Valamennyit áttekinteni lehetetlen volna, így inkább kiemelünk néhányat. Olyanokat, amelyek Sinkovits pályája, az épp játszott szerepe szempontjából érdekesek, vagy éppen azért, mert megkerülhetetlenek, ha a filmjeiről van szó.

Teljes gőzzel (1951)

Filmes karrierje óriási lendülettel indult. 1951-ben megkapta színészdiplomáját, leszerződött a Nemzeti Színházhoz, és még abban az évben megkapta első filmszerepét Keleti Márton Különös házasság-ában. Igaz, csak két mondata volt, de néhány hónap alatt két újabb filmszerepet kapott: a Becsület és dicsőség-ben és a Teljes gőzzel-ben. Utóbbinak már főszereplője volt. Ez az időszak egybeesett a sematizmus tombolásával, amiben a valódi konfliktusok és élethelyzetek helyett a forradalmi romantika – utólag még inkább érzett – savanyúságával átitatott

bárgyú történetek kaptak helyet.

Sinkovits Imre filmforgatási szünetben Forrás: Fortepan / Hunyady József

Első főszerepe sikeréért sok mindennel meg kellett küzdenie. 23 éves volt, éppen csak befejezte a főiskolát, ráadásul a korábbi két filmjében csak néhány mondat jutott neki. Máriássy Félix Teljes gőzzel-je előtt pedig csak annyi instrukciót kapott, hogy kevesebbet izegjen-mozogjon, és lehetőleg ne gesztikuláljon olyan hevesen. Nehezítésként még ott volt pár meglepetés is a színpadhoz szokott Sinkovitsnak. Hiába járt ki a terepre már hetekkel a forgatás előtt, az nem segítette a történethez képesti megbolygatott forgatási sorrend megemésztésében. Állítólag az első napján mindjárt a film közepével kezdték, és ott sem volt a partnere, akihez beszélnie kellett. Ilyen izgalmasan teltek az első napok, hetek, de ahogy sejthette az őt felkérő Máriássy is, Sinkovits

hamar ráérzett a filmes játék ízére.

Persze vele kapcsolatban is, mint minden nagyobb színész esetében itt-ott, egy-egy kritikában megemlítettek bizonyos szintű, fel-felbukkanó modorosságot. Amit egyébként sokan az egyéniség jelének tekintenek, ha visszafogott a mértéke, de Sinkovits ezzel nem értett egyet. Azon volt, hogy irtsa a játékából. És ez már a Teljes gőzzel fiatal, az idősebben éppen váltó mozdonyvezetőnél is jól látszott.

A tizedes meg a többiek (1965)

Kétségkívül ez Sinkovits legismertebb filmje. Keleti Márton rendezése hatalmas siker volt a maga idejében, és kultusza azóta is bőven tart. Érdekes, hogy Keleti eredetileg propagandafilmnek szánta, de többek között Sinkovits és Darvas Iván Szász Péter segítségével emészthetőbbé,

szerethetőbbé tettek jó pár jelenetet, és így az egész filmet is.

Dobozy Imre eredeti forgatókönyve teljesen sematikus volt, és azt mutatta volna be, hogyan állnak át a magyarok a szovjetekhez. Az átírással viszont Sinkovits Imre tizedeséből, az eredetileg derék magyar katonának szánt Molnárból egy minden hájjal megkent, a jég hátán is megélő alak vált, akit nem lehetett nem szeretni, hiszen mindenki pontosan olyan vagány akart lenni, mint ő. Sinkovits később elárulta, hogy saját élményeiből tudott táplálkozni Molnár szerepéhez. Még 17 évesen, leventeként kellett többször is trükköznie, hogy megússza a hadimunkát. Volt, hogy hamis családi búcsút hazudva úszta meg a bevonulást, volt, hogy egyszerűen megszökött, és három lóval tért haza.

Abban, hogy a film ilyen sikert aratott, és kultuszfilmmé tudott válni, nagy szerepe volt annak is, hogy az ideológiai máz teljesen elvékonyodott rajta. A háborút megúszni akarás kimondása (hivatalos, nyilvános fórumokon) addig szinte ismeretlen volt, és a film ezzel a gesztussal nagy szívességet tett a társadalom nagy részének, hiszen bátran össze lehetett kacsintani egymással, vagy akár csak Molnár tizedessel.

És akkor a pasas... (1966)

Sinkovits Imre sokat emlegetett, mesteri szerepfelépítését, átlényegülését leginkább ez a film képes szemléltetni. Az alkotás ugyanis lényegében egy Sinkovits-ünnep, ahol a színész boldogan tobzódhat a hozzá került szerepekben. Összesen 19 karaktert ad elő a filmben, ami egyébként Kossuth-díjának évében, amolyan jutalomjátékként készült.

Sinkovits előad benne romantikus hőst, bűnözőt, színházi rendezőt, elmebeteget, vagy ahogy a fenti jelenetben látszik, hirtelen meggazdagodott magyart.

De van itt behízelgő textilkereskedő is...

És ugyanazzal a fizimiskával mutatott be egy lendületes munkásképviselőt is.

Isten hozta, őrnagy úr (1969)

Molnár tizedes alakja mellett talán Tót tűzoltóparancsnok Sinkovits legszerethetőbb filmes figurája. Igaz, hogy az Isten hozta, őrnagy úr-ban Latinovitsé a jelentősebb szerep, de Sinkovits nélkül nem sokat érne az Örkény-mű filmadaptációja. Civilben nagyon jó barátok voltak, és külön jó őket egy filmben, két ennyire különböző szerepben látni.

Rengeteg közös jelenetük van, és finoman segítik is egymás játékát, miközben éppen a karaktereik között lévő elképesztő feszültségtől vibrál film. A mű Tótja nem túl eszes ember, ráadásul kicsit lassú kényelmes is. És szerencsénkre Sinkovits Imre

nem elégedett meg annyival, hogy ezt a néhány tulajdonságot egyszerűen magára húzza.

Gondos sűrítés érződik az ő Tótján, és a finom karikírozást is belevitte a játékba, amit bőven meg is tehetett az Örkény-művet eluraló groteszk miatt. Azonban a karikaturisztikus elemek nem harsányak: éppen csak annyira finomak, és annyit adnak hozzá a lassúcska tűzoltóhoz, hogy az önmagában ne legyen unalmas.

Illatos út a semmibe (1972)

A film egy többmilliós sikkasztás három elkövetőjéről (Bárdy György, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre) szól, akik bűntettük feltételezett kiderülésén aggódva a legkülönbözőbb dolgokat követik el egymásért és egymáson. Eredetileg barátok, azonban a szabadság és az élet féltése miatt jócskán átértékelődik kapcsolatuk. A feszültség a film másfél órája alatt leginkább csak akkor lankad, amikor előtérbe kerülnek a már-már bohózatba illő jelenetek. Ezek egyébként nem gyengítik a krimit, inkább pikáns ízt adnak neki.

Sinkovits választása Csekő Guszti szerepére azért is volt jó ötlet, mert nem a tőle megszokott, tiszta jellemű alakkal találkozunk. Persze van benne némi szerethető esendőség is, de talán csak azért, mert Bárdy kapta hármuk közül a legellenszenvesebb figurát, akivel senki sem akar, de nem is tudna azonosulni. Sinkovits üdítő jelenléte mellett a bátorsága is erénye a filmnek. Egy olyan bűncselekményt és aljasságot mutat be, ami nemhogy a '70-es években lehetett nagyon erős, de még ma is az.

Retúr (1997)

Ez volt Sinkovits utolsó filmszerepe, amiben egy lecsúszott, félig-meddig hajléktalan tanárt alakított. Balogh hasonló sorsú idős emberekkel a vonaton utazva tölti éjszakáinak felét, míg a többit az ingyenszálláson. A Retúr főleg a témaválasztása miatt nem lehetett igazán sikeres, és valószínűleg ma sem lenne jobb sorsa a szuperhősök korában.

Az akkori kritika is bántotta:

elsősorban a szövegek és a figurák közhelyszerűségét kérték számon rajta. Pedig a karaktereik működőképesek, és működnek is. És azzal az élménnyel is számolni kellett volna, hogy az ember egy kupéban láthatja Bárdy Györgyöt, Gera Zoltánt, Lohinszky Lorándot, Sztankay Istvánt és persze Sinkovits Imrét.

Életének utolsó estéjén még játszott. 2001-ben Vörösmarty Csongor és Tündé-jében alakította a Tudóst a Nemzeti Színház színpadán. Érdekes módon első, társulati tagként vállalt szerepe is a Nemzeti Színháznál volt, és akkor is a Csongor és Tündé-ben: Kurrahot játszotta. Az egyik akkori kritika ezt írta az előadásról, azon belül is Sinkovitsról: „az ördögfiakról már megemlékeztünk. Sinkovits, Pásztor, Horkai összjátéka pompás, de cirkuszi túlzásaival, öncélú clownkodásaival kizökkenti a nézőt a darab alaphangulatából.” Innen indult Sinkovits Imre hivatalos színészi pályafutása, aminek végén, hosszú évtizedek munkájával vált a huszadik század második felének egyik legnagyobb magyar színészévé. Egy legendás, csodálatos színésszé.