Rátóti Zoltán, aki ma is képes visszaváltozni nyihogó főiskolássá

Rátóti Zoltán interjú

Év végén két bemutatója volt: a Nemzeti Színházban Cocteau-darabban, a Rózsavölgyi Szalonban pedig egy kortárs angol szerző művében alakított „kapuzárás" előtt álló férjet. Az ötvenhét éves, ötgyermekes Érdemes Művész, a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti tagozatának vezetője ugyanakkor azt mondja: saját életében már nincs helye felelőtlenségeknek. Pályafutása során több színházban megfordult, Kaposvárott igazgatói pozíciót is betöltött, egy zalai faluban pedig polgármesternek választották. Jelenleg a Neil Young Sétány nevű zenekarával januári és februári koncertjére készül. Az Origónak egyebek között arról is beszélt: nehezen tolerálja a civilként is színésznek mutatkozó művészeket, de alkalmasint még ma is előtör belőle egykori, főiskolás karaktere.

Következő társulati korszakai Schwajda György direktorhoz kötődődnek, aki előbb Szolnokra, majd a Nemzeti Színházhoz hívta.

A Budapesti Kamarát vezető Szűcs Miklós támogatott ugyan, ami néha elég volt, de máskor kevés ahhoz, hogy miként súlyozódom az éppen aktuális vezető rendezőnél. Nincs olyan színész, aki arra vágyna, hogy hatodik alabárdosként is megmutatkozhasson, pláne azok után, hogy bebizonyosodott, meghatározó alkotója is lehet egy adott társulatnak. Akinek megadatott ahhoz a képesség, az vezető színész akar lenni. Olyan, aki azokhoz tartozik, akikhez a műsortervet alakítják. Nem pedig olyan, akit bepakolnak egy műsortervbe. Schwajdánál szabadúszóként kezdtem játszani, és már akkor megéreztem: nagyon jót tesz egy színésznek, ha megbecsülik.

Rátóti Zoltán interjú Fotó: Hirling Bálint - Origo

Színészi működésében mennyire ösztönző erő a színészi hiúság, és mennyiben jelent inspirációt a szakmai „küldetéstudat"? Lehet arányokról beszélni?

Ez korfüggő is. Fiatalon normális, ha ismertségre vágyik a színész. Amire persze sok év rámehet, folyamatos elégedetlenséggel járhat. Idővel aztán fogyni kezd a hiúság, bölcsebben veszi tudomásul az ember a helyzetek fonákságait. De az még úgy sem elfogadható, ha egy művészt a súlya alatt kezelnek. Szerencsém, munkám is van benne, hogy az ilyen helyzetek már nemigen érintenek. Amúgy a küldetéstudat nem az én műfajom. Fontos és jólesik a visszajelzés, amikor kiderül: valakinek sokat jelent, emlékezetes marad egy-egy színpadi munkám. Abban viszont nem hiszek, hogy meg tudjuk váltani a világot a színpadról. Ezzel a szándékkal szinte abszurd – már-már nevetséges is – nekifutni egy előadásnak. A katarzis ugyanakkor estéről estére fontos.

Vagyis a kölcsönös öröm, az érzések, gondolatok kitörő áradása néző és színész aktusában?

Így is mondhatjuk.

Említette egyszer: legnagyobb hibája a gyávaság. Döntései, lépései nem mutatják bátortalannak.

Amikor leléptem valahonnan, bátor voltam. De gyávasággal is magyarázható, hogy még évekig megmaradtam a Nemzeti Színháznál azt követően is, hogy Jordán Tamás, majd Alföldi Róbert vette át a vezetést. Cserébe a Nemzeti-státuszért olyan feladatokat is vállaltam, amelyeket nem kellett volna. A Peer Gynt után négymondatos felbukkanás szakmailag nem visz előre, sőt megaláz. Van, persze, olyan, hogy valakinek fontos vagy, másnak pedig nem. Csak akkor fel kell állni, el kell köszönni. Engem az is blokkolt, hogy a szüleimnek is a Nemzeti Színház jelentette a szakmai csúcsot. Nekem ráadásul mély, érzelmi viszonyom van a teátrummal. Annak idején az építkezésre is kijártam Schwajdával. Ettől azonban a gyávaság még gyávaság volt, tanultam belőle.

Merész dolog volt polgármesterként vezetni egy még oly kicsiny közösséget is, mint a Zala megyei Magyarföld, amelynek 2006 és 2010 között volt választott polgármestere – s ahová még „turistaként" talált el, anno. A megépült fatemplom, a máig megrendezésre kerülő kulturális napok mellett egyéb nyomai is vannak, hogy ottani működése nem volt sikertelen. Végül a kaposvári színház direktori pályázatának győzteseként búcsúzott a polgármesteri címtől. A direktori posztról aztán tavaly távozott, önként. De ahhoz is kellett némi bátorság, hogy a honi színjátszás sok szempontból szimbolikus intézményét célba vegye, amelynek múltját liberális alkotók sora fémjelzi.

Elkövettem azt a hibát, hogy a kezdetben nekem bizalmat szavazók – köztük liberális szakmai megmondókkal – kérdésére, hogy „mit fogok majd átörökíteni a kaposvári színház tradícióiból?", azt feleltem: annyit, amennyi tőlem telik. Próbáltam is gesztusokat tenni az első egy-két évadban, átmenteni valamit a korábbi időszakból. Aztán amikor rájöttem, hogy nincs félmegoldás, addigra már túl sok sebet osztottam és kaptam. Ugyanakkor ottani döntéseimért ma is vállalom a felelősséget: nem azért hoztam őket, hogy valamit legyűrjek, hanem azért, hogy felépítsek. Csak már az elején tökösebbnek kellett volna lennem. Ki kellett volna mondanom: vegyük észre, hogy tíz éve nem létezik „Kaposvár-jelenség." Ám csupán finom jelzéseket tettem. Például azzal kapcsolatban, hogy javítani kellene a társulaton, amely pusztító belterjességben létezik. Olyan, mint egy múltjában ragadt falu, ahol az új párok is a rokonságból kerülnek ki. Már nem volt művészi hozadéka a csoportszínház eszméjének. Abból nem születhetnek jó produkciók, ha szakmailag elfáradt emberek éjszakánként tehetségesre isszák magukat a büfében. Rögtön az elején nagy pörölycsapással kellett volna szétcsapnom mindazt, ami üszkösödött.

Végül kisfia születésével indokolta távozását az igazgatói posztról.

Mert meghatározó volt a döntésemben. Másrészt, befogadóbb közegben biztos könnyebb gyökeret verni. Miközben az is tény, hogy a város maga befogadó volt.

Azt mondta, nem akarja, hogy a gyermeke sose lássa az édesapját. Akkor derült ki: ő az ötödik a gyerekei sorában. Elfoglaltságait tekintve: szép szám.

Mindig óvtam a privát életemet. Annyi tudható: feleségem olyan ember, aki megérti, milyen kötöttségekkel jár a szakmám. A számot pedig az is magyarázza: ő három gyereket hozott a házasságunkba, és volt kedve, ereje két közös gyermekhez is.

Korban hogy „szóródnak"?

Másfél és tizenöt között.

Az idősebbekben van nyitottság a művészet felé?

Egyikük már színpadon is volt velem. Ha felnőve is érdekelni fogja bármelyiküket a szakma, nem fogok ellenkezni. Ilyen álmokba, tervekbe még a szülőnek sem illik beleszólnia.

Rátóti Zoltán interjú Fotó: Hirling Bálint - Origo

A múlt évadtól ismét a Nemzeti Színház tagja. Helyén van?

Azt gondolom. Jólesett Vidnyánszky Attila hívása.

A Nemzetiben mutatták be minap Jean Cocteau Szent Szörnyetegek című darabját Dér András rendezésében. Nem sokkal korábban a Rózsavölgyi Szalonban volt premierje, William Nicholson Visszavonulás című darabjában, amelyet Valló Péter állított színpadra. Előbbiben, amelyben Nagy-Kálózy Eszter alakítja a feleségét, színészcsaládban bonyolódik a férfi-női viszonyrendszert boncolgató történet. Utóbbiban Söptei Andrea játssza az ön által alakított tanár párját, s ebben a civil közegben játszódó darabban is felborul az addig megszokott menetrend. Színészként átélhetőbb a színészek párkapcsolatai gondjait taglaló Cocteau-mű?

Cocteau darabja egyfajta játék a játékban. A néző számára alkalmat ad a rácsodálkozásra a művészvilág Cocteau által ábrázolt viszonyaira. Olyan kérdéseket is felvetve, amely a civil közönség magánvilágát is érintheti. A Rózsavölgyi Szalon előadása köznapibb emberek gondjairól beszél. Arról például: néha nekik is nagyon bátor lépéseket kell tenniük, hogy kikerüljenek egy megszokott, de pusztító helyzetből. Mindkét darab erénye, hogy nem ítélkezik, nincsenek benne egyértelmű vétkesek, hősök. Ami pedig engem illet: hála istennek rám már nem hatnak olyan impulzusok, amilyenek a két darab szereplőit mozgatják. Eltávolodtam a felelőtlen kapcsolatok lehetőségétől.

Az ön civil karakterében mennyire van jelen színészi lénye?

Semennyire.

Miként tolerálja a más habitusú, magánéletükben is színészként létező kollégákat?

Fárasztanak. Szerencsére egyre kevesebben vannak, akik a büfében is szerepelni akarnak.

Két önálló zenei lemezt is jegyez már. Januárban, februárban ismét koncertet adnak Neil Young Sétány nevű zenekarával. Mennyire fontos életében a zene?

Színház nélkül tudnék élni, zene nélkül nem.

Volt főiskolai osztálytársaival tartanak olykor osztálytalálkozókat?

Három-négy évenként felhergelődünk, összejövünk.

Eszenyi Enikő személyében van köztük regnáló direktor, és ön mellett Méhes László is vezetett már színházat. Az ilyesmi, vagy pályájuk egyéb történései hatnak valamiképpen a találkozók hangulatára?

Ugyanazokon a dolgokon röhögünk, mint régen. Azonnal visszaváltozunk nyihogó főiskolásokká.