Az esővel együtt a mámor is a nyakunkba szakadt Ákos koncertjén

Vágólapra másolva!
„Fönn a rozsdás ereszen nehezen sujt az eső. Perdűl, pezsdűl, sikosan, habosan, hát ez is eső” - nos, Weöres Sándor valószínűleg nem járt soha a Telekom VOLT Fesztiválon, különös tekintettel arra, hogy elkerülték egymást az életben. Na, de ettől függetlenül is sikerült megfogalmaznia azokat a gondolatokat, amelyek keringtek bennem, miközben az idén ötvenéves Ákos koncertjére várakoztam.
Vágólapra másolva!

Lassú eső szántott végig a finoman taknyos-ködös Lőverek melletti réten, amikor helyi idő szerint nyolc óra negyven perckor megjelent az indiánsrác és zenekara a színpadon. Fontos tudnivaló a jelenlegi koncertbeszámolót olvasó, frissen érettségizett, Ákos zenéjét már nem feltétlenül fogyasztó-követő fiatalok számára, hogy az említett úr ugye a jelenleg íródó magyar poptörténelem egyik állócsillaga. Jaj, hát persze, hogy nem kell őt szeretni! Sem az embert, sem a zenéjét - ez nem egy penzum. De hát mit lehet tenni, ha egyszer a fickó már lassan harminc éve

olyan hanyagul dobálja a slágereket, mint vasárnapi fröccsöző a kacsázó kavicsot valahol a Római-part mellett.

Olyan ő, mint a kötelező olvasmány. Szereted, nem szereted, olvasod, ismered.

Forrás: Rockstar Photographers

Na, de a koncert! Ugyancsak fontos elmondani azt is, hogy ez az ember és csapata valószínűleg azon kevesek közé tartozik, akik még egy sikátorbeli utcazenélést is olyan vérkomolyan vennének, mintha legalább a Carnegie Hall-ban lépnének fel. Nem mintha a VOLT, mint az egyik legnagyobb fővároson kívüli tömegrendezvény, ne lenne egy elég hangsúlyos esemény egy muzsikus életében, na de azért azt lássuk be, hogy Ákos és csapata felkapja a saját kis cuccait és bőven túlteljesíti a kedves gesztus fogalmát.

Amit magyar előadóként fesztiválkörülmények között ki lehet hozni a látványkomponálás műfajából, azt ők kihozzák.

Ott izzanak a LED-falak, görögtűzként izzik vörösen a színpad, jönnek a lézerek, meg a füst, meg mindenféle csinnadratta. Finoman szólva is elhúztak a legtöbb nagyszínpados fellépő látványa mellett. Igen, a Depeche Mode mellett is. Az Iron Maident pedig most ne említsük, mert ők valószínűleg nem evilági lények.

A koncert legelső pillanatától rázendített az elmaradhatatlan B-közép. Ha popsztár lennék, próféta, Zepter-ügynök, motivációs tréner vagy valami hasonló foglalkozásom lenne, akkor fél karomat adnám egy ilyen elkötelezett, lelkes kis csapatért. Igaz, hogy közben a többiek csendes agóniába süppedve izzadtak a tiritarka esőkabátjaik alatt, de

kétségtelen, hogy odaragadtak a nagy színpad elé. Valószínűleg nem a sár miatt.

Forrás: Rockstar Photographers

Azt figyelem, hogy ezalatt a színpadon annyira zúznak a fiatalemberek, mintha kőfejtőbe érkeztek volna. Azt gyanítom, hogy hegyet bontani érkeztek. Megy a Majom a ketrecben, a tizenéves sláger, közben villódzik a háromszög LED-fal, amelyik a néhány évvel ezelőtti Aréna-buliról ismerős. Mindezek ellenére folyamatosan az az érzés kering bennem, mintha Ákos nem most akarna világot váltani. Ez itt nem az ő ünnepe, nem őt emeli piedesztálra ezrek hangos éltetése. Mármint persze a színpad előtt ázók gyaníthatóan neki örülnek, de egyébként egyik headliner a sok között. Hozzátéve, hogy l

ennék én headliner még egy kötegyáni restiben is, nemhogy itt.

Szép feladat tehát felkorbácsolni a fesztivállelket miközben érzékelhetően erősödik az eső. És már egymásutánban jönnek is a slágerek. Mint mondjuk az Ikon. "Ébressz fel" - ezt beleordítani a mikrofonba néhány ezer ember előtt azért elég klassz dolog. Jó a hangosítás, ez még nyilván tol az élményen egy hangyabokányit. Talán itt Lepe hangja picinykét erősebb volt a kelleténél, de ezt is csak azért állapítottam meg magamban, hogy belekössek már valamibe. Mert amúgy megkapó élmény volt látni magam mellett a bajszos, jól fésült, ingben és kicsit hosszabb ujjú zakóban sörözgető, alapvetően slágfertig urat, aki önfeledten ordította habzó szájjal a szintén hajlottabb korú barátja mellett, hogy IKON. Pár méterrel előtte meg talán tinik ugrabugráltak úgy, mintha a nulladik órában lévő tesiórán kapitánylabdáznának. Ákos kortalan.

Végre elhangzik az is, hogy "jó estét, Sopron", a korábban megszokott "jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóeeeestééééééééééééééééét, Sopron" helyett. Bár igaz, hogy a koncertjeit sem azért szeretjük, mert olyan hosszan óbégat köszönés helyett. Rá is fordulunk a Calypso című Bonanza-opuszra, ami még valamikor a nyolcvanas évek végén került rá a magyar szinti-pop formáció legelső lemezére. Éktelenül marha jól szólt. Pláne ebben a hangszerelésben. Szerintem a VIP-ben még az egykori Bonanza-tag, Menczel Gábor is megnyalta a szája szélét és csettintett egyet elégedetten a nyelvével.

Bár Ákos nekem inkább fegyelmezettnek tűnt, mint felszabadultnak, de ez vajmi keveset jelentett az esővel együtt leszakadó örömmámornak, ami körülöttem keveredett a tömegben. Kékhajú, mocskos, szakadt fesztiválőrültek és nosztalgiafreakek kergetőztek önfeledten.

Idilli kép.

Meghallgatjuk az Új törvény-t, az Ismerj fel-t, egyiket a másik után (hogyan máshogy, nem igaz?). Annyira szeretném leírni, hogy mennyire keményen odatolták az emberek arcába ezt a slágerkoktélt, de gyanítom, hogy az olvasószerkesztő úgyis átírná valami kevésbé szélsőséges kifejezésre.

Forrás: Rockstar Photographers

Megy a Monumentum (szintén Bonanza-alapmű), ami hát megint durván lett felszolgálva a popmuzsika-fogyasztó vendégeknek. Amíg a pillanatnak emlékműve áll, rájövök arra is, hogy

magam sem lennék teljesen felszabadult előadóművész, ha az arcomba kapnám az esőt és a csuromvizes színpadon csúszkálva kellene átfognom azokat az átkozott akkordokat.

Kaptunk nyilván Depeche Mode-feldolgozást is a World in my eyes formájában, amiben a gitárhősködés picit zagyvának tűnt nekem, de ez simán megpróbálhatjuk a hangosítás rovására írni. A Keresem az utam lírája is felcsendül.

Ha mindenki ilyen durva lánctalpakon keresné a szerelmet a világban, akkor valószínűleg már régen túlnépesedne ez a bolygó.

Pár dal után eljutunk a Szabadíts fel slágerig, amit azért szeretnék kiemelni, mert úgy vettem észre, hogy ez volt az a pont, amikor a közönség el tudta engedni azt, hogy rommá ázott és igazi önfeledt dagonyába csapott át a rendezvény. Vagy én kezdtem el ennél a pontnál önfeledten ugrálgatni és hangosan ordítozni - már nem emlékszem. Nem szeretnék setlist felsorolásba csúszni, de meg kell említenem a Végre című dalt, aminek a zenéjét ugye Sopron szülöttének, Madinak köszönhetjük.

A 101-es szoba fantasztikus, a Szeress így úgyszintén, az Utolsó hangos dallal meg gyakorlatilag kivégzik a kételkedőket. Percig nem állítom, hogy ez volt az a koncert, amelyet még hosszú éveken át fogok emlegetni nosztalgikus pillanataimban, de azért dörrent ez akkorát, hogy bőven kellemes és értékes élményt jelenthetett annak, aki rommá ázott azon a kedves júniusi estén, valahol a Lőverekben.